Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Nekem csak csak csoda jár?! cikk

Nekem csak csak csoda jár?!


Szülésem története bár rémisztő, de bármikor újra végig tudnám csinálni.

A fiam megszületése után évek teltek el, mire el tudtam hinni, ez nem álom, s ha felébredek nem tűnik el minden.

Talán butaságnak tűnik, de komolyan éveknek kellett eltelni, hogy el tudjam hinni. Még akkor is ha sok éjszaka ébredtünk gyereksírásra.

Talán mindez azért volt így, mert az orvosom szerint nem lehetett gyerekem.

Nekem csak csak csoda jár?!

Sok szülés történetet olvastam már itt, s most azt érzem szeretném megosztani az enyémet. Igyekszem rövidre fogni, de nem ígérem, hogy sikerül.

Az egész 2000-ben kezdődött, 20 éves voltam. 2004-ig éltem egy párkapcsolatban, s nem jött a baba. A kapcsolat ezért is és egyéb okok miatt tönkre ment.

Aztán 2005 január elsején találkoztam életem szerelmével. Ha addig nem is hittem a "szerelem első látásra" szófordulatban, na onnantól hittem.

Azután februárban elmentem a dokihoz, egy általános vizsgálatra. Itt közölte az orvos, hogy bizony ilyen rendszertelen, kimaradozó ciklussal nekem nem lesz gyerekem ebben az életben. Mondanom sem kell, hogy elkeseredtem. De épp alakult a nagy szerelem, hát az lefoglalta a gondolataimat.

Azután áprilisban visszamentem a dokihoz, hogy megint nem jött meg. Hát terhes voltam. Boldog, rémült, zavart és minden.

De az én szerelmem már februárban megkérte a kezem, így nem voltak kétségeim a szándékairól. Együtt voltunk boldogok nagyon.


Következett 42 problémamentes hét. (Leszámítva a kicsit magas vérnyomást és a gyomorégést.)

December 28-ra voltam kiírva. S a mi kisfiunk nem is igen sietett. Már december 12-én befektettek a vérnyomás miatt, de kórházi kezelés ide vagy oda, az ugyan nem változott. (Hiába is mondtam én az orvosnak, hogy mióta az eszemet tudom, ennyi szokott lenni.)

Tehát 15 nap benn tartózkodás után december 27-én délután éreztem: fájok. Nem nagyon, de azért aludni már nem tudtam. Este 8-ig elszenvedtem a kórteremben, azután szóltam a nővérnek, hogy szülök. Hát ez nem igazán volt a kedvére és nem is hitt nekem. De 9 körül azért szülőszoba, fájásmérő, stb.


Közben apa a folyosón. Mondtam menjen haza, mert igen hosszú éjszaka lesz ez. (Később kiderült nem ment ő sehova, a folyosón várta a fiát.)

Tehát, 9-kor szülőszoba, vizsgálat, majd mondták feküdjek, hasamon a szerkentyűvel, aztán majd jönnek. Telt az idő, szenvedtem szépen csendben, egyedül.

Azután éjfél előtt 10 perccel jött az ügyeletes doki, megvizsgált. 3 ujjnyi, feküdjek, majd jönnek.

Újabb 2 óra, köznem sehol senki csak én, a gépek, és a már őríjtő fájdalom. Se megmozdulni, se felkelni, se semmi. S akkor azt hittem, rosszabb nem lehet, ó mekkorát tévedtem...

2-kor jött a doki, szülésznő, nővér, stb. Borotválás, beöntés, s extrának burokrepesztés. Azután megvizsgált a doki. Eredmény: semmi. Hát hogy is lenne, ha itt fekszem aztán még segíteni sem tudok ennek a szegény gyereknek. Kifele menet halottam, hogy szólt készítsék elő a műtőt, császár lesz, rosszul fekszik a gyerek.(Nekem nem szólt, ezen kiakadtam) Talán gonosznak látszom, de abban a pillanatban nem bántam, csak legyen már vége.

De nem..


Reggel 6-ra értek oda hozzám újra. Addigra annyira fáradt és erőtlen voltam, hogy már levegőt venni is nehezemre esett. ( 2-től 6-ig nem nézett rám senki)

Ok, akkor császár, indulás a műtőbe. A "kedves" nővér, aki a gerincérzéstelenítést csinálta, 8-szor szúrt gerincen, s közben szidott, hogy milyen rossz a tartásom. Legszívesebben belerúgtam volna egyet, de nem volt erőm.

Amikor végre kész volt, lefeküdhettem, s kezdődött a rémálom.

A doki elkezdett vágni, de valami nem stimmelt. Éreztem. Minden millimétert. Eszméletlenül fájt. Szóltam neki, hogy fáj, nem hitt nekem! S amikor elkezdték széthúzni a hasam ordítottam, és leemeltem a lábaimat a kengyelből, vagy mi az amibe belehelyezték.

Na akkor már elhitték. Rémület, rohangálás, - Altatást, altatást! - kiabált az orvos. De erre nem készültünk, mondta a nővér, na itt ájultam el.

Amikor magamhoz tértem, már az őrzőben voltam, s kihozták az én hajas babámat, kb 3 másodpercre.


De vége volt, megszületett 3300 grammal és 49 centivel december 28-án. Boldog voltam.

Reggel 8 óra volt ekkor. 10-kor szóltak, hogy ugyan keljek már fel és hordjam át a cuccaimat infúzióstól, katéterestől egy másik szobába.

Hát átköltöztem.

S kezdődött újabb 9 nap őrület. Összegezve: fejfájás, az a fajta, amitől nem tudtam felállni, infúziók, amik miatt nem szoptathattam, CT, MRI, s ami ezt megkoronázta : ismeretlen eredetű arc bénulás. Az arcom bal fele teljesen megbénult.

Ismeretlen eredetű, hahaha. Néhány nap múlva a neurológus nő, aki árammal sokkolta az arcom, elmondta, hogy a gerincemet ért szúrások miatt történt minden. Végül rendbe jött minden. 2006 január hatodikán, szinte napra pontosan párommal való megismerkedésünk első évfordulóján hazajöhettünk a kórházból épen, és egészségesen. Rémisztő volt, amit akkor átéltem, de bármikor újra megcsinálnám szó nélkül. A fiam most 7 éves, már komoly elsős, és rendkívül jó gyerek volt, s ma is az.


S most, lassan 2 éve várjuk egy kistestvér érkezését, de nem sikerül. A sok elmúlt csalódással teli hónap után úgy érzem, nekem is csak egy csoda járt, a fiam. Nagyon nehéz elfogadni, s néha úgy érzem szinte fizikailag fáj, de az én csodám már megvolt.

Köszönöm, hogy elolvastátok a cikkem, remélem nem rémisztettem meg senkit sem.




Írta: Nomi79, 2013. február 12. 09:08
Fórumozz a témáról: Nekem csak csak csoda jár?! fórum (eddig 74 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2018, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Sitemap | Facebook