Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Fiatal, tapasztalatlan anyuka terhessége és szülése cikk

Fiatal, tapasztalatlan anyuka terhessége és szülése


2009. áprilisára vártuk babánkat, friss házasság, fiatalon, kérdésekkel, kétségekkel telve. Másfél éve voltunk házasok, mikor kiderült, hogy terhes vagyok. Fiatal voltam-vagyok, féltem rendesen. Szerettem volna babát, de tartottam tőle nagyon, millió bolond kérdés kavargott a fejemben. Így utólag visszatekintve, lehet, hogy tényleg felelőtlen voltam, de - a nehézségek ellenére - szebben sikerült, mint álmomban hittem volna.
Fiatal, tapasztalatlan anyuka terhessége és szülése

24 évesen, másfél év, anyóséknál töltött házasság után, kétcsíkos tesztet tartottam a kezemben. Pedig szedtem a gyógyszert, na de az a fránya 0, 2%...

Kétségbeesve, széttárt karokkal álltam párom előtt: - Mit tegyünk?

Megtartjuk, mondta ő, mellkasát düllesztve, mint aki nagy tettet hajtott végre.

Én telve voltam kétségekkel, félelmekkel, hova, merre, miből...

De végül ráálltam, hiszen szeretem a férjem, és engem is elfogott a lábremegős izgalom, hogy babázhatok.

Úgyhogy szépen jelentkeztem a nőgyógyásznál, védőnőnél, szülőknél, hogy én, igen, márpedig kis életet hordok a szívem alatt.

Csakhogy felmerült a probléma, ha a miből annyira nem is, de a hova… Akkoriban a belvárosban laktunk férjem szüleinél, szépen átjelentkeztem anyuéktól - a kertvárosból - be a dzsumbujba, védőnőhöz, és a pénzhiány miatt, SZTK-ba, nőgyógyászhoz.

A védőnő rendkívül szimpatikus volt, olyan volt, mint Miranda a Szex és New Yorkból - már ha ez mond valakinek valamit -, egyből belopta magát a szívembe, jó érzés volt hozzá járni, szinte vártam a védőnői látogatásokat, mindig megnyugtatott, okosan, őszintén válaszolt minden kérdésemre. A nőgyógyásznő inkább Big-re hajazott ugyanazon sorozatból, ebből kifolyólag, érthetően kevésbé lelkesen vártam ezeket a találkozásokat.

A lényeg a lényeg, Édesanyám közreműködése révén, mikor már az 5. hónapban jártam, sikerült lakást vennünk, igaz, kissé peremkerületben, olyan helyen, ahol életemben nem jártam, a kerület csak azért volt ismerős, mert metrómegálló is van ott, és hallottam már róla…

December 22-én, nagy pocakkal, közel a 6. hónaphoz, sikerült beköltözni.

Boldogságunk nem ismert határokat, legalábbis amíg az ünnepek le nem zajlottak.

Január 3-án, lelkiismeretesen, mint a kiscserkész, jelentkeztem a helyileg kiutalt védőnőnél, illetve, egyre szűkebb anyagi lehetőségeink okán, az itteni SZTK-s nőgyógyásznál.

Azt kell mondjam, életem legszebb élménye volt. A védőnőm maga a megtestesült kedvesség, báj és segítőkészség, a nőgyógyászom pedig egy hatalmas, pörgős, jóindulatú mackó, aki már a nyugdíjhoz közelít, de már attól is elfáradtam, hogy néztem, annyi energia volt benne. Sajnos, koránál fogva, szülést már nem vállalt, így egyre valószínűbb volt, hogy ügyeletesnél szülök.

Túl komolyan nem vettem az egész szülésfelkészítést, tanfolyamra nem jártam, kórházat nem mentem el megnézni, úgy voltam vele, ha évezredek óta nők millióinak megy a szülés, nagy bajom nekem sem lehet, menni fog, mint a karikacsapás.

Az utolsó 3 hónap a nagy könyv szerint ment, a védőnő és az orvosom is minden eredményt tökéletesnek talált, panaszmentesen, vigyorogva hordtam az édes kis terhemet.

