Kisgyerekes anyukák, nagymamák: Szerintetek normális dolog? (beszélgetős fórum)

Sajnos nekem is ez a véleményem. Azt olvastam, tanultam, hogy a gyerekeknél sok dolognak három éves korig kell beidegződnie. Biztonságérzet a világban, kapcsolat emberekkel, tárgyakkal. Ha addig tévesen égnek be dolgok, utána már csak nehezen lehet korrigálni. Hogy mire gondolok? A szocializáció első szakasza 1-3 év. A mi esetünkben - csupa jóindulatból - ebben az időszakban nagyon nagy túlféltés volt. Egyet tüsszentett a csemete, rohantunk orvoshoz. Volt olyan, hogy kánikulában kellett volna sapkát ráadnunk, mert állítólag be volt gyulladva a füle. (Nem volt) Tehát a világ veszélyes, ezt sugallta anyuka. A kifelé nyusziság így érthető. De az, hogy agresszor lett a családban? Hát nem tudom...

Nekem kicsit gyanús, hogy itt már jelentkezik egy generált szorongás. (Ahogy a külvilágban viselkedik, onnan jön le.) A felgyülemlett stresszt meg a családban vezeti le. Régen dolgoztam hiperaktív gyerekekkel, ott láttam hasonló dolgokat. Csak, itt figyelemzavarról nem beszélhetünk.

igen itt csak is a szülők a hibásak

Nem hiszem, hogy ez normális dolog. Szerintem nevelés kérdése. Lehet, hogy nincs türelmük a szülőknek hozzá, így inkább ráhagynak mindent.

Tegnap együtt ebédeltünk a férjem nagyobbik fiával és a családjával. Nagyon el vagyok keseredve, mert a nyolc éves leány unoka ISMÉTELTEN minősíthetetlenül viselkedett a szüleivel az étteremben (is). Hatan voltunk összesen. Egy olyan helyre ültünk le, ahol 3-3 ember fér el egy oldalon. Ő odaült a szülei és a húga mellé, derogált neki átülni a mi oldalunkra. Mikor erre az apja megkérte, iszonyatos hisztit vágott le. Én szégyelltem magam. Nehéz volt nem beleszólni. Amit csinált, egy két évesnek dicsőségére vált volna. Arról nem beszélve, hogy megint nem köszönt nekünk sem érkezéskor, sem elváláskor. Én - volt pedagógus létemre - egy nyolc éves gyereknél ezzel nem tudok mit kezdeni. Szomorú, hogy a menyem azt mondta, hogy ez nem mindennapos, hanem MINDEN ÓRÁS (!) dolog náluk. Már régebben is írtam, ha a szülők ott vannak, én ezekbe a konfliktusokba nem folyok bele. Egyébként már addig jutottak, hogy veri is az anyját. A férjem fia szó szerint úgy fogalmazott, hogy anyja meg a lánya „verekszenek”. A kislány nekimegy az anyjának, az anya meg gondolom, visszacsap. Nem értem, nem értem. Mindent megkap a gyerek. Szerintem pontosan ez a gond, meg az is, hogy ebbe a nagyon nagy demokratikus gyereknevelési modellben, már kicsi korában is túl nagy döntési jogkörrel ruházták fel az unokát. Már négyévesen hagyták, hogy ledirigálja az ültetési sorrendet pl. egy családi ebédnél. Így nincsenek határok. De meg fognak még ezzel szenvedni a szülők. Csak az a gondom, ha velünk van a csaj, akkor is egyre kezelhetetlenebb. A menyem meg nem a gyerek negatív változásait figyeli, hanem ráhúzza a leplet az Apósára, a csemete nagyapjára, a férjemre, hogy öregszik és nincs türelme. Hát köszönjük szépen. A férjemet kenyérre lehet pedig kenni, nem egyszerű kihozni a sodrából. Akinek sikerül, annak gratulálok. Pontosan ez a baj, hogy a gyerek semmibe nem hibás (?). A múltkori alvásos buli után is a gyerek nyert. Külön szobája van nálunk (is). Szerettük volna, ha nem minket túr ki a saját helyünkről. Önállóan alszik, ezt szerettük volna elérni nálunk is. Emiatt iszonyatos ordítás volt nyolc évesen. Otthon meg így kommunikálta le: „Nem akarok Papáékhoz menni, mert egyedül kell ott aludni!” Anyuka: „Jól van, akkor ne menjél.” Mintha otthon nem külön szobája lenne. Külön is alszik. No, komment. A gyereknek mindig és mindenben igaza van. Aztán meg csodálkozunk, hogy egy mini diktátor lesz – illetve már az is - aki, csak a saját komfort zónájával törődik, a másiké meg nagy ívben nem érdekli. És ez a kiskamaszkorban csak egyre rosszabb. Nagyon úgy látom, hogy az unokánál nincsenek egészséges határok meghúzva. Otthon autokratikus, verbálisan agresszív, a kinti világban meg nyuszi. Szorong, nem köszön senkinek stb. Eddig tudtuk Papával kezelni a lányt nálunk, de már velünk is egyre hisztisebb. Hasonló korú gyerekek szüleit, nagyszüleit kérdezném: Mit tennétek a helyünkbe? Mennyire szólnátok bele a gyereknek a nevelésbe? (Mi nem szólunk bele, ha nálunk van az unoka, igyekszünk kezelni.) Hol a határ? Mennyire van joga egy nyolc évesnek hisztivel terrorizálni a családját, nagyszüleit? El vagyok keseredve nagyon. Nem szeretném lemarni a férjemről az unokáját. Mivel nem szeretném elvadítani az unokát, így olyan kompromisszumokba is belementem, ami ellenkezik az elveimmel. Pl. belegyeztem, hogy valamelyikünkkel alhat, ha nálunk van. De már kezd sok lenni a hiszti, fárasztó. Pedig szeretem a csajt. Mi egyébként sosem kiabálunk vele. Fizikálisan nem fegyelmezzük. Határozott mondatok, meg gondolkodó sarkocska van, ha borulnak a dolgok… De belül egyre nehezebben viselem a konfliktusokat. Lehet, mert öregszem én is…