Legyen tesó vagy nem? Hogy készüljek fel rá? (beszélgetős fórum)

Ezzel csak részben értek egyet. Pl. a TSMT ugye kicsiknél más, mi még egyénizünk itthon, emelgetni kell, stb stb. Nem csoportos, ő még kicsi, nem csinálja magától "utasításra" a tornafeladatokat (na jó, párat igen, de nagyrészt nem). Szóval nem ugyanaz amiről én beszélek.

Azzal egyetértek, hogy normál (bár utálom ezt a szót) gyerek támogatása is feladat, nehézség. Bár ez lenne a legnagyobb problémám :) ugye érted a különbséget?

(még mielőtt félreértesz: semmi bántó szándék nem volt a szavaimban, kár, hogy írásban nem jön ki a hangsúly, hangnem :( )

Hát most már kicsit jobb, a nyári pihenés azért rendbetette kicsit a fejem.

Beszéltünk a férjemmel is, abban maradtunk, hogy jövőre kéne egy tesó :) Bízom benne, hogy így fogom gondolni januárban is.

A legutolsóban nagyot tévedsz.

Pontosan ugyanolyan nehéz egy ügyes gyerek támogatása, mint egy sérült segítése. Ugyanúgy ott kell lenni, oda kell vinni, hangszerszállítást megoldani, vagy éppen cipelni a buszon a nagybőgőt. És az se olyan dolog, hogy ha akarom abbahagyom, ha akarom elkezdem. Persze nem a gyöngyfűző szakkörről beszélek, hanem egy kicsit komolyabb sportról, vagy zeneiskoláról.

És legalább akkora törés az ügyes gyereknek, ha nem csinálhatja, amihez ért és amit szeret, mint egy sérültnek a fejlesztés elmaradása.

És ez pláne akkor gáz, ha nem egy gyereked van. Az meg az extrabónusz, ha még van egy sérülted is mellé.

Tsmt-t meg minden harmadik gyerek csinál ma már a gyerekeim osztályában.

No mindegy, ezt nem azért írtam, mintha nektek könnyű lenne.. Csak pont ebből mozdít ki, ha egy normál gyerek nagy gondjaival is szembesültök..

Szóval ne féljetek, és legfőbb ne kerüljétek a témát.

Ha nem a döntés, az is döntés, csak ne úgy elkenve legyen, aztán meg mondjuk 4 év múlva vulkánként romboljon.

Persze hogy van feldolgozatlan része, ez egyértelműen ki is jön azokból amiket írtam, és nem tagadom el magam előtt sem, mások előtt sem.

A férjemmel mostanában nem nagyon beszéltünk a tesóról, ahogy írtam az elején, kb. pár hónapja merült ez fel utoljára, azzal, hogy majd szeptembertől "lesz valami". Én szándékosan kerülöm a témát vele erről, pont azért mert magamban nem vagyok biztos.

Nem gondolom átlagon felüli tehernek a terápiára hordást, de azért egy különórával nem hasonlítanám össze. Nem ugyanaz szerintem kocsival elvinni egy angoltanárhoz, és a 14 kilós gyereket emelgetni 40 percen keresztül TSMT közben, vagy a HRG-n ...

Nézd, én a Bethesdának, vagy a Vadasnak a családterápiáját nem nevezném ilyen-olyannak. Legfeljebb nem veszem igénybe. Ezeknek nem az a lényege, hogy újat mondanak, hanem hogy azt teszik helyre, ami van. Sőt, anélkül a diagnózist se adják a kezedbe, hogy legalább el ne indítanának egy olyan úton, ami a feldolgozást segíti.

De természetesen nem kötelező.

Ennek ellenére abból amit leírsz, van feldolgozatlan része ennek a dolognak.

"A párom jobban kezeli ezt mint én, ő már - szerintem - jobban túl van ezen."

Szóval te még akkor nem annyira... Ebből a mondatból nyelvtanilag ez következik. Hogy a te gyereked, elfogadtad, nem adnád oda - még jó. Ez egy dolog. Meg más a "csapás" elfogadása. Ez két külön vágány.

De ezt nem nekem kell bizonygatnod, hanem magadnak.