Április 3-ra voltam kiírva, 2-án még mentem a dokihoz, hiszen hetente kellett az utolsó hetekben. Akkor kaptam egy telefonszámot, hogyha másnap, a kiírt napon nem történik semmi, menjek a kerületi kórházba ctg-re, minden másnap. 4-én, szombaton, mentem is, ahol közölték - bár minden rendben volt -, itt az a szokás, hogy túlhordás esetén, naponta be kell menni. Nem repestem az örömtől, de mentem lelkiismeretesen és halál fáradtan, vonszolni tudtam csak már a pocakom, vasárnap, hétfőn, és kedden is. Kedden reggel Anyuval nagyokat, visítva röhögtünk az CTG előtt várakozva, bár már akkor mondogatta Anyu, hogy sírás lesz a vége… Ugyebár, ilyenkor az a menet, hogy üldögélek 10-15 percig a hasamra tett madzaggal, majd keresek egy ügyeletes doktort, aki aláír, és elenged…

Hát, meg is kerestük a dokit, aki közölte, hogy maga innen sehova, befekszik szépen, valami nem tetszik neki a görbén, amit persze nem fejtett ki, micsoda...

Engem elkapott a sírógörcs, de rendben, ha az orvos mondja... Ez volt dél körül... Berendezkedtem, majd fel-le jártam az idegtől… Jött a váltás, egy tündéri, fiatal doktornő jött be hozzám, elkérte a kiskönyvem, mondta, pihenjek… Kb. 2 óra múlva visszajött, és elkezdett kérdezgetni a kiskönyvem tartalmáról, mikor mi történt, biztos helyesek-e az adatok. Én meg csak néztem rá nagy szemekkel, hogy ezt most komolyan tőlem kérdezi? Mint kiderült, ő a bejegyzések alapján arra következtetett, hogy - talán az orvosváltási kalamajka miatt - én bizony csúnyán el lettem számolva, és a helyes időpont április 11-e lenne. Nah, mondtam én, akkor tessék engem szépen hazaengedni. Hát, azt azért nem, majd az éjszakai ügyelet eldönti, mert hát azok az eredmények. . . .

Életem legrosszabb éjszakája következett... Bajom egy szál se, az ágy olyan kényelmetlen, amilyet én még életemben nem tapasztaltam, fájt mindenem, aludni nem tudtam semmit... Ráadásul az ügyeletes doki-aki egyébként egy döglesztően jóképű férfi volt-maga a merő rosszindulat, egy mosoly sehol, a nemtörődömség mintaképe. Hamar eluntam a dolgot, és nekiálltam mászkálni hajnalban a folyosón... Véletlenül a orvosi pihenő felé mászkáltam, ahol is a főorvos úr kiszúrt engem, majd kiszólt a nyitott ajtón: - Nah, mondja, mi a baj, látom magán. Én pedig elríttam neki, hogy itt bent tartanak, húsvét előtt, semmi bajom. Még szülnöm sem kéne...

Egy édes ember volt a főorvos úr, gyorsan szalajtott egy nővért, kért egy friss NST-t, majd miután persze minden rendben volt, közölte, hogy reggel hazamehetek.

Én, mint aki nyertes csatából került ki, reggel a 7 órás vizitnél lobogtattam a jóképű ördögnek a leletemet, majd követeltem a zárójelentésemet, hogy én menni akarok haza.

És itt jött a váratlan fordulat, abban a szent pillanatban, hogy a papír aljára kanyarítottam a nevemet, olyan erős görcsöm volt, hogy a lélegzetem elakadt. És akkor már tudtam, hogy elkezdődött. De én márpedig hazamegyek, gondoltam, egy zuhany, és néhány - időközben kiderült, hogy kell - dolog bepakolása végett. Plusz az éjszakás sátánnak se akartam megadni az elégtételt, hogy mégis maradnom kell…

Szépen hazajöttünk, én fél óránként fájdogáltam, de férjuramnak szólni nem mertem, mert rögtön visszaküld. Ez volt délelőtt 11 körül. Napközben sorozatokat néztünk, én fájdogáltam, de még tudtam leplezni.. Este 9 körül már pedzegettem, hogy itt valami lesz… Amint kiejtettem a számon, a fájások abbamaradtak, de én rohantam a wc-re 20 percenként, körülbelül 4 alkalommal, hiába, a testem kezdett felkészülni a szülésre... Lefeküdtünk aludni. Hajnali 2-ig félálomban töltöttem az éjszakát, olyan volt, mintha csak álmodtam volna a fájásokat, de 2-kor felkeltem, mert már nagyon kellett szorongatni a párnámat, annyira erősek voltak. Még kimentem a konyhába, összedobtam négy szendvicset az uramnak, a biztonság kedvéért. Felkeltettem 3-kor, hogy mi márpedig nemsokára szülünk. Szegény emberem első reakciója az volt, hogy a fejére húzta a takarót…

Nem állítom, hogy jól esett a lelkemnek ez a megmozdulás, de csak maceráltam, és végre felkelt. Felöltözött, és a kanapén ülve számolgattuk a fájások közti időket. Tényleg csak a legvégső esetben akartam elindulni. Én már akkor sejtettem, hogy ez nem lesz olyan karikacsapás, ahogy elképzeltem, hiszen a 15 perces fájások alatt megszólalni nem tudtam, annyira fájt.

Végül, fél 4-kor meguntuk, és taxit hívtunk. Négykor csöngettünk a szülőszobán, megvizsgáltak, majd közölték, hogy járkáljak, mert még bő kétujjnyira vagyunk csak.

Én ezen jót nevettem volna, mert nemhogy járni nem tudtam, de amikor jött a fájás, még levegőt venni se. De azért elbóklásztunk a folyosón, haverkodtunk a kint idegeskedő apukákkal, két fájás közt nagyon jól éreztem magam, jókat nevettünk.

9 órakor megkönyörült rajtunk a szülésznő, befektettek a szülőszobára…

Itt kezdődött csak a feketeleves. Életemben ilyen fájdalmat nem éreztem, 2 percenként jött az iszonyatos érzés, férjemnek már minden baja volt, rázta a hideg a fáradtságtól, én se ettem semmit 36 órája, az ő szendvicse is hamar elfogyott.

Az én szám előtt 10 percenként cserélték a hánytálat, mert minden fájást a gyomortartalmammal üdvözöltem, ami csak savból állt, annyira fájtam.

Két órát kínlódtunk így végig, mikor is 11 órakor a szülésznő közölte, hogy: - Na, szülünk.

Feltették a lábamat, épphogy kinyitották alattam az ágyat, már nyomtam is nagyot, mert azt hittem, belehalok, ha nem tehetem. A szülésznő meglepve rám néz, na, még egyet, kiáltja, és teszem a dolgom, tiszta erőből. Debora Klaudia már ki is csusszant a maga 2800 grammjával és 51 centijével, 11 óra 05 perckor.

A hasamra tették, és egymásra meredtünk. Egy hangja nem volt a kicsimnek, csak nézett rám nagy szemekkel, teljes sokkban, és én is ugyanígy bámultam vissza rá. Nem akartam elhinni, hogy túl vagyok rajta, és azt sem, hogy ez a gyönyörű, komoly, végtelenül bölcs tekintetű kis lény az én kislányom.

Aztán elvitték őt, apja is rohant utána a fényképezővel, és rám még várt 45 perc varrás.

Aztán visszajöttek, és életem legszebb két óráját töltöttük a szülőágyon, mellettem az a hibátlan kis csomag és a könnyes szemű apuka.

A következő négy napról csak azt mondhatom, hogy szintén életem legszebb négy napja volt. három szobatársnőm volt, ebből kettő a világ legaranyosabb kétgyerekes anyukája, akiknek nagyon hálás vagyok, nagyon sokat tanultam tőlük, és mai napig nagyon jó barátnőim. A dokik el is csodálkoztak, mert mi minden ebédkor szépen középre húztuk az asztalt, leültünk köré, és jókat nevetve egymás nyomorán, fájdalmain, húzódó varratain, ettünk.

Tőlük tanultam meg szoptatni, fogni egyáltalán a babámat, és rengeteg okos és nem-kéretlen tanáccsal láttak és látnak el a mai napig. Gyönyörű 4 nap volt, köszönöm nektek Bea és Szabina!

A történetemnek egy fontos tanulsága van: bár lehet, hogy nem ártott volna, ha jobban felkészülök, a női ösztön mindent a maga helyes útjára terelt. És az sem baj, ha az embernek nincs rengeteg pénze saját orvosra, vannak ma még kedves, lelkiismeretes emberek, orvosok.

Lányok, ne féljetek a szüléstől, szépen menni fog a maga útján.

Most 3 és fél hónapos a kicsim, gyönyörű, mosolygós, nagydumás. Bármikor boldogan újraélném a születését.

Arról nem is beszélve, hogy Apa már a tesóért nyúz…




Írta: 805069bee1, 2009. augusztus 24. 10:03
Fórumozz a témáról: Fiatal, tapasztalatlan anyuka terhessége és szülése fórum (eddig 32 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook