Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Programozott szülés pro és kontra cikk

Programozott szülés pro és kontra


2010. július 3-ra voltunk kiírva. Június 29-én, négy nappal a "vaklárma" után megindítottuk a szülést. Ha tudtam volna, mire vállalkoztam, és lett volna más lehetőségünk, sose megyek bele. Nem csak magam miatt, születendő lányomat is szívesen megkíméltem volna, ha lehetett volna...
Programozott szülés pro és kontra

A terhességem majdnem problémamentes volt. Majdnem, mert a második trimeszter elején, a kötelező orvosi vizsgálat alkalmával már vizesedtem, és vizet találtak a tüdőmben is. Sómentes diétán voltam, de ez nem egy megoldhatatlan probléma, bár tagadhatatlanul kellemetlen... Aztán, a harmadik trimeszter elején elkezdtek tobzódni a lábaimon a visszerek. Hát, ettől már inkább tartottam, nem akartam sem végképp elcsúnyulni, de a hátralévő időt fekve tölteni sem. Így a hetedik hónap végén feladtam a munkámat, és pihenőbe helyeztem magam. Már amennyire sikerült, mert nem bírtam egy helyben ülni. Tamara farfekvéses volt, így próbáltam ráhangolódni a császármetszés gondolatára is, mert az orvosom szerint olyan pózban feküdt, amiből szinte lehetetlen neki átfordulni. Nyújtott lábbal rugdosta a homlokát a pocakomban...

A 36. hetet tapostuk, amikor a nagyobbik lányom első szülői értekezletére voltam hivatalos a leendő iskolájába. Természetesen alsó tagozatos tanteremben volt a szülői értekezlet, apró padok, alacsony, kemény székekkel. Két órán keresztül ültem az óriási pocakommal az apró széken. Talán ettől, talán a pozitív gondolkodásomtól, és hogy Tamival olyan sokat beszélgettem arról, hogy meg kellene fordulni, de éreztem, hogy valami zajlik odabenn. Innentől négy napig folyton azt éreztem, hogy nemsokára megszülök. Aztán elmúltak a fájdalmaim, és nem történt semmi.

Rendszeresen jártam CTG-re, néha nagyon aktívan görcsölgettem, néha semmi. De Tamival minden rendben volt, azt leszámítva, hogy állandóan aludt, amikor a CTG-n ültem... Aztán, egyik este, amikor már az egész család lefeküdt, én elkezdtem görcsölni. Ez a 39. héten volt, meggyőződésem volt, hogy még aznap megszületik Tami. Megvártuk, amíg 10 percesek lettek a fájásaim, majd összepakoltuk a csomagomat, a nagyobbik lányt útközben beadtuk a mamihoz, mi pedig mentünk a szülészetre.

Annak rendje és módja szerint felvettek, és ahogy ott ültem a széken az adatamat diktálva, éreztem, hogy már nem is görcsölök olyan rendszeresen. Azért feltettek a CTG-re, voltak is görcseim, és a szülésznők azt mondták, hogy már délelőtt a kezemben lesz a babám, de reggel 8-ra, mire az ügyeletes orvost leváltotta a következő, már semmi sem történt, se görcs, se baba. Saját felelősségemre hazakönyörögtem magam, mert éreztem, hogy nincs több dolgom a szülészeten, bár a görcsök hatására 2 ujjnyira kinyílt a méhszájam. A kórházban nem akartam bennmaradni, minek foglaljam a helyet, ha semmi bajom? Megesküdtem, hogy bármi történik, azonnal ott vagyok a szülészeten, és nagyon vigyázok a nyitott méhszájamra. Szombati nap lévén, nem tudtak elbocsátani, hétfőn, a CTG után kellett "kijelentkeznem".

Felhívtam az orvosomat, aki már mindent tudott az esetemről. Megbeszéltük, hogy másnap hajnalban a kórházban találkozunk, megvizsgál.

Kiderült, hogy miért volt a "vaklárma": Tami, habár megfordult, nem végzett jó munkát, mert arccal előre helyezkedett el, nem pedig háttal, ahogy kellett volna. Ez volt az oka, hogy amikor lehelyezkedett volna a szülőcsatornába, kényelmetlen, az arcát nyomó érzés volt neki, és visszahúzódott. Hiába járkáltam, hiába próbáltam neki segíteni a lentebb haladásban, nem tudtam ellene dolgozni. Így, "ha már ott voltam", megindította a szülést. Reggel 8-kor repesztette meg a burkot, elfolyt a magzatvíz, és én feküdtem, vártam a görcsöket. Eltelt fél óra, de nem jött még egy kósza görcsöcske sem, sőt, Tami a CTG szerint az igazak álmát aludta. Most már nem volt visszaút, magzatvíz híján... Elkezdték adagolni az oxitocint. 20 perc múlva még mindig semmi. Nagyobb adag, majd még egy kicsi, még egy kicsi... 10 órakor már annyira görcsöltem, hogy alig láttam a fájdalomtól. Olyan szinten felpörögtek az események, hogy nem volt időm Tamást felhívni, hogy jöjjön, mert nemsokára megláthatja a lányát. Nem tudtam, hogy reggel 6 óta kint ült a folyosón, és izgult értünk. Amikor 10.30 körül az orvos megvizsgált, már 4 ujjnyira ki voltam tágulva. Hogy innentől hogy zajlottak a dolgok, már nagyon homályos. Szinte önkívületben szültem meg Tamarát, annyira gyorsan követték egymást az események, hogy nem volt időm felfogni, feldolgozni, ami történik velem, velünk. Az egész tortúra inkább hasonlított egy kilakoltatásra, mintsem egy szülésre. 10.50-kor tették a hasamra a kisbabámat, de ez a pillanat leginkább homályos volt, cseppet sem bensőséges, mit az első lányommal.

Kiábrándultan feküdtem, várva a méhlepény érkezését, és azon gondolkodtam, hogy volt e más esély. Azzal nyugtattam magam, hogy valószínűleg nem, és még 3-4 vaklárma is lehetett volna, mire megszületik Tami, de kétujjnyira nyitott méhszájjal mi lett volna ezeknek a vége?

Nagyon sokáig tartott, mire a történteket elfogadtam, feldolgoztam, és megbocsátottam magamnak, a világnak. Tamival szemben lelkifurdalásom volt, nem kapott esélyt a "normális" megszületésre, nem vajúdhattam vele, mint az első babámmal, és olyan gyorsan kellett történnie mindennek, hogy mindkettőnket nagyon megviselt.

A lelki terhek mellett még volt egy kis komplikáció is: a visszereim ott is megjelentek, ahol nem is tudtam, hogy lehetnek. Amikor Tami megszületett, az egyik ilyen rejtett visszerem eldurrant. Patakzott a vér belőlem, amíg vártuk a méhlepényt, majd az összevarrás is kicsivel macerásabbra sikeredett, bár az orvosom mindent megtett, hogy ne okozzon túl sok fájdalmat.

Kiderült, hogy Tamás nem is látta Tamarát, mert bár kint ült a folyosón, senki nem tudta, hogy ott van, csak elrohantak előtte egy bebugyolált csomaggal, nem tudta, hogy abban rejlik a lánya...

Baba-mama szobába kerültünk, ahol az elkövetkező pár napban gyönyörködve, lelkifurdalással telve nézegettem a lányomat. Nagyon sokáig mindenkinek erről beszéltem, mert egyszerűen nem tudtam feldolgozni, ami történt. Ha őszinte akarok lenni, a mai napig foglalkoztat, hogy vajon lett volna más esélyünk?

Már csak hab a tortán, hogy amikor elmeséltem idősebb embereknek, mi történt velünk, kiderült, hogy régebben nem csak indokolt esetben, hanem az orvos szabadságra vonulása előtt simán elindították a szülést, csak hogy a kismama nehogy másnál szüljön...




Írta: nijntje, 2010. október 29. 16:08
Fórumozz a témáról: Programozott szülés pro és kontra fórum (eddig 42 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook