Hogyan tettek ki a ház elé a fiammal kabát nélkül - avagy karácsonyi ördögök, angyalok. (beszélgetős fórum)

Szia Szurikáta, végigolvastam, nagyon szemléletesen

írtad le és válogatott szókinccsel. Ha nem ilyen eseményt írsz, talán azt mondanám, élvezet volt olvasni. Nekem is voltak már hasonló helyzetben a gyerekeim, tudom, mit érezhettél, és voltam 'segítő' szerepben is, és tudom, h tudnak ilyenkor viselkedni az emberek. Nagyon átéreztem. Jobbulást kivánok a gyerekednek, ez biztos bevonul a családi legendáriumotokba, amit évtizedek múlva is emlegetni fogtok.

Remélem,jobban van a kisfiad.

A gondnok embertelenül viselkedett,legalább így karácsony környékén(meg amúgy is) egy kis megértés szorulhatott volna belé.

Aki segített,le a kalappal előtte.Jó,hogy vannak még ilyen EMBEREK!

Tényleg nagyon rendes volt a pasas.

Én szerintem max. behívtalak volna magamhoz, hogy szedd rendbe a gyereket. Nem értem az embereket, milyen szemetek sokszor.

Végig olvastam.A gondnokot -én- sztem simán nyakon vágom!Persze ezt most a felindultság mondatja velem,ott nyílván a gyerekemmel lettem volna elfoglalva.De felháborító,hogy ilyen bunkó emberek vannak!!Inkább behívom megmelegedni,nem kivágom!!ÁH!!!

Aki segített,az ritka jó ember!Jó ilyenről is hallani!

Remélem jobban van a kisfiad!!!!

Most nézem, nagyon hossz lett, bocsánat, kösz, ha valaki végigolvassa.

Csak ma történt, ki kellett írjam magamból.

Karácsonyi angyalok, ördögök…

Sziasztok!

Egy olyan eseményláncolatot szeretnék megosztani Veletek, ami bárkivel megtörténhet, de az események ilyetén egymásutánisága mégis szinte hihetetlen, mesébe illő és egyben döbbenetes.

Ne kaja előtt olvassátok. A részleteket azért írom le aprólékosan, mert később jelentősége lesz az érthetőség szempontjából.

A karácsonyi ajándékokat már régebben beszereztük, megrendeltem, mert három gyerekem mellől szinte lehetetlen a kimozdulás, velük meg mégse mehetek ajándékot venni. Mivel nálunk ilyenkor a lányomnak szülinapja is van, ezért még ez számára mégis hiányzott. Édesapám eljött, hogy vigyázzon a maradék kettőre, én meg a középső kisfiammal elindultam még a hiányzó ajándékot megvásárolni. Célzottan mentünk, tudtuk hova, a 173 busz végállomásától kb. 15 perc sétára levő bevásárlóközpontba. Ajándékot megvettük. Már elindultunk hazafelé, már majdnem elértük a buszvégállomást, amikor a fiam minden átmenet nélkül hányt egyet. Sajnos szerintem legtöbben találkoztatok ezzel a most szűnni nem akaró vírussal, ami minden oktatási intézménybe bevette magát… Bár ennek igazából nincs is jelentősége, mert a kisrácnak reflux-betegsége is van, tehát akár az is okozhatott volna gondot, bár az eddig még csak éjszaka fekvő helyzetben jelentkezett.. Vagy akármi más is..

Az eset olyan szerencsétlenül sikerült, hogy sapkája, sálja, kabátja mind foglalt lett. Mivel szatyor alig volt nálunk, ezért azt tudtam csinálni, hogy az ajándékokat egybe csoportosítottam, majd a műsorosat levettem róla, és belegyömöszöltem a nejlonszatyorba, hogy egyáltalán valahogy el tudjunk onnét mozdulni. Persze levettem a sajátomat, abba bugyoláltam a gyereket, lelkére kötve, hogy azonnal szóljon, ha valami van… Felhívtam ugyan a férjemet, de inkább csak a lelkem megnyugtatásául, hiszen ő 50km-re dolgozik úgy, hogy közben az egész fővároson át kell autózni, és ráadásul ez az első hete a munkahelyén. Akkor még úgy gondoltam, valahogy majd úrrá leszek a helyzeten. Más nem volt, akinek a közelben autója lett volna. A taxi gondolatát már akkor elvetettem, hiszen Budapesten nincs olyan taxis, aki egy hányós gyerekkel beengedne az autójába, részben talán érthető módon. Százezres tisztítási költségeket meg nekem nincs módomban fizetni.

Elértük a buszvégállomást. Ott vártunk kb. 10 percet. Mivel addig nem volt ismétlés, ezért kértem valakitől egy zacsit vész esetére, és feszálltunk a buszra, mert más megoldás nem jutott eszembe. A feketére, mert annak vannak sűrűn a megállói. Minden pillanatban kérdezgettem én a gyereket, ennek ellenére mégis sikerült a replay, mégpedig ismét mindenre kiterjedő formában… Ez már eleve elég ciki volt, hiszen nagyon nem szeretek más embereket kellemetlenségnek kitenni.

No leugrottam vele a következő megállónál. Ekkor már az én kabátomat is le kellett vegyem róla, hiszen tényleg annyira olyan állapotba került szegény ruhadarab, hogy nem maradhatott. Nem a külalak miatt, hiszen akkor már azért azon rég túl voltam, hogy érdekeljen, hanem azért mert már hőszigetelés szempontjából is többet ártott volna megnövekedett nedvességtartalma miatt, mint amennyit használt volna. Ekkor még a pulóveremet is levettem, azzal bugyoláltam be a zokogó, reszkető gyereket.

Akkor kezdett el esni a hó.

Körülnéztem, hogy most mitévő is legyek. Az világos volt, hogy most egy darabig a buszra nem szállhatok vissza, mert egyrészt fennáll az ismétlésveszély, másrészt eleve fel se engednének. Meg az is világos volt, hogy először valami meleg helyet kell keresnünk, mert nagyon meg fogunk fázni kabát nélkül a hóesésben, majd utána elkezdek telefonálgatni, hogy mégis ki tudna értünk jönni, vagy éppen ha nem javul a gyerek, akkor az orvosnak... Mellettünk lángossütők voltak. Nyilván olyan helyet elkerülök a beteg gyerekkel, ahol más emberek esznek. Mögöttünk egy családi házas övezet kezdődött, oda se nagyon kopoghatok be, hogy elnézést, betegek vagyunk: bejöhetünk? Előttünk, az út másik oldalán egy hosszú panelházsor volt. Jobb ötletem nem volt, mint hogy megkérjük, hogy a kapu belső oldalára had álljunk be, vagy hagy menjünk hátra a földszinten a szeméttárolóhoz, hogy rendezni tudjuk sorainkat, segítséget tudjunk hívni…

Már a ház előtt is kaptam megjegyzéseket, hogy milyen anya vagyok én, hogy a gyerekemmel sapka nélkül sétálok, és nem értették, hogy miért akarok én bemenni. Aztán szerencsére jött egy értelmes hölgy, mondta, hogy persze menjünk be. A földszinti részen volt egy félreeső rész, ahol nem is zavartuk a ki-be járást, volt egy fűtőtest. Oda leültettem a halálsápadt, remegő gyereket, (mert akkor már kb. 10 percet álltunk kint kabát nélkül), meg hát rosszul is volt szegény. Elkezdtem körbebástyázni újságokkal, hogyha mégis gond lenne, könnyen tisztítható legyen a rendszer. A kedves hölgy még azt is megmutatta, hogy van a szemetes bejárata, ha szükség lenne rá…

Nem telt el egy perc, megjelent a gondnok. Ott lehetett lent az irodája, - bár erről nem győződtem meg, csak gondolom – és nyilván hallotta, hogy valami történik. Elkezdtem volna mesélni, hogy mi történt, miért „csövezünk” itt. Három szó után elkezdett velem üvölteni, hogy mit képzelek, azonnal hagyjuk el a házat, ez magánterület. Ha beteg a gyerek, vigyem kórházba. Gúnyosan megkérdezte, hogy hívja—e a mentőket. Akkor még próbáltam normálisan válaszolni, hogy ez már nekem is jutott eszembe, csak azért a mentőkre mégis a szívleállásokat hagynám, egy hányással azért talán még nélkülük is megbirkózunk, amúgy se jönne ki, ki is nevetnének. Orvoshoz is vinném, sőt fogom is, csak az a problémánk, hogy sajnos kabát nélkül vagyunk, és szeretném itt megvárni, amíg jön értünk valaki, vagy annyira jól lesz a gyerek, hogy el tudunk indulni… Nem tudom, hogy nem tudta, vagy nem akarta megérteni a problémánkat. Lényeg az, hogy kizavart minket, kabát nélkül, segítség nélkül a hóesésbe, arra hivatkozva, hogy ez magánterület… Az, hogy tényleg az, én azzal nem is vitatkozom…

No akkor tényleg nagyon elpattant bennem a cérna, és magamból kikelve üvöltöttem vele, elhordtam mindennek, aminek csak lehet, megátkoztam, meg még kitudja mit nem…

Közben még az egyik ott ácsorgó hölgy – mert ácsorogni azért nagyon tudnak az emberek, ha eksön van – megjegyezte, hogy szegény gyerek azért nem fázhat meg, mert hülye az anyja… Kifejezetten jól voltam, mit ne mondjak.

De ha nagy a szükség, akkor közel a segítéség. Jött egy idősebb férfi, meg egy nő. Ők is kérdezték, mi a baj. Elmondtam. Érdekes, elsőre megértették. A férfi – pedig nem volt fiatal – felkapta a gyereket, úgy, szaftosan, ahogy volt. Én utánuk a szatyrokkal. Elindultunk a buszmegálló felé, mert végül más megint nem jutott az eszembe, meg a férfi is azt javasolta. Én persze féltem kicsit, mi lesz, ha baj lesz… Kedvesen mosolygott, megnyugtatott, hogy majd félreállnak, ne aggódjak. Úgy, mint ahogy csak az idősek tudják az embert megnyugtatni, akik tapasztalták már, hogy mindig volt valahogy holnap is. Két busszal mentünk még – ismétlés szerencsére nem történt – és nem volt hajlandó letenni a fiamat, pedig többször is megköszöntem a segítségét, ragaszkodott hozzá, hogy hazáig hozza. Persze semmit nem fogadott el a kapuban, azt mondta, örült, hogy megtehette. A férfi arra is figyelt, hogy amire a másodikról leszálltunk, addigra már nevetve meséltem valami történetet, teljesen más dologról. Tehát nem csak fizikailag segített ki, hanem valószínűleg egy összeroppanástól is megmentett.

Ez a tett legalább olyan, ha nem nagyobb mértékű jóságról, önzetlenségről tanúskodott, mint amilyen buta gonoszságról az előző. Szóval, ha gazdasági mérleget szeretnék vonni, azt kell mondjam, nem történt ma semmi…