Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Sorsom II. cikk

Sorsom II.


Ami másnak öröm, az nekem a legnagyobb fájdalom, amit egy anya megélhet.

Folytatom a történetem...

Megszületett a legnagyobb csoda, ami a világon létezik, a gyermek. Számomra hihetetlen, hogy egy pici valamiből, gyermek lesz.

Vágjunk bele...Ez a rész sem lesz könnyebb, mint az előző.

1983-at írunk.

Városunk abban az időben, egy méhkasra hasonlított leginkább. Mindenki kíváncsi volt, érdeklődő. Nem lehetett úgy kimenni az utcára, hogy vagy egy tucat ember ne állított volna meg, ilyen-olyan kérdésekkel. Az általános kérdések után, hamar rátértek, arra a kérdésre, ami valóban érdekelte őket: Mennyi pénzt kaptál?

Legszívesebben elbújtam volna valahova. Később a fekete kismama ruhám váltotta ki az emberekből a kíváncsiságot. Szinte sehova nem tudtam menni, mert lépten-nyomon megállítottak, hogy miért vagyok feketében.

A temetésre mindenki kíváncsi volt, tévé, újságok. Rengeteg ember. Mindenhol ember.

Lenyugtatózva, támolyogva vittek ki a temetőbe.

Csodálatos látvány voltam, nagy hassal.

Jó hosszú, méltányoló beszédek, kitüntetések, forgott velem minden, majd sötét, és amikor kinyitottam a szemem, fehér köpenyt láttam. Tíz ember ugrált körülöttem. Minden vágyam az volt, hogy pici porszem legyek, ne lásson senki.

A leghosszabb temetés, amin valaha rész kellett vennem. De nem az utolsó.

Folytatódtak a mindennapok.

Majd, egy hajnalon rosszul lettem és bekerültem a szülészetre. Szerencsémre, nagyon jó társaság gyűlt össze, nem kérdeztek, nem faggatóztak és még csak nem is szóltak semmit, arról az éjszakáról.

Augusztus elején, már nem emlékszem, hogy pontosan mikor, hazaengedtek a kórházból. Naponta kellett ellenőrzésre járnom. 9-én közölte az orvos, hogy még van időm, csak azt felejtette el mondani, hogy mennyi. Megbeszéltük a fejleményeket a régi szobatársakkal, majd nyugodtan haza mentem, mondván, még "van időm".

Hajnalban elfolyt a magzatvizem, és 6 óra 50 perckor már meg is volt a kisfiam. Életemben olyan boldog még nem voltam.

Nagyon szép baba volt. A boldogságot, amit anya érezhet, nem lehet semmihez hasonlítani.

Sokat gondolkodtam, hogy mi legyen a neve; Lászlót nem akartam, óhatatlanul is az apja jutott volna eszembe, de az én pici gyermekem, nem felelős az ő bűneiért.

Lányt vártam, tehát nem gondolkodtam fiúnéven.

Jött egy isteni szikra és Norbert legyen.

A csoda, mint tudjuk három napig tart, az enyém három hónapig tartott. Beteg lett.

Nem volt magas láza, de nem tudtam sem lejjebb vinni, de igaz feljebb sem ment. Mivel én nem vagyok az orvostudománynak az elkötelezett híve, nem futottam vele orvoshoz. Már két napja tartott ez az állapot, amikor elvittem a rendelésre.

Nyugodjon meg anyuka, ettől a szövegtől tudnék falra mászni, nincs semmi komoly, csak megfázott.

Felírt az orvos egy gyógyszert, majd még, majd egy újabbat és így tovább.

Azon vettem észre magam, hogy már mást nem eszik a fiam, csak gyógyszert, és némi tejet amit még tud szopni. Lefogyott, már csak árnyéka volt önmagának. Két hónapot kínlódtunk, amikor éppen kijöttünk a rendelőből és összetalálkoztunk a védőnőnkkel. Megkérdezte, hogy mi történt a Norbival, lefogyott és nem olyan, mint milyennek megismerte. Elmeséltem neki az addigi történetünket, elfogta a méreg és berontott az orvoshoz. Mondta a dokinak, hogy ő ismerte ezt a gyermeket és vizsgálja meg rendesen, mert valami komoly baj van. Mire az orvos kibökte, hogy tüdőgyulladása és vizes mellhártya-gyulladása van.

Azonnal kórházba küldte. Álltam és néztem ki a fejemből. Ezt addig nem tudta?