A másik meg, hogy a férfiak látszólag el tudják a dolgokat fogadni, egyébként meg szinte mindig ők dolgozzák fel nehezebben, sokszor fizikai betegségeket produkálva. Ne feltétlenül hidd el, hogy ő annyira jól van. Bár legyen úgy, de okos asszony mindig résen van.

Neki mi a véleménye a gyerekvállalásról?

A másik gondolatom meg erről az, hogy sokan azt hiszik, hogy a sérült gyerek terápiára hordása, stb az egy átlagon felüli teher. (Persze részben az, most nem magáról a betegségről beszélek.)

De azért azt is gondolja mindenki végig, hogy akinek meg egészséges a gyereke, annak meg azért kell ugyanazt csinálni. A lányomat heti kétszer hordjuk zeneórára. Eleve olyat kerestünk, ami van a sulijában. Ehhez képest a szolfés van csak ott, hangszerre vinni kell. Most azt mondták, hogy annyira tehetséges, hogy felveszik zenekarba is. Az ország egyik leghíresebb zenekarának mini csoportjába. Hát most akkor mit mondjak? Ne menjen, mert nem tudom megoldani az elhordását? Ugyanakkor meg azt is tudom magamról, hogy a jobb-agyféltekés tulajdonságok mennyit segítenek az egyéb tárgyaknál is. Még ha nem is lesz később zenész...

Szóval ezek a dolgok ugyanúgy megvannak egy "normál" családban is, és "terápára" a mai világban szüksége van az egészséges gyereknek is.

A párom jobban kezeli ezt mint én, ő már - szerintem - jobban túl van ezen.

A "nagynak" megvan a helye most is az életemben. Imádom, szeretem és nem cserélném le semmiért. Ha nem lenne olyan, amilyen, akkor az nem ő lenne, hanem egy másik gyerek, őt viszont sose tagadnám meg. Ő az enyém, a részem, belőlem lett és én felelek érte. Így a problémám nem annyira róla szól, hanem inkább magamról.

Nem hiszek az ilyen-olyan terápiákban, be kell, hogy valljam. Nem hiszem, hogy tudnak olyat mondani, amit magamtól nem tudok - tudom, mit és hogyan kéne tenni, csak nem megy, vagy nem akarom. Szerintem ezt magamnak kell végigjárni, feltehetően más ebben nem tud nekem segíteni.

Igen, igazad van, hosszútávon abban már majdnem biztos vagyok, hogy lesz tesó. Csak néha elbizonytalanodom, meg persze félek.

Pár vagy családterápiára nem gondoltatok, hogy fel tudjátok dolgozni a sérült gyerek érkezését? Maguktól ezek a dolgok nem oldódnak meg, csak elmérgesednek. Azt érzem nálatok hogy ez még nincs a helyén, hogy a nagyobbal gond van..

Talán ezen az úton tényleg előbb el kéne indulni..

De ugyanakkor meg egy idő után pont ebből mozdítana ki a kicsi érkezése... Ha lenne egészséges gyerek is, az önbizalmatok is megnőne, hogy lám, nektek is van "normális" gyerek. Talán akkor a nagy helye is meglesz az életben.

A segítség kérése viszont nem szégyen.

Ha meg nem lesz kicsi, akkor meg annak keserűsége jó eséllyel a nagyon csattan, hogy lám, miattad még ez sincs...

Azt nem tudom, mikor van az ideje, de azért az biztos, hogy nem nagyon későn.

Hát a hétvégén megint nehéz volt egy kicsit :( Voltunk egy ilyen gyerekprogramon, és megint elkapott az érzés, hogy az én gyerekem miért más ... ott volt az a sok kicsi aranyos gyerkő, kicsik nagyobbacskák vegyesen, és a szívem belefájdult a látványukba, az aranyos dolgaikba, ahogy játszottak, ugrándoztak, beleélték magukat a koncertbe :(

Talán még nincs itt az ideje a tesónak.

En pedig nagyon nem :) pont az ellenkezoje....

De pont ez a lenyege, hgy ahany kapcsolat, annyi erettsegi fok,ahany terhesseg ,annyi fel e es ahany baba, annyi anya-baba kapcsolat es meg fokozhatnam... Sok tenyezos :)

Minden szavaddal egyetértek, nagyon jókat írtál... és valóban, ha nem teljesen tökéletes a gyereked, akkor az apróságoknak is úgy tudsz örülni, mint a világ hét csodájának. Sokkal jobban értékeli az ember az első lépéseket, az első szavakat. Persze egy "normális" gyereknél is nagy dolgok ezek, de aki úgy küzd meg mindenért, különböző fejlesztésekre hordja a gyermekét, azoknál ez halmozottan csoda.

