Férjem és a gyereke (beszélgetős fórum)

igazi, tipikus mostoha vagy! szegeny kisgyerek!

ot sajnalom, meg ezt a hulye pasit, aki elvett!

mert aki nem szereti a gyermekemet, az engem sem szeret igazan!

igy jar az, aki egy nos, gyermekes pasival jon ossze;

te csak 3. kerek vagy, akinek nincs joga egy apa-gyermek kapcsolatba beleronditani;

konnyen beszelsz, mert neked nincs;

amugy megy eleg gusztustalan dolog mas gyermeke elott enyelegni

"Párom anyja úgy gondolta, hogy ha már külföldön amúgy is együtt vagyunk, akkor ezeket a hétvégéket, amiket otthon töltünk, párom csak a gyerekkel foglalkozzon"

Teljesen igaza van, de ezt neked kellene így gondolnod.

"Úgy érzem, hogy ha „nincs ló, jó a szamár” verzió áll fent nálunk"

Riválist látsz a gyerekben? Alig találkoznak. Meg amúgy is.

"És most már ott tartok, hogy utálom ezt a gyereket, nem bírom elviselni, idegesít"

Szégyelld magad!

Erre az ő válasza az volt.

"Még szerencse, hogy neked nem lett gyereked, különben nem kellettél volna..."

A helyedben? Próbálnék nem ilyen hülye p.csaként viselkedni.

A férjed helyében, pedig már rég ott hagytalak volna. Ritka antipatikus nő vagy.

Tudom, nem ide kéne írnom, de nagyon el vagyok keseredve, nem tudom mit csináljak, mihez kezdjek, muszáj kiadnom magamból, megosztanom a fájdalmam... mert lassan már beleőrülök!

Hosszú leszek, bocsánat érte! :(

Segítsetek, mert már nem bírom tovább!

2012. októberében ismerkedtem meg a párommal. Korábban is ismertük egymást, mert egy helyen dolgoztunk. Szimpatizáltunk egymással, de ennél több nem történt, egyrészt, mert akkor kapcsolatban voltam, másrészt, ő elvált és van egy gyereke,nálam pedig ez tabu téma volt. 2012. októberében felmondott a munkahelyünkön és külföldön vállalt munkát. Engem akkor ez nagyon megviselt, a munkatársak rendeztek egy bulit, ahova őt is meghívtuk. Elsősorban miattam. A buli jól sikerült, összejöttünk. Már titkolni sem tudtam azt, hogy mennyire szeretem, nem érdekelt semmi, sem az, hogy nős volt, sem az, hogy gyereke van, sem az, hogy nekem párom volt, akit a buli után el is hagytam.

Jelenlegi párommal minden nap órák hosszát beszélgettünk Skype-on, faccebook-on, majd kéthetente mikor haza jött találkoztunk is, persze mindig úgy, hogy a gyerek is ott volt nála, de akkor ez sem érdekelt annyira vakon szerelmes voltam és örülten annak, hogy ennyi idő után végre vele lehetek. Ez így ment kb. 4 hónapon keresztül. Majd a 4. hónap után kérleltem, hogy legyen olyan hétvége is, amikor csak kettesben vagyunk és el tudunk menni valahova, mert nekem szükségem lenne rá. Persze nem ment bele, akkor felajánlottam neki azt, hogy csak egy vasárnap délutánt töltsünk együtt, a gyerek nélkül. Persze én voltam a rossz és a szemét, hogy mit képzelek magamról…

Mit képzeltem magamról? Azt hogy ennyi jár nekem, egy 8 éves kapcsolatot hagytam a hátam mögött miatta, otthon maradtam a feszült légkörben szüleimmel, akik nehezen bocsátották meg, hogy elhagytam a barátomat, akit nagyon szerettek. Mindeközben ő hol volt? Hol volt, akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna támogatására, a közelségére? Sehol, külföldön, élte az életét, nem tudta min megyek keresztül, mert bár leírtam neki, meg elmondtam, de látni nem látott, nem látta mennyire szenvedek. Áldozatokat hoztam meg érte és a kapcsoltunkért, feladtam az elveimet, elhagytam a párom, szembeszálltam a szüleimmel stb. És ő annyit nem volt képes megtenni értem, hogy egy fél napot áldozzon kettőnkre, a kapcsolatunkra és egy alkalommal vigye hamarabb haza a gyereket az anyjának.

- Most már talán tudom, akkor kellett volna a rózsaszín felhőt elhessegetnem és tisztán látnom és kilépnem ebből a kapcsolatból, de nem tettem, mert őrültem szerelmes voltam (és még vagyok is) –

Így ment még pár hónapig a kapcsolatunk. Két hétig szenvedtünk a különléttől, majd kaptunk egy hétvégét, persze megint csak a gyerekkel, de boldog voltam, mert a Szerelmemmel lehettem. Kerestük a megoldást arra, hogy hogyan lehetnénk többet együtt. Ő mondott mindent, hogy már külföld sem érdekli, semmi nem érdekli, csak az, hogy együtt legyünk és ha kérem, akkor ő haza jön és otthon keres munkát magának. Én időközben elveszítettem a munkámat olyan indokra hivatkozva, hogy nehéz a cég anyagi helyzete és meg kell válniuk pár embertől és sajnos én is benne vagyok, mert magas a fizetésem a többi irodistához képest, és én járok be a legmesszebbről stb. Az igazi indok azonban nem ez volt, hanem az hogy a „fentiek” másnak szántak cégen belül és nem nézték jó szemmel, hogy azzal jöttem össze, akivel… Szóval, ha azt nézzük a munkám is elveszítettem miatta, de nem érdekelt ez sem, sőt örültem is neki, mert megkönnyebbültem, hogy kiszabadultam a feszült légkörből és nem nekem kellett felmondanom. Munkanélküli lettem, de igen jó végzettségekkel a kezemben és ajánlatott is kaptam egy cégtől, egy olyan helyen dolgozhattam volna, ami az álmaimban szerepelt. De hiába kértem a Párom, hogy jó, jöjjön haza, nem jött, jöttek a kifogások, hogy nem azért ment ki, hogy fél év után haza jöjjön, mert nem akarja cserben hagyni az unokatestvérét, aki beprtotezsálta a céghez stb. Mivel nekem nem volt munkahelyem, csak ajánlatom, hogy mehetnék dolgozni, ezért úgy döntöttünk, hogy nekem nincs veszíteni valóm és fogtam magam kiköltöztem hozzá. Egyik napról a másikra ott hagyva a családom, a barátaim, az otthonom, a folyamatban lévő tanulmányaimat, egyszóval mindent feladtam Érte és a kapcsoltunkért. Boldogok voltunk, hogy végre együtt lehetünk minden nap és úgy élhetünk, mint az igazi Párok. Eleinte még haza jártunk kéthetente, