Nem tudom, hogy szakítsak-e? (beszélgetős fórum)

Nagyon fiatalon jottetek ossze, meg gyerek voltal. Termeszetes, hogy most elojott benned az erzes, hogy kivancsi vagy milyen lehet massal, masik kapcsolatban.

Mi lenne, ha meg adnal kis idot magadnak, vagy pedig beszeljetek meg h kulon lennetek egy darabig.

Ha ilyen felmerul benned, lehet, hogy nem vagy mar szerelmes.

Nehez kerdes!

Ezek a dolgok itt szerintem eléggé ellentmondásosak. Azt írod, hogy azt sem tudod eldönteni, hogy szereted-e, meg hogy szerelmes vagy-e belé, de azért az életed odaadnád érte. Azért akárkinek nem adnánk oda az életünket véleményem szerint... Csak félő, hogy ha lenne egy másik kapcsolatod később, akkor ott is hasonló módon éreznél. Szóval szerintem is ismerkedj inkább, mert úgy látom ez a részedről inkább csak megszokás, hiszen ha igazán szeretnéd őt, akkor nem kérnél másoktól tanácsot, és minden tökéletes lenne köztetek.

Amúgy nagyon hasonló a helyzeted az egyik lányismerősömhöz. Ő is kétségek közt van, de nem meri másoknak bevallani, pedig egyértelmű. Amikor kicsit incselkedtem vele, hogy cserélje le a barátját rám, akkor persze mérges lett, hogy én ezt mégis hogy képzelem?! :)

Pedig nála is csak a megszokást érzem, bár elmondása szerint ő is szereti a párját...

Az a baj, hogy én úgy érzem szeretem. Mármint szerelmes vagyok belé, és a közös életünket tökéletesebb emberrel talán el sem tudnám képzelni.

Attól félek, ha most szakítanék vele, és mondjuk 2 hónap pasizás meg bulizás után rájönnék, hogy mégis ő az igazi, akkor már tönkretettem volna mindent.

Viszont már néha tett említést arra, hogy akár 2 év múlva gyereket is szeretne. Hát én maga a gondolattól is rosszul vagyok még...

Igen gondoltam erre, de ha ránézek egyszerűen nem tudom magam rávenni, hogy azt mondjam neki, lehet jobb lenne ha szakítanánk. Szerintem összetörne, és a pillanatnyi megingásom miatt nem szeretném tönkretenni azt az egészet ami köztünk van.

Egyszer már beszéltem vele erről, hogy szerinte természetes-e az, hogy 5 év után egyikőnk sem gondol arra, hogy összeházasodjunk, és hogy akkor valójában mennyire is szeretjük egymást, van-e értelme. Végül ez a beszélgetés abba torkollott, hogy elbőgtem magam, és úgy fejeztük be a beszélgetést, hogy 20, 25 évesen még természetes ha nem szeretnénk lekötelezni magunkat egy életre, és hogy ez nem jelenti azt, hogy nem vagyunk eléggé szerelmesek egymásba. Ezeket így konkrétan nem mondtuk ki, csak valahogy ez volt a lényege.

Számodra ez nyilván az első szerelem, azért ragaszkodsz hozzá. Nem a személyhez, hanem az állapothoz.

Szakíts, lépj tovább, ismerj meg másokat is! Ha az élet könyvében az van megírva, hogy összetartoztok, úgyis találkozni fogtok akárhány év múlva.

S akkor majd könnyedén tudsz választ adni a most általad eldönthetetlen kérdésre: „kell nekem ez az ember egy életre?”

Nincs az a filmekben látott, könyvekben olvasott nagy, igazi szerelem. Bár lehet ilyen egyébként sincs...

Barátnőm is megjegyezte egyszer, hogy úgymond én diktálok a kapcsolatban, engem hatnak meg kevésbé a veszekedések stb. Ha igazán szeretném akkor nem abban kellene biztosnak lennem, hogy én szeretem őt jobban nem pedig fordítva?

És úgy érzem ő szeret engem jobban.

Gyakran türelmetlen vagyok vele, hülyeségeken felmérgelem magam, amikről azt gondolom, ha ő lenne nekem a nagy ő figyelmen kívül hagynám.

Nagyon nem akarom őt pedig bántani...

Szerintem ezt a problémádat beszéld meg vele is, aztán majd meglátod, hogy hogy reagál... Talán jobb is, ha felvázolod a helyzetet, és nem egyből szakítással állsz elé, hanem beszéltek róla, elmondod a félelmeidet, hogy nem tudod szerelmes vagy-e vagy ez már csak megszokás... És meglátod, hogy ő hogy érez...

Sosem lehet tudni amúgy, hogy mit hoz a sors... Lehet megbeszélitek majd, hogy akkor próbáljátok meg külön és majd akkor rájöttök, hogy nem tudtok egymás nélkül élni... Vagy épp az ellenkezője. :)

Azt sem tudom eldönteni, hogy szeretem-e.

Mármint azt tudom, hogy nagyon szeretem, az életem is odaadnám érte, és el sem tudom képzelni, hogy hogy egy nap már nem alszunk együtt, nem találkozunk, nem ölel meg, nem csókolhatom meg, viszont azt nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e belé, vagy csak a megszokás.

Hiszen már olyan mintha 5 éve együtt élnénk, mindennap találkozunk, együtt alszunk. (pár házra lakunk egymástól.)

Olyan szemétnek érzem magam, hogy egyáltalán felteszem ezt a kérdést.

A helyzet az, hogy nem tudom eldönteni, mit csináljak. Elbizonytalanodtam...

Lassan 5 és fél éve vagyok együtt a barátommal, én 20 éves vagyok ő pedig 25. Néha úgy érzem, hogy boldogan leélném vele az egész életem, és haragszom magamra, hogy egyáltalán megfordul szakítás vagy hasonló a fejemben, máskor meg úgy érzem, hogy ha mondjuk 1 év múlva megkérné a kezem, nem tudnám rá azt mondani, hogy igen. Ha az oltár előtt állnék, azon tűnődnék, hogy vajon jól döntöttem-e?

Szerintem nem akarja megkérni a kezem, ő fél z elkötelezettségtől, de akkor meg megfordul a fejemben, hogy szeretjük-e egymást eléggé?

Hiszen ha most 5 év után sem vagyok benne biztos hogy örökre vele akarok lenni, akkor pár év múlva mi lesz más? Az idejét pedig nem szeretném rabolni...