Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Legszebb ajándékom cikk

Legszebb ajándékom


2011. november 7-e óta még csak 1 hónap telt el, de nekem éveknek tűnik, mióta nincs velem a kislányom. Nem tudom feldolgozni a hiányát, hiányzik, hogy már nem ficánkol bennem, simogatom a pocakom, de már nincs velem. Nem hiszem, hogy van ennél nagyobb fájdalom a világon, mint egy gyerek elvesztése, soha nem gondoltam volna, hogy az élet ekkora próbatétel elé állít és nem tudom, hogy a fájdalom, amelyet minden nap megélek, mikor fogja kicsit enyhíteni a hiányát.
Legszebb ajándékom

2004 decemberében ismertem meg a páromat, amiért hálás vagyok a jó Istennek, ha nem egy ilyen ember állna most mellettem, mint ő, már feladtam volna. Tavaly decemberben döntöttünk úgy, hogy babát szeretnénk, én akkor még fogamzásgátló tablettát szedtem, mivel minden orvos mást mondott a tabletta abbahagyásáról, én biztos ami biztos, minden kockázat kiszűrése érdekében 3 hónapot kihagytam.

Június 20-ra, születésnapomra kaptam a legszebb ajándékot egy pozitív tesztet, ekkor töltöttem be a 28. életévemet, nem hittem a szememnek, mikor megláttam, nagyon boldog voltam, rögtön mindenkinek elújságoltam, hogy jövőre én is már anyák napját fogok ünnepelni. Első teendőm volt, hogy hívjam az orvosomat, adjon egy időpontot, nézzen meg, hogy tényleg ő-e a legszebb szülinapi ajándékom.

Igen, az orvos is megbizonyosodott abban, hogy egy kis csoda van bennem, életem legszebb ajándéka. Nagyon boldogok voltunk a párommal, azt találgattuk, hogy vajon ki lehet ő, egy kisfiú vagy egy kislány. Terhességem alatt minden rendben zajlott, minden lehetséges kismama oldalra regisztráltam magam, hogy nyomon kövessem a fejlődését, mindegy egyes hetet vártam, hogy lássam, mi zajlik le bennem és hogy ő hogyan fejlődik. Down-kór vizsgálat is sikeres volt utána következő AFP is, én meg egyre boldogabb ahogy éreztem a mocorgását.

Aztán az orvos közölte, hogy a pocaklakóm egy kis hercegnő. A legszebb napjaim voltak, amikor láthattam ultrahangon a ficánkolását, a szívverését hallhattam, tudtam, hogy innentől kezdve ő lesz a legfontosabb a számomra és mindent meg akarok tenni az ő boldogsága érdekében. Az az érzés, hogy nem vagyok egyedül, ő velem van és velem lesz örökké.

Egy vizsgálat során az orvosom megállapította, hogy előfekvő méhlepényem van, ezért veszélyeztetett terhes lettem, a 20. héttől itthon voltunk, vigyáztam rá, szeretgettem és vártam, nagyon-nagyon vártam az érkezését, tervezgettünk hol lesz az ágyikója, mi lesz a neve, végül az Adriennél maradtunk.

Aztán 24. héttől egyik nap arra lettem figyelmes, mintha valami nem lenne odabent rendben, pocakom jobb oldala kijjebb domborodott, gondoltam, hogy már túl reagálom a dolgokat, valószínűleg a kis háta vagy a popsiját dugja ki. Egyik napról a másikra leromlott a fizikai állóképességem, az utolsó héten már csak feküdni tudtam és nehezemre esett még a mosdóba is kimenni, aggódni kezdtem, de nem gondoltam volna a legrosszabbra. 25. héten felhívtam az orvosomat, hogy ultrahangozzon meg, és amúgy is következett volna a cukros vizsgálat. Valahol éreztem, hogy nincs minden rendben.

2011. november 3-án mentünk ultrahangra, nem hittem volna, hogy ez lesz életünk egyik legrosszabb napja, ultrahang során az orvosom közölte, hogy valami nincs rendben egy hatalmas üreg volt a picikém hasában, egy ciszta nőtt a veséjére, egy 6 cm átmérőjű, összeomlottam a látottak alapján csak sírtam, csak sírtam, és ilyenkor éreztem valójában át, amit egy anya érezhet, ha közlik vele, hogy a babája nem egészséges.

Az orvosom próbált megnyugtatni, elintézte, hogy kedden reggel a kórházban a főorvos asszony megvizsgáljon azt mondta, hogy ezt egy szúrással le lehet szívni és nem lesz a babának semmi baja. Innentől kezdve minden egyes percet számoltam olyan messze volt még kedd és én nem tudtam biztosan, hogy mi van az én kis picikémmel. Szombaton este erős görcseim voltak, az idegességnek az aggodalomnak tudtam be, de sajnos ezek a görcsök vasárnap is tartottak, az orvosom ajánlására bementem a kórházba egy ügyeletes orvos meg is vizsgált, addigra annyira bekeményedett a pocakom, hogy bent tartottak, nehogy koraszülés legyen. Az égvilágon senki nem foglalkozott velem, még rám sem néztek, adtak 4 szem gyógyszert pocakkeményedés ellen és a részükről el is voltam látva. Mondtam az ügyeletes orvosnak, hogy az aggodalomtól lehet, mert hogy a kicsimnek van egy 6 cm-s cisztája, de mint aki ezt meg sem hallotta, bíztam benne, hogy csak én fogom fel ezt olyan tragikusan és lehet, nem is olyan nagy a baj.

A kórházból mentünk át a párommal 2011. november 7-én, reggel egy másik kórházba, hogy megnézze a doktornő a babámat. Az egész testem remegett az aggódástól a félelemtől attól, hogy nehogy elveszítsem őt, bíztam az ottani orvosokban, akiknek az egész életem során hálás leszek, amiért olyan emberségesen megnyugtatóan bántak velem.

Egy konferenciát hoztak össze délután kettőre, hogy megbeszéljék, milyen lehetőségek lehetnek illetve milyen komplikációk adódhatnak, ha rajtam keresztül próbálják leszívni ezt a cisztát. Terhespatológián fektettek el addig, amíg a másik kórházból a papírokat sikeresen el tudta párom hozni. Összeomlottam, a legfontosabbnak tartottam, hogy bármilyen műtétnek alárendelem magam, csak ő legyen egészséges.

Délután fél 4-kor vittek le az ultrahangra ahol több orvos jelenlétében a pocakomon keresztül megpróbáltak ezt a cisztát leszívni. Éreztem, ahogy az a forró víz ami belőle kijön, végigfolyik a kezemen, azt ahogy ő próbál menekülni valahová a pocakomban, rugdos, szenved és nem érti, hogy ezt most én miért is teszem vele. Semmire nem gondoltam csak arra, hogy ha ezt kibírja és minden sikerül, milyen boldogok leszünk együtt és soha többet nem fogja őt bántani senki, mert én vigyázok rá. Ekkor a doktornő kimondta azt, amit nem akartam hallani. "Sajnálom, de ez a baba életképtelen." Hallottam ahogy a kis szíve kezd lelassulni és elmondhatatlan fájdalom lesz úrrá a testemen. Éreztem, ezek az utolsó percek amiket együtt tölthetünk. Méhlepényem kettészakadt, a fájdalomtól már nem voltam magamnál, csak arra emlékszem, még egy utolsó pillantásra láttam a páromat, édesanyámat és tudtam, ha ők itt vannak minden rendben lesz. Műtőbe vittek, kétkesztyűs császármetszést hajtottak végre rajtam.

A 26. héten 2011. november 7-én 16.30-kor Adrienn úgy döntött, hogy az angyalok közé megy és onnan vigyázz ránk, mire magamhoz tértem már tudtam, hogy nincs velem, elvesztettem őt örökre. Sajnálom, hogy az utolsó pár óráját így kellett megélnie, sajnálom, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle, Emlékei itt vannak velem, soha nem fogom elfelejteni, nagyon hiányzik nekünk, csak a hatalmas űrt érzem, amit itt hagyott. Eltelt egy hónap, a sebek lassan gyógyulnak, de a szívem nem.


Édes kicsi kislányom!

Köszönöm neked azt a boldogságos 26 hetet, melyet velünk töltöttél, köszönöm azt érzést, hogy megtudhattam milyen anyának lenni, köszönöm, hogy általad átértékelődött a gondolkodásom és a fontossági sorrend. Mindennap gyújtunk érted egy gyertyát és imádkozunk a jó Istenhez, vigyázzon rád oda fent, tudom jó helyen vagy és dédnagypapa is vigyáz rád. Nem felejtünk el soha, örökké szeretni fogunk.




Írta: ppetra, 2012. január 18. 09:17
Fórumozz a témáról: Legszebb ajándékom fórum (eddig 67 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook