Hogy építsd fel magad, ha a szüleid nem jól szerettek? (beszélgetős fórum)

Mi szülők nem nézünk azzal szembe szívesen, hogy valamit elcsesztünk, mert azt gondoljuk, hogy jól csináltuk/csináljuk. Ezt csak akkor tudnád és értenéd meg, ha te is szülő lennél.

Nem, nem káráljuk, hogy mindent megtettünk, megadtunk...

És igen, az olyan gyerek, amilyen te vagy szerintem is hálátlan, bár én nem várok hálát a saját gyerekemtől azért, mert megszültem, felneveltem, támogattam. Nem ezért szültem, de az rosszul esik, ha olyat dörgöl az orrom alá, amit szerinte nem kapott meg.

És igen, az ilyen gyereknek ki kellene próbálni az életet egy olyan családban, amilyenre vágyik, mert akkor rájönne, hogy nagyon klassz kis élete volt/van....

Azért írhatnál példákat a nem jól szeretésre, mert ha már megfogalmazódott benned ez, akkor biztos tudod, hogy mi miatt érzed ezt. Nem tudom elhinni, hogy attól egy ember ilyen lehet, hogy nem ölelgetik meg minden nap...

Leírtam elég sok konkrétumot, amiből azért kisejlik néhány fontos dolog. Olvasd el. Ha nagyjából okés szülő vagy, a gyermeked is okés lesz :) nem kell tökéletesnek lenni, mert az lehetetlen :)

Szerintem nem okés, ha egy szülő sosem öleli meg a gyerekét szívből. Főleg ha egy kedves, okos, szép és csacsogós egyszem kislánya. Vegyük úgy hogy nem magamról beszélek :)

Azt kapja a szülő, a gyerekétől amit ad, hiszen ő az első és legfontosabb példa a gyermekének. A szülő tükör, ha csorba, hát csorba. Ja, hogy a gyerek is tartózkodó lesz, mert a szülők is azok voltak? Én sok mindenért hálás vagyok nekik, szeretem őket. De a tüske ott van, ki kell húzni valahogy.

Amúgy sokszor tapasztalom, hogy szüleiktől mindent megkapó gyerekek is tudnak hálátlanok lenni. Ott is mindig, de mindig van valami rejtett, kívülálló számára észrevehetetlen gond, ami miatt a gyerek elfajul...hiába kárálja a szülő, hogy én mindent megtettem, mindent megadtam neki stb. valamit akkor is elcseszett, amivel általában nem néz szembe élete végéig.

Semmit nem tudunk a fórumindító szüleiről, csak annyit, hogy szerinte jól is szerethették volna.

Ebből nem derül ki semmi. Az meg főleg nem, hogy az apja egy érzelmi nyomorék, hogy nem lehet tőle elvárni semmit.

Ez alapján azt tanácsolni, hogy szakítson meg minden kapcsolatot velük butaság.

A fórumindítónak nincs gyereke és nem is lesz (ő mondta), neked nem tudom, hogy van e, de kíváncsi lennék rá, hogy ha majd egyszer az ilyenek gyereküktől azt kapják, amit itt tanácsoltak valakinek, milyen képet vágnak majd, mert ugye te meg leszel győződve arról, hogy jól szereted a gyerekedet, mert minden nap megölelgeted, megpuszilgatod, érdeklődsz, stb. Csak a gyereked szerint ez nem jól szeretés, mert szerinte az lett volna a jól szeretés, hogy kiugorjatok együtt ejtőernyővel egy repülőből, vagy megmásszátok együtt a Himaláját....

És még sorolhatnám, hogy a gyerekek miért tudják úgy érezni, hogy a szülők nem jól szerették őket annak ellenére, hogy a szülő úgy érzi, hogy jól csinálta a lehetőségeihez képest...

Ezt nagyon jól megfogalmaztad. Köszönet érte.

Nekem is akkor esett le a tantusz, amikor elkezdtem a barátaimmal és a régi, aztán meglévő kedvesemmel beszélgetni arról, ki mit köszönhet a szüleinek. Azaz mellette álltak-e ha bajban volt, érzelmi támaszt adtak-e, segítették-e őt lelkileg, urambocsá anyagilag, figyeltek-e rá, érdekelte-e őket, mi van a gyermekükkel stb. stb. Sokáig nem is volt nálam téma, mert eszembe sem jutott, hogy van mit kibeszélnem. Azt gondoltam, minden szülő hasonló, aztán az egyik sarkalatos ellentét annyira szemet szúrt, hogy elkezdett kitisztulni a kép. Onnantól már figyeltem, ki milyen kapcsolatban van a szüleivel és egyre több példát láttam, amit én sosem tapasztaltam. Persze ebből egyre több beszélgetés és elemezgetés lett az évek során másokkal, ismerősökkel, barátokkal. Nyilván nem ezt tette ki a napjaim, egyszerűen csak már észrevettem, amit addig nem.

Voltak akkor is, de épp ez az, hogy nem volt ennyire jellemző. Most nem akarok visszamenni a középkorig, amikor az anya nem is kötődhetett a gyermekeihez, mert jó esetben a 20 szüléséből megérte a felnőttkort 2. Az idilli nevelés ugye Rousseau-nál jelenik meg, de mint tudjuk az elmélet egy, a gyakorlat más, mert a gyermekeit árvaházba adta... Különböző körökben másként viszonyultak a gyermekhez, de mint írtam, nem a gyermekközpontúság jellemzi a különböző történelmi korokat....

A második gondolatodra pont én vagyok a cáfolat: én egyetemista koromig nem szembesültem azzal, hogy a családom diszfunkcionális, azt hittem, hogy bennem van a hiba, mert egyszerűen el voltam zárva a jól működő családmodelltől. Ettől függetlenül én is hiányoltam az érintést, a feltétel nélküli szeretetet, egyáltalán a szeretetet. Ismerős az érzés onnan volt, hogy nagyapáim és nagybátyám a rajongásig szerettek, sajnos 10 éves koromra már mindkét nagyapámat elveszítettem, nagybátyámat máig jobban szeretem, mint a szüleimet, mert ő kimutatta a szeretetét. Ettől függetlenül nem állítom, hogy a szüleim nem akartak volna jót nekem, sőt! De ez nem volt feltétel nélküliség és mindmáig nem tudok elég jó lenni a számukra - más kérdés, hogy már egy ideje nem is akarok.

"Nem azt kapták egyetlen gyermeküktől, amit reméltek."

Nahát, ugye nem várod el, hogy ezek után sajnálatra méltónak tartsam őket? Ha problémájuk van, talán ideje lenne megtanulni valódi KAPCSOLATOT TEREMTENI a másikkal, mert hogy az érdemi kommunikációnak az az alapfeltétele. Ja, hogy erre nem képesek? Hát, akkor ennyi volt, tessék szépen a saját házuk táján söprögetni a továbbiakban.

"A fórumindító pedig arra vetíti ki szülei iránti ellenérzését, hogy nem kapott kedvességet, elismerést."

Ez a mondat úgy, ahogy van, értelmetlen. Fuss neki még egyszer, hátha sikerül.

Nem is annyira a szülőkről beszélek, hanem az ő saját lelki nyugalmáról. Hogyan oldja fel és meg.

Egy középkorú önálló ember szülei nincsenek hatalmi helyzetben, inkább jelen esetben zárkózottak, bezártak, megkeseredettek. Nem azt kapták egyetlen gyermeküktől, amit reméltek.

A fórumindító pedig arra vetíti ki szülei iránti ellenérzését, hogy nem kapott kedvességet, elismerést.

Amíg a szülei élnek, addig tudja lerendezni ezt a problémáját, utána már nem.

Ha a szüleid szeretnek olvasni, vagy filmet nézni, vegyél ajándékba olyan témájút, ami megindítja az emlékezést a gyerekkorra, a gyerekekre.

Utána a könyvről, vagy a filmről lehet beszélgetni. Nem kell rögtön érinteni a saját problémádat, mert támadásnak érezhetik. Vezesd rá őket.

Egyrészt, szerintem ez így nem igaz, már akkor is voltak szeretetteljes szülő-gyerek kapcsolatok, attól függetlenül, hogy nem tekintettek olyan értelemben értékként a gyerekre, mint most.

Másrészt, mivel jellemzőbb volt az, amit te írtál, a gazdasági okokból kiházasítás, sok nő meg az egész életét a háztartásban élte le, nem is láttak annyi példát rá, hogy lehet másképp. Azt gondolhatták, ez így természetes, elvégre a többség így csinálja. Ráadásul, anno alapvetően úgy nevelték a gyerekeket, hogy a szülő felettük áll, és afféle tabu lehetett még egymás között is arról beszélni, ha igazságtalannak véltek valamit, Ha meg beszéltek róla - és biztos volt ilyen is -, akkor meg nem került napvilágra.

Ma viszont a kommunikáció, a globalizáció, digitalizáció korában, ahol csak úgy szárnyalnak az információk, bármi az ember szeme elé kerül. Mondjuk az, hogy amikor elmész a legjobb haverodhoz, látod, mennyire másképp ott az otthoni légkör, mint nálatok, mennyire másképp viselkednek vele a szülei. Az, hogy a te anyád mondjuk le se sz*rja az esküvődet, a barátnődé meg vele készülődik, segít mindenben, sír a fogadalom alatt. Az, hogy fórumokon férfiak-és nők is leírják, milyen jóban vannak a szüleikkel.

Szóval, szerintem egyrészt régebben is voltak szülői szeretetet hiányoló gyerekek, csak nem írtak róluk könyveket, fórumokon sem panaszkodtak, és még beszélni sem beszéltek róla ennyit, másrészt ma már sokkal jobban látszik a különbség a szerető és nem szerető szülő között. És ki is lehet mondani, hogy nem volt valaki jó szülő.

A levelet kb 15 éve én megírtam apámnak, de akkor könnyek között oda is adtam. Megkérdeztem tőle csomó dolgot és leírtam, mennyire bánt ez vagy az...elolvasta, nem szólt semmit.

De akkor megcsinálom ezt a levelet is, csak úgy magamnak:)

Lehet hogy leginkább az zavar, hogy nem értem, miért viselkedtek így. Most esett le, talán nem is az zavar, hogy ilyenek voltak, hanem az, hogy nem tudom még ma sem az okát!!! Vao.

Pontosan! A pszichológusoknak tanítják, hogyan kell rávezetni az egyént, hogy saját maga oldja meg a problémáit. Pusztán azért, mert egy kívülről jövő tanács soha nem lesz annyira hatékony, mint a belső indíttatás.

Persze ha úgy érzed, hogy egyedül is megy, rajta! De én úgy látom, hogy hozzám hasonlóan tudatos vagy, ha valamit elolvasol már azt hiszed, hogy elsajátítottad, közben nem. Én is a gyakorlatokat szoktam ellébecolni, pont azokat, amelyek segítenének.

Két javaslatom van: eddig akinek javasoltam és megcsinálta, mindenki azt mondta, hogy segített: írd le levélformátumban a sérelmeidet a szüleidnek, aztán semmisítsd meg, az agy valósnak éli meg, hogy megtörtént a sérelmek "beolvasása", így le lehet zárni a múltat.

A másik: próbáld meg megfejteni, hogy a szüleid miért viselkedtek veled úgy ahogyan, ha megérted az okokat, segít feloldozni őket és végül saját magad.

Ha megérted a szüleidet, könnyebb elfogadnod is.

Ahogy cseperedtem és megismertem a szüleimet, a gyerekkorukat, az életüket, egyre jobban szerettem őket. Kivétel volt talán a kamaszkorom, akkor haragudtam, de szerencsére hamar elmúlt. ;)

Mintha most élnéd a kamaszkorodat. :)

A mai fejeddel már tudhatod, hogy szerettek, de nem tudták kimutatni.

Hát elég rossz szakemberek lehetnek a barátaid! Pláne ha kávézás mellett kifecsegik a roncs pácienseiket, és pláne, hogy űznek egy szakmát, ami saját bevallásuk szerint semmire se jó! Ez szomorú.

Én is jártam pszichológushoz, igaz nem sokáig, de nagyon jót tett.

Szó sem volt olyanról, hogy én tehetek mindenről. Természetesen meghallgatott és olyan dolgokra irányította a figyelmemet, olyan dolgokra világított rá, amit én magam észre sem vettem, és bakker, tényleg igaza volt! Túlléptem. Pont. De ehhez nagyon fontos egy megértő társ is a mindennapokban, és írtad, hogy neked ez is meg van.

Én azt veszem észre a soraidból, hogy Te megerősítést vársz a problémáid létezésének jogosságára, ami nyilván jogos is, de egy külső, objektív szemlélővel mint írod itt is többre mész, ugyanez lenne egy jó pszichológusnál is, csak eleve leírtál minden szakembert a pszichológus barátaid miatt, akik saját bevallásuk szerint nem tudnak segíteni neked, sem szakmájukat tekintve, sem pedig mint barát.

A gyerekkori szeretethiány jelen életedben mire hat ki?

Mert írtad, hogy jó munkád van, megértő párod, humoros, nyitott ember vagy. Szóval nem értem.

Vagy ezt csak kifelé mutatod?