Egy következő baba esetében pedig még inkább értékeli az ember az egészséget,és a tökéletességet a normális fejlődést, mert tudja, hogy milyen az, ha ez nincs meg maradéktalanul , sőt, a "beteg" gyermekre is csakis jó hatással lehet.

Nekem sincs, én is 34 múltam most, tehát záros határidőn belül el kell döntenünk.

Én eldöntöttem, a vágyam a kistesó után nagyobb, mint a félelmem. Innentől kezdve tényleg csak bánnám, ha nem adnék neki egy esélyt, hogy akar-e jönni hozzánk. Tehát nem is nagyon van mit eldönteni, mert én már megtettem. Nálunk apa van nagyobb kétségek között, a puhítása folyamatban van :)

De szerintem igen, belevágunk, jövőre jó lenne, ha megérkezne.

Nehéz megfogni, hogy mitől is jó így is.

Ha objektív dolgokat akarok keresni? Talán azért ajándék a fiam, mert sokmindent megtanulhattam általa, amit egyébként egy egészséges gyermek mellett soha. És ez a tapasztalat elvezetett oda, hogy sokkal szélesebb kört be tudok fogadni az emberekből, akiket mellém rendelt a sors valamilyen módon. És akinek sok, sokféle barátja van, az jó eséllyel lesz boldogabb.. Egyszerűen arról van szó, hogy amíg csak a szuper képességű, mindent korán csináló lányom volt, addig azt gondoltam minden "rossz" gyerek szülőjéről, meg azokról, akik még 4 évesen nem fújtak orrot, 3 évesen nem beszéltek körmondatokban, hogy ezek mind rossz szülők, butább gyerekek. Ez a gőg - bár akkor nem gonodltam, hogy gőg lett volna - eltávolított az emberektől. Ezen tud nagyon sokat segíteni, ha az ember látja a nehezét is...

A másik meg, hogy a mai mindent pénzben mérő világban látod azt is, hogy kis dolgok is milyen nagy dolgok, és rá vagy kényszerítve, hogy lásd a lét csodáját. Ami érdek nélküli, és csak azért jó, mert van. Ezt se tudják ma a legtöbben.

Hogy a nehézség nehéz, és néha szomorú? Hát persze. Nem arról van szó, hogy a baj nem baj. Csak arról, hogy aki mélyre repül, az magasra is fog. Van az a mondás, hogy "se örömem se bánatom". No pont ezt tágítja a végletekig ki egy "más" gyerek.

Arról nem beszélve, hogy saját magunkban nagyon sokmindent fel tudunk fedezni. Azt halljuk ma a nagy menedzserektől, hogy tágítsuk ki határainkat, lássuk meg a végletekig, mire vagyunk képesek.. Hát hajrá, lehet tágítani...

Van ez olyan jó, mint a bungee jumping.

Aldast , nam pofot .

Jo baratok vagyunk hosszu eveken at es most ujra adtaki a könyvet a kislanyrol .

Daniela Palkovanak hivjak öt , es hidd el meg vannak sokan kik igy elik meg es tiszta szivböl elfogadjak.

Szerintem az is egy remalom ha ott al az ember mind frissen varando anyuka es akkor rad ömlik a valosag hogy egy kis Downos baba rejlik oda ban . No akkor az ember lanya mitt csinaljon ? hogy varhatjak el töle egy döntest hoz arrol hogy elni vagy nem elni ? En ma ha vissza tekintek a multba erre bisztos soha nem lttem volna kepes . Nem vagyunk itt hogy jatszuk a Teremtö szerepet. Hinni a joban ahogy emlitettem az teszi hogy erösebbek leszunk.

Szia!

Négy gyermekem közül a második él autizmussal.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy néha nem nehéz megoldani a fejlesztést akár logisztika, akár anyagi szempontból, sőt néha a nyugodt környezetet biztosítani is nehéz, ami neki az egyik legnagyobb segítség tud lenni, ha "rosszul van".

Az első három úgy született, hogy nem tudtuk még azt, hogy mi van F.-vel, és fejlesztésre szorul. De a negyediket már úgy vállaltuk.

Szóval napi gondok vannak.

De összességében a sérült gyereknek nagyon jó, hogy vannak körülötte gyerekek, sok olyan dolgot megtanul, megcsinál így, amit egyébként "nem tudhatna", mert az egyik legnagyobb motiváció a testvér "legyőzése", vagy az, hogy legalább ugyanolyan legyen, mint ő. Néha kemény dolgok ezek, de nagyon jó, hogy vannak, hogy együtt fejlődhetünk általuk. Arról nem beszélve, hogy a többi is nagyobb toleranciát tanul. De azért nincs az autival látványosan kivételezve. Azért sok sérült gyerek megszokja ám, hogy "ő sérült" és még azt se teszi meg, amit tehetne, mert a rossz irányú sajnálat miatt el van kényeztetve.

Arról nem beszélve, hogy sok fejlesztés ide vagy oda, a családnak is nagyon sokat jelent, hogy egy kicsit foglalkozik mással is, és nem csak a "fejlesztés" meg a "fogyatékosság" bűvkörében él. Mi is szegregált intézménybe járunk. Volt a fiamnak egy olyan csoporttársa, akit eddig mindenhonnan kitettek. No itt elfogadták, szerették. Beilleszkedett. Amikor először ottmaradt, az anyuka ott sírt a csoport előtt, hogy akkor most ő mit fog csinálni... Hát nekem ilyen gondom soha nem volt, mert én rohantam a munkahelyemre. Akkor jöttem rá, milyen jó is nekem. Amikor meg megszületett a negyedik, akkor se volt időm unatkozni. Aztán a sztori vége az lett, hogy unatkozó anyuka addig ügyeskedett, amíg pár hónap után elkezdte nem hordani a gyereket, mindenféle kifogással. Aztán végleg kimaradtak. Mert szerinte a gyereknek magántanulóként otthon van a helye. Nagyon durva volt, mi többi szülő és a pedagógusok is csak néztünk egymásra, és a gyereket sajnáltuk, akinek végre volt elfogadó szerető társasága...

Szóval a sérült gyerek is gyerek, neki is kell a közösség - persze a neki való fejlesztő intézmény.

Mi ezt úgy oldottuk meg, hogy nem kis nehézségek árán olyan intézményt kerestünk, ahol egyben a fejlesztéseket is megkapja a fiunk. Így legalább külön nem kell elhordani, és a többi gyereknek is normális délutáni, esti családi létet tudunk biztosítani.

Az meg, hogy otthon vagy egy kicsivel hordoz nehézséget is, de azért ugyanakkor még mindig jobb, mintha kemény munka mellett kell még fejlesztésre hordani a nagyot. Azért mégis egy kis "pihenő" - persze bizonyos szempontból. Ha meg jól tervezitek meg anyagilag a dolgot, igénybevesztek tanácsadót, akkor még két év relatív biztos jövedelem is. Nem ezért kell gyereket vállalni, de azért ez is egy fontos része a dolognak, ne legyünk álszentek!

Igen, valószínűleg bánnám. Olyan rengeteg időm sincs már, most voltam 35 ...

Te egyébként döntöttél már? Belevágtok, lesz tesó?

Próbálok én is bízni a legjobbakban :)

Kedves vagy, köszönöm a szép szavaidat :)

Irigylem az embereket, akik ennyire szépnek tudják látni az életet, még akkor is, ha kapnak gy jó nagy pofont ...

Az jutott eszembe arról, amit írtál, hogy amikor kiderült, mi baja a kicsimnek, sokat sírtunk beszélgettünk a férjemmel, ha ő volt gödörben, én biztattam, és fordítva. Ő a biztatásomra (így is tudunk boldog és teljes életet élni, mások is megteszik és sikerül nekik) azt mondta anno, hogy szerinte ezek az emberek azt hazudják maguknak, hogy így is jó, és ha elég sokáig hazudnak, elhiszik. Ő szerintem már nem emlékszik erre, ő mostanában sokkal "jobban" van mint én, talán már elhitte ... én meg ha kicsit boldognak érzem magam, mindig eszembe jut, amit mondott ... de neki ezt nem mondom, mert örülök, hogy boldognak érzi magát ;)

Egyetértek veled teljesen, ezt már végig is gondoltam. A gyermekem fejlesztése egyébként most nagyrészt a bölcsiben zajlik (maradhat 6 éves koráig), utána ovi (hogy spec, vagy integrált, az majd elválik, attól függően hogy hogyan fejlődik), suli (ez is a jövő kérdése). Én most csak HRGre járok vele, ezt fel kell adni majd a terhesség alatt, vagy a férjem bevállalja, illetve otthon TSMT-zünk, amit már így is a férjem segítségével végzek, hisz már nem baba, 12 kiló, nehéz emelgetni :) de ezt szerintem tudnánk folytatni terhesség alatt is.

A másik felvetésed is igaz, persze, bárki lehet beteg, sőt, egy tégla is a fejemre eshet bármikor, mégis kimegyek az utcára :) de itt azért nem egészen erről van szó. Nem azon gondolkodok, hogy mi van, ha beteg lesz a gyerekem, hanem azon, hogy mi van, ha esetleg ő is valamilyen értelmi fogyatékosságban szenvedne? Vagy pl. születési sérült, oxigénhiányos gyerekeket is sajnos túl gyakran látok.

Ez megint egy érdekes kérdés, amit felvetettél: a genetikai vizsgálat. Igen, van rá lehetőség, hogy célzottan szűrjék egyedi esetekben, a 12. hét körül illetve később az amnio-val.

De mi van, ha esetleg pozitív eredmény lenne? Elvetetném? És akkor a gyermekem szemébe hogy nézzek, hogy megöltem valakit, aki ugyanolyan lenne mint ő? Emellett persze vállalhatatlan lenne ... szóval nem egyszerű kérdés ez.

Köszönöm a választ :) bár én nem tartom betegnek a gyermekem, ő "csak" más.

Köszi a biztatást is :)

(az isten témába inkább nem mennék bele, de én egy elfogadó lélek vagyok, elfogadom és tiszteletben tartom hogy Te így vélekedsz :) )

Köszönöm a választ :)

Igen, ez is sokszor eszembe jut, hisz a gyermekem vagy képes lesz önálló életre, vagy nem, ez lutri. Őt nem úgy kell elképzelni, hogy tolószékbe kényszerül, pelenkázni kell élete végéig, és nem fog beszélni - ő már tud járni, kezd beszélni, szobatisztulni, elvileg első ránézésre nem mondja meg senki róla, hogy más. Nagyobb korában - ha szerencsések leszünk - sem biztos, hogy az utcán ha végigmegy, utánanéznek, hogy mi is lehet vele. De benne van a pakliban az is, hogy az értelme nem lesz teljes, így nem biztos, hogy önálló életre alkalmas lesz. Nem önzés vajon elvárni, hogy a tesó vegye magára ezt a terhet? Nekik nincsenek "otthonok", mint a DS-eknek, sajnos, Magyarország kicsit le van maradva e téren pl. USAhoz, Angliához képest ...

Az én kisfiam is egy kisebb problémával született, szerencsére most már csak kontrollra kell hordanunk, de az állandó rettegés nálam is megvan, hogy mikor történik valami, ami visszafordít mindent. Én is végigizgultam az első két évét, késői mozgásfejlődéssel, állandóan azt figyeltem, hogy van-e valami olyan tünet, ami bajra utalhat.

Most már én is elkezdtem vágyni egy kistestvérre, de hasonló kérdések vannak bennem, mint amiket leírtál. Tudok-e rá elég figyelmet fordítani majd, illetve mindkettőre, hogy egyikük se szenvedjen hiányt semmiben. Tudom-e biztosítani neki a hátteret majd, ha mégis baj lenne bármikor, hogyan fogom megoldani? De valahol legbelül meg tudom, hogy egy kistesó neki is jót tenne, ráadásul a második miért ne lenne egészséges?

Szerintem nem nagyon tudsz mást, mint bízni a legjobbakban, mert Ti is túlvagytok már sok dolgon ezek szerint, fejlesztések, orvosok, stb. Ha viszont meg sem próbálnátok a második babát, örökké bánnád, hogy nem vállaltátok. Szerintem.