A gyermekosztályom, miután felvették az anamnézist, nagyon felháborodtak, hogy miért csak akkor került be. Én mondtam, hogy nem én tehetek róla és elmeséltem, hogy min mentünk keresztül.

Volt olyan esetünk többek között, pedig ritkán vagyok agresszív hivatalos személyekkel,

majdnem sikerült ráborítanom az asztalt annak az egyénnek, aki orvosnak vallotta magát.

Egy kapszulás gyógyszert írt fel a négy hónapos babának, abból is csak egy felet. Akkor még nem volt lehetőség felezésre, de meg is kérdeztem tőle, hogy hogyan adjam be a gyermeknek, mire ő, maga az anyja, adja be, ahogy akarja. Na ez a pont volt, amikor borogathatnékom támadt.

Tehát bekerült a kórház intenzív osztályára, ahol minden szerkentyűvel feldíszítettek. Nem látszott ki a rengeteg szerelék alól. Oxigén, vér, infuzió, stb. még felsorolni is sok.

A szívem majdnem megszakadt. Ahogy állok az ablaknál és nézem a kicsi fiamat, megérintett valaki, hirtelen felnéztem és a főorvos állt meg mellettem. Beszélgetésünk alatt elmondta, hogy nagyon rossz állapotban van a gyermekem, nem jósolgat, ha a vasárnapot megéri, hát akkor szerencsém lesz. Ez szerdán volt.

Néztem a kikötözött, minden vezetékkel teli apróságot és nem hittem el, hogy ez velem történik. Mint egy holdkóros mentem haza.

Nem hiszem, hogy ecsetelnem kellene, milyen volt az az idő, amíg vártam, hogy mi lesz a babám sorsa. Eltelt egy hét, kettő,majd három is, és lassú javulás volt tapasztalható.

Egyre jobb kedvű lett, már igazi gyermekhez kezdett hasonlítani. Két hónapot volt benn, két nagyon hosszú hónapot.

Akkor azt hittem, hogy ez lesz életem legnehezebb hónapja, de nem így lett.

Miután hazaadták, végre én is igazi anyuka lehettem,bár nem szabadott kivinni, de babázhattam kedvemre. Sokáig tartott az örömöm.

Másnapig.

Megint belázasodott, rohantam vele a körzetihez, akkorra már kezesbárány lett a dokink, úgy hallottam, hogy nem véletlen. Majd ismételten a kórházban kötöttünk ki. Kétoldali középfül-gyulladás.

Másfél év alatt, kb. három hónapot volt otthon. Leggyakrabban a tüdő volt begyulladva, de a fülével is nagyon sokat kínlódtam.

jellemző volt az is, hogy a körzeti orvos a fülészetre küldött, a fülész, pedig a körzethez, mondván, hogy jó hogy beteg, de nem annyira, hogy ilyen nagy gond legyen belőle.

1985. január 20-án ismételten kórházba került, tüdőgyulladással. Látogatási tilalom volt éppen, de engem beengedtek, igazgatói engedélyem volt. Igaz, hogy csak üvegen keresztül láthattam a fiamat, de legalább láttam. Meglepődve tapasztaltam, hogy be van kötve az ujja. Nem igazán tudták a nővérek, de a lényeg, hogy megdagadt és csak sejtették, hogy az ágy rácsai

közé szorult. Erre mit lehet mondani, nem is akartam kötözködni. A furcsa az lett, amikor egy ilyen daganat a hátán, nyakán fején, orra fölött is lett. Ez már nem lehetett az ágy, de továbbra is értetlenül álltak a szakemberek. Azt sem mondhattam, hogy nem figyeltek rá, mert imádták a gyermekem és mindenki Őt rajongta körül.

Amit a Norbi ki is használt. Egy-két kacaj, mosoly és már lehetetlen volt neki ellenállni.

Közben, a változatosság kedvéért, középfülgyulladása lett. Sokáig tanakodtak, hogy mit csináljanak vele, és úgy döntöttek, hogy megműtik a fülét. Mondanom sem kell, mennyire örültem neki, de nem volt mit tennem, azt a terhet, hogy miattam lesz komolyabb baja, nem vehettem a vállamra. Beleegyeztem.

Jó tanácsként elmondta az adjunktusnő, hogy szerinte Budapesten végeztessem el az operációt. Ismert egy orvost a II. sz. Gyermekklinikán, le is beszélték a részleteket, rám már csak a beleegyezés várt.

Nem tudtam, hogy mi tévő legyek, hát a sok töprengés után, döntöttem.

Klinikára kerülés után, kezdtem elölről a bemutatkozást. Megcsináltak minden vizsgálatot és döntöttek az azonnali műtét mellett.


Négy órás műtét volt, teljesen felvágták mind a két füle mögött. A seb gyorsan gyógyult, mindenki nagyon örült neki, ott is Ő volt a kedvenc.

A nagy örömbe egy kis üröm... Visszatért a láza, nem magas, de makacs.

Számon tartani is nehéz lenne a gyógyszereit, amit kipróbáltak, kis ideig, ugyan jók voltak, de tartós javulást nem hoztak. A csomói még meg voltak, nem tudták, hogy mit kezdjenek velük.

Miközben az orvosok hada csodálgatta a gyermekem, állapota folyamatosan romlott.

Mígnem egyik napon, látogatni mentem, mint minden nap, az ajtajára, egy kis táblácskát biggyesztettek.

M. Norbertet az ágyából felvenni szigorúan tilos!

Hoppá! Nyelni alig tudtam.

Még az orvosi konzultációk sem hozták meg a várt eredményt. Fogalmuk nem volt,hogy mit csináljanak.

Azután bevonultak a műtősök, orvosok és mindenféle segítő a szobájába, néztem, hogy most mi következik.Fenn a betegszoba ágyában operálták meg. Kiszedték a csomóit. Aki járt a klinikán tudja, hogy üveges fallal vannak elválasztva a fakkok egymástól.

Három órán keresztül sem elmenni az osztályról, sem ott maradni nem tudtam. Járkáltam, mint egy hülye. A végén már nem kísérleteztem, maradtam, mert megbénultam a keserűségtől.

Sikerült a műtét. Gyógyultak a sebei, csak ismételten lázas lett. Újabb készítmény, remény, majd a vissza térő láz.

Egy napon megállított a főorvos. A múltamról kezdett érdeklődni. Családomról

Sajnos nem tudtam semmit mondani. Behívott az orvosiba és elmondta, hogy mi okozhatja ezeket a lázakat. Akkorra már levették mintákat, hogy igazolhassák a feltételezésüket.

A gyanú cronicus granulomatozis volt.

Sajnos valóban e ritka, örökletes betegségben szenvedett a fiam. A jó oldala az volt, hogy legalább már tudták a okozóját.

A tények: nők a hordozók, a férfiak megbetegszenek. Magyarországon még akkor ismeretlen betegség volt, de legalábbis csak szűk körben tudtak róla. A Norbi volt az első, akinél diagnosztizálták ezt a kort. Mondhatom, nagy dicsőség. Valahogy engem ezen tények nem igazán vigasztaltak. A célirányos kezelés meghozta, végre a várva várt javulást. Tartósnak mutatkozott a láztalansága, de megjelentek a csomók, a régiek helyén. Már bátrabban vágtak bele a műtétbe. Sokkal jobb volt az általános állapota. Szerencsére nem is okozott gondot, rohamos javulásnak indult. Ekkor már majdnem két éves volt, de nem tudott ülni, állni, beszélni is alig, de legalább élt. Úsztam a boldogságban, látva, hogy napról napra jobban van.

Szokásos látogatásom alkalmával, miután felértem az osztályára, szemben volt a szobája a bejárattal, nem volt az ágyban és a játékait sem láttam. Kell ecsetelnem mit éreztem. Alighanem tisztességesen kezdtem minden színben játszani, mert észrevett egy nővér és pánikszerűen rohant ki egy székkel. Megnyugtatva, hogy semmi baj nincsen, csak át kellett vitetni a László Korházba, mert bárányhimlős lett. Hittem is, meg nem is. Akkor ért oda a főorvos és megerősítette az addig hallottakat.

AZ egyik nővér kedvence volt a Norbi, a lappangási idő alatt, nem sejtette, hogy himlős, a kedvenceket meg is fertőzte. Az én fiamnál nagyon veszélyes volt, egy ilyen fertőzés, az életébe kerülhetett volna.

Végül is jól végződött, 1985. augusztus 6-án végleg hazaadták.

Csodálatos érzés, öt hosszú hónap után, sétálni a városban és élvezni az anyaságot.

Már azt hittem, hogy rendezhetem az életem, de ismételten csalódnom kellett...




Írta: karpatiás, 2009. augusztus 25. 10:03
Fórumozz a témáról: Sorsom II. fórum (eddig 30 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook