Kényszerbetegség avagy OCD (beszélgetős fórum)

Mivel tapasztaltabbak vagytok az OCD témában ezért kérdezlek titeket.

38 éves férfi vagyok életemben eddig nem sokat szenvedtem az OCD-től,talán egy kezemen megtudom számolni; és ha volt rövid idő alatt el is múlt és ma csak egy egy-egy emlékfoszlány amin ma már csak nevetni tudnék.(pl.félelem az Aids-től stb).

Azonban úgy 1 hónapja agresszív nem kívánt tőllem idegen gondolatok törtek elő bennem amiktől megijedtem sikerült nehezen elnyomnom vagy csak úgy magától csökkent múlt el,nyugtató teát ittam,emelt dózisú multivitamint szedek,Magnéziumot B6 vitaminnal,Buer lecitin,hasznos tevékenységeket végzek.

Jelenleg már csak akkor jönnek elő többnyire ezek a gondolatok amikor azon merengek mi is volt amire nem akartam gondolni...te jó ég már megint arra gondolok amire nem akartam,és erre megijedek.-Attól félek,hogy újra előjönnek.

Hozzáteszem az elmúlt időszakban elveszítettem a munkahelyem,anyagi gondjaim akadtak,nagyon nagy lett a nyomás rajtam,sok sok apró nyomás aggodalom,hosszabb időn át,kimerültem.

A kérdésem tehát:Amiért előjött belőlem az OCD.-az visszavezethető a stresszel terhes aggodalommal teljes időszakomra?A stressz és az idegeskedés kiválthatja?Van kapcsolat az OCD és a stresszes kiégettség kimerültség között?

Szeretném megtudni a véleményetek a fent leírtakkal kapcsolatban.

Előre köszönöm.

Sziasztok!

Bevallom, már a regisztárió is nehéz volt ide. Olyan dolog ez, hogy (gondolom nem használom ezután túl sokáig ezt az oldalt) nem szabad net-szemetet hagynom; értitetek gondolom. :)

Eleinte enyhébb kényszercselekvéseket vettem észre. Nemrég (relatíve) kezdett súlyossá válni nálam a helyzet. Egy éve (talán kevesebb) kezdtem úgy érezni, hogy már tarthatatlan. A naplóm kényszeres átmásolásával (helyesírási, tollmegcsúszási hiábák nélkül, kicsit is máshogy sikerült betű nélküli, egyenként nem túl keskeny, nem túl széles bekezdések, satöbbi), a tanulmányi anyagok (órán leírt, lassan már ötszáz oldalasra hízott papírhalom) hasonló átmásolásával, a számítógépen lévő adatok rendezgetésével, a szobám állandó totális rendben tartásával (és a többi). Tehát összeségében a "lehető legtökéltesebb strukturális" rendre való igény a kényszerképzetem. Nehezebb pillanataimban kétségbeesek, hogy soha nem érezhetem magam igazán otthon sehol, mert a városok mind túl kapotikusak, "csúnyák", vannak bennük apró oda nem illő elemek. Ilyenkor az uutcán sétálva stresszes leszek az ott látottaktól. Bizonyos betűket nem tudok leírni (ellenőrizzétek le, melyikek hiányoznak, ha kíváncsiak vagytok :D). Mindenesetre észrevettem, hogy szakembert kellene keresnem, de a kényszerképzetem része az is, hogy ha egyszer kigyógyulok, akkor rendetlenség lesz az életemben, és az szorongást okoz most, mert az sem "szabad", hogy később káosz legyen. A számítógéppel óraákat töltök, mert igyekszem a zenéimet úgy be-tag-elni, hogy ne legyen benne azok a betűk, és most amiatt vagyok iszonyatosan ideges, hogy nincs annyi időm, hogy mindent a gépemen éppen úgy nevezzek el, ahogy "kellene". Meg tudom azt is, hogy nem szabadna engednem a kényszernek, mert akkor csak még több apróságra "rátelepszik". Gyakran nehezen alszom el, mert ha átgondoltam valamit, mégegyszer át kell gondolnom, és mégegyszer. Vannak még ilyenek, a társas létemmel kapcsolatban is.

Ezt most azért mesélem el, mert automatikusan a szívemen hordozom azoknak az embereknek a sorsát, akik megérthetnek, megértenének vagy megértenek benne. Ha véletlen úgy érezné bármelyikőtök: „Hiszen elvagyok én emellett, nem olyan súlyos nekem, hogy bármit kezdeni kéne vele." Szóval akkor (van rá esély, hogy nem lesz rosszabb, de) nem éri meg kockáztatni, mert nagyon rossz az egész, és nem csak nekem, hanem azoknak is, akiket szeretek, és a egyetem is egyre nehezebben megy, a sok régi hobbim nagyrészét mindet elhagytam, mert nem maradt rá idő, vagy rettegtem, hogy mégvalamit túl tökéletesen akarnék csinálni, és egész nap unatkozom, mert ugyanígy nem merek semmit elkezdeni, nehogy lerohanhasson egy kényszeres "roham".

Amúgy most kezdek el gyógyszert szedni hamarosan. Kedvesem segítségével sikerült rávennem magam, és már beszélgetgetek pszichiáterrel. Szép estét nektek!

Zoltán

Szia!

Én előbb depivel kezdtem,non-stop sírás,önmarcangolás,önértékelési problémák stb,belecsúsztam egy kis anorexiás depibe,itt jött a gyógyszer,aztán ezután kezdődőtt a kényszeres gondolkodás,majd a néhai dühkitörésem.Szép menet volt,bár érdekes volt hogy mindeközben azt láttam hogy egy gödörben vagyok lent,ott láttam magam szomorúan.,betegen és mászok kifele de vmiért mindig visszacsúszom,a a gödör szélén pedig ott van a vidám,kiegyensúlyozott másik énem és próbál segíteni.Végül sikerült:-)

Szia!

Előbb-utóbb gondolom Te is szembenézel majd a démonaiddal.Nem lesz egyszerű,de utána csak a gyógyulás felé mész:-))és eljön majd az az idő is mikor mosolyogni fogsz ezen az egészen.

Ez teljesen igaz.,csak mire erre rájöttem:-))

borzalmas volt ezen átmenni.

Az biztos,Hogy ami nem öl meg az megerősít.Nagyon igaz ez a mondás.

Te is hasonlókon mentél át?

Sziasztok!

Nekem is voltak kényszergondolataim,vagyis kényszergondolatom mert "csak" egy volt és az egy ember felé irányult.

Tavaly nyaralásunk utolsó pár napjába jött elő egy hír hallatán.Bnőmmel beszéltünk telefonon és mondta h a városunkba leszúrtak egy fiút.Én akkor vmiért annyira magamra vettem,h nem tudtam szabadulni a gondolattól...."mi van ha én is megteszem...." Hetekig ez járt a fejembe,szinte egész nap ezen kattogott az agyam.Elmondtam....a családomnak és a páromnak...ők segítettek...Tudták h a légynek sem tudnék ártana.Nm mertem úgy elaludni,hogy a kés (evés után) bent maradjon a szobába....

Az is hozzátartozik,h amikor jöttek ezek a gondolatok,akkor hagytam abba (orvos tanácsára) a kedélyjavítót.Csak nem fogozatosan,hanem 1ik napról a másikra....Ezzel tudom csak összefüggésbe hozni ezeket a gondolatokat,mással nem.

Szerencsésnek mondhatom magam,mert elmúlt..magától.De borzalmas volt.:-S

Sziasztok!

Nekem nagyon durva kényszergondolataim voltak.Én azt hittem hogy megőrültem vagy vmi kárt teszek a szeretteimben.

Elmentem dokihoz aki felírt diagnosztizált és felirta a gyógyszert,de elmondta hogy Ő és a gyógyszer csak mankó,Nekem kell helyre tennem sok mindent lelkileg és gondolkodásilag agamban.

Közben ajánlottak egy pszichológust is aki rengeteg segített,a gyógyszert nem is szedtem csak 3 hónapig.

Sikerült kilábalnom a kényszeres gondolataimból és szembe néznem a félelmeimmel stb.

Néha-néha azért rám szokott törni,mikor nagyon ki vagyok merülve testileg-lelkileg,de ilyenkor már nem ijedek meg tőlük,nem hessegetem el őket,hanem hagyom teret engedni a gondolataimat,bizonyos ideig aztán megköszönöm neki hogy itt voltak.

Iszonyatosan nehéz volt kikecmeregnem ebből,de sikerült.Akkor belehaltam egy kicsit,de ma már tudom hogy vmiért ez kellett,illetve vmiért ezt kaptam mert tanulnom kellett azért hogy tovább fejlődjek, így erősebb lettem lelkileg is.

Nem sétagalopp a gyógyulás de a legfotosabb az hogy mindig őszinték legyünk önmagunkhoz(is).Nekem szerencsém volt mert a férjem,a családom és a barátaim maximálisan mellettem voltak,bár sokszor tényleg azt hitték hogy megbolondultam,mikor elmondtam hogy miken jár az eszem.Sajnos néha dührohamom is volt.ami szintén a belső feszültségemből fakadt és a régi sok-sok ki nem mondott,lenyelt sérelmekből,gondolatokból,véleményekből.