Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Pöttömke az életmentő cikk

Pöttömke az életmentő


Második gyermekemmel nagyon nehezen estem teherbe. Sok rossz kiderült, de nem adtuk fel. Végül sikerült. Rettentő boldogok voltunk! Rövid ideig volt a pocakomban, mindössze 13 hétig. Azzal, hogy Ő meghalt, az én életemet mentette meg. Köszönöm Neki! Hiányzik!

Pöttömke


2007. márciusában férjemmel úgy döntöttünk, itt az ideje, hogy 5 éves gyönyörű kisfiunkat megörvendeztessük egy kistesóval. Mi is nagyon vágytunk egy pici babára, mindig 2 gyerkőcöt szerettünk volna.

Első lépésként elmentem a nőgyógyászomhoz rákszűrésre és megkérdeztem, hogy minden rendben van-e nálam, jöhet-e egy kisbaba. Szerencsére semmi gondot nem talált.

Éppúgy, mint Gergőnél mindent a természetre bíztunk, hiszen Ő is első hónapban összejött. Már azt számolgattuk, hogy mikor fogok szülni: pont karácsony… Ciklusom végén ért a csalódás, a teszt negatív lett. Eléggé elkeseredtem, de új hónap - új remény. Így teltek a hónapok, minden eredmény nélkül. Ekkor elkezdtem figyelni a ciklusomat, számolgatni a napokat, majd jött a hőmérőzés, de semmi. Minden hónapban mélypontra jutottam, mikor megérkeztek a „piros napok”, rendszeresen 28-29 naponként. Augusztusban újra elmentem a dokimhoz és közöltem vele, hogy szerintem valami nem stimmel, nem esek teherbe. Türelemre intett, mondván mások évekig próbálkoznak.

Nem hittem, hogy ez velünk is megtörténhet. Felírt egy gyógyszert, ami segíti a peteérést. 2 hónapig szedtem, de így sem lett babóci. Közben már bújtam az internetet, keresgéltem, hátha találok valami hasznosat. Mikor a gyógyszerem hatásait kutattam, rátaláltam egy fórumra, ahol sok nőnek adták ugyanazt. Volt, akinek sikerült a terhesség, volt, akinek nem. Mindenki egyet akart: egy egészséges kisbabát. Valamiben mégis különböztünk: nekik csináltak vérvizsgálatot, ultrahangot, ellenőriztek mindent. Az én orvosom ezeket meg sem említette. Ekkor egy barátnőm ajánlotta, hogy menjek el ahhoz a dokihoz, akihez ő is járt (3 év után lett babájuk, orvosi segítséggel). Megfogadtam a tanácsát. Kellemesen csalódtam. Az új dokim elképedve hallgatta, hogy minden kontrol nélkül szedtem a bogyókat. Rögtön csinált egy hüvelyi ultrahangot. Ekkor jött a hidegzuhany: PCOS!

Vagyis tele van mindkét petefészkem cisztával. Soha nem hallottam még erről a betegségről. Újra a világhálón bóklásztam, mindent tudni akartam a PCOS-ről. Közben a doki egész hónapban figyelte a peteérésemet ultrahanggal. Szép, érett tüszőt láttunk ciklusaim közepén, mindig biztatott, hogy ebből lehet baba. Nem lett. 2007. decemberében be kellett feküdnöm a kórházba, elvégezték a petevezeték-átjárhatósági vizsgálatot. Orvosom rendben talált mindent, nincs szűkület, nincs elzáródás. Nagyon megörültünk! 2008. áprilisi ciklusomkor elvégeztek egy vérvizsgálatot, ami alapján nem volt peteérésem. Újabb csalódás.

Májusban páromat is vizsgálták, sajna nem volt minek örülnünk. Dokim kimondta a végszót: keressünk fel egy meddőségi kórházat. Szerinte nem sok esély van rá, hogy a mi eredményeinkkel spontán teherbe essek.

Mindenről lemondtam. Tudtam, hogy egy meddőségi klinikán nagyon drágák a vizsgálatok, beavatkozások. Sajnos erre nem volt pénzünk. Szomorúan gondoltam arra, hogy kisfiam is „egyke” lesz, mint én és a párom. Pár nap múlva értem a ciklusom végére. De nem jöttek a piros napok. Gondoltam, biztosan csúszik, hiszen vérvétel szerint peteérésem sem volt. Tesztet nem is csináltam, feleslegesnek tartottam.

Igaz, hogy néha rosszullétek gyötörtek, hányingerem volt, fájt a fejem, szédelegtem, de nem is gondoltam arra, hogy baba lehet, hiszen a dokim megmondta…Beszéltem háziorvos barátnőmmel, aki arra biztatott, hogy csináljak egy tesztet és keressem fel a nőgyógyászomat. Így is tettem. Csütörtöki napon reggel első dolgom volt a teszt. POZITÍV LETT! Le sem tudom írni, hogy mennyire boldog voltam! Sírtam és nevettem egyszerre. Párom is örült, ölelt és mondogatta, hogy „na ugye!”. Másnap reggel megismételtem a tesztet, az is pozitív lett.

Délután felmentünk az orvosom rendelésére. Kikerekedett szemekkel hallgatta, hogy pozitív tesztet vittünk. Ultrahangot készített és már hallottuk is a pici babánk szívverését, akit Pöttömkének neveztünk el. Szétáradt bennünk a boldogság! Megkérdeztük, hogy el lehet-e kerülni valahogyan a terhességi hányást, mert én Gergővel is nagyon vacakul voltam. Csak megvonta a vállát és annyit mondott, hogy fejben döntsem el, hogy jól vagyok, nem hányok és akkor minden rendben lesz. Nem így történt. Egy hét múlva már minden kijött, még a víz is. Háziorvosom naponta adott vénásan B6 vitamint, közben szedtem a Magne B6-ot, de semmit sem ért. 2 nap múlva befeküdtem a városi kórházba, infúzióra. Napi 1-2 litert kaptam. Folyamatosan hánytam. Eltelt kb. 1 hónap, semmi változás. Csak fogytam, gyengültem. Egyik viziten a főorvos javaslatára vért vettek, kíváncsi volt, hogy a májam hogy bírja. Megjött az eredmény és a rossz hír: a máj értékek többszeresei a megengedettnek. Telefonálgatás kezdődött, másnap reggel indultam a megyei kórházba. Bíztunk benne, hogy ott majd tudnak segíteni. Szerencsére mehettünk kocsival, nem kellett mentőzni. Órákba telt, mire megvizsgáltak, kaptam egy szobát, felvettek a tehespatológiai osztályra.

Ekkor már véreset hánytam, nagyon rosszul voltam. Másnaptól elkezdődtek a kivizsgálások: belgyógyászat, belgyógyászati ultrahang, gasztroenteorológiai vizsgálat, nőgyógyászati vizsgálatok – ultrahang…Azt hittem sose lesz vége. Sajnos senki nem tudta megmondani pontosan, hogy mi a baj, hogyan kezelhető.

Csak találgattak a fejem fölött. Terhességi vészes hányás vagy terhességi zsírmáj? Minden vizitkor abban bíztam, hogy jön végre valaki és azt mondja, hogy van megoldás, megszüntethető a hányás. De nem jött ilyen ember. Egyre elkeseredettebb, gyengébb, szomorúbb, dühösebb lettem. Hatalmas segítség volt párom hozzáállása, bíztatása. Minden nap beszéltünk telefonon, amikor csak tudott bejött hozzám. Hiába bíztunk a legjobbakban a legrosszabb jött. Annyira leromlott az állapotom, hogy már életveszélyben voltam.

A májam teljesen felmondta a szolgálatot, elkezdte lebontani saját magát. Fogytam 23 kilót 6 hét alatt, ez is nagyon megviselte a szervezetemet. Nem tudtam felkelni az ágyból, szédültem, gyenge voltam. Egy hónapig küzdöttünk, mindent megtettünk babánk érdekében. A 12 hetes nőgyógyászati ultrahangon egy egészséges, ficergő-mocorgó babucit láttunk. Ekkor már 2-3 naponta vettek vért, de az eredmények folyamatosan romlottak. Egyik viziten kimondták a lehető legborzasztóbb mondatot: nem tudják garantálni, hogy ezek után a babánk egészséges lesz! Összeomlottam. Hiszen 15 hónap kellett, hogy sikerüljön teherbe esnem, most pedig egy pillanat alatt romokban hevert minden.

Döntenünk kellett. A leletek és az állapotom azt mutatták, hogy nincs visszaút, ahhoz, hogy életben maradjak, el kell venni a babát. És mivel az orvosok nem tudták megmondani, hogy mennyire sérült a magzatunk az eszemre hallgattam és aláírtam a papírt, beleegyeztem, hogy megszakítsák a terhességemet.

Iszonyatos érzés volt, kitépték a szívemet, úgy éreztem vége mindennek. Igyekeztem szeretteimre gondolni, páromra, kisfiamra, szüleimre, nagyszüleimre, apósomra, azokra, akik hazavártak, aggódtak értem. Tudtam, hogy élnem kell, és tudtam, hogy ehhez egyetlen út vezet. 2008. július 17-én kora délután betoltak a műtőbe és átestem életem legszörnyűbb óráin. Altattak, nem emlékszem semmire, csak az előzményekre és arra, hogy a szobámban ébredezve páromat látom. Kerestem a babánkat, sírtam. Érthetetlen számomra, de a műtét után egyáltalán nem hánytam, tudtam enni, inni, napról napra erősödtem. Pár nap múlva már egyedül keltem fel, egyedül zuhanyoztam. A vérképem javult, hazaengedtek. Májam állapota miatt zsírmentes diétára voltam ítélve, amit nem volt nehéz betartani. Itthon lábadoztam még egy hónapig, aztán újra munkába álltam. Nem volt könnyű. Még sokáig fáradékony voltam. Lelkileg volt a legnehezebb. Fájt látnom a kismamákat, kisbabákat.

Próbáltam pozitívan szemlélni az életet, a jó dolgokra összpontosítani. Sikerült! Hamar túltettem magam a kezdeti nehézségeken. Májam helyreállt, vérképem jó lett és lelkem is átbillent a kezdeti nehézségeken. Sokat gondolok most is Pöttömkémre, mindenszentekkor gyújtottam neki mécseseket, Mikuláskor sírva tettem az ablakba egy pici mikulást neki, karácsonykor potyogtak a könnyeim, mikor arra gondoltam, hogy mekkora pocakom lenne, szilveszterkor küldtem neki egy puszit, amiért halálával megmentette az életemet. De tudom, hogy tovább kell lépnem! Már csak az lebeg a szemem előtt, hogy választ kapjak kérdéseimre, kiderüljön, hogy vállalhatok-e még babát, és ha igen, akkor mindent meg fogok tenni azért, hogy egy egészséges babát szüljek és én is életben maradjak!




Írta: Szamó, 2009. február 22. 11:03
Fórumozz a témáról: Pöttömke az életmentő fórum (eddig 61 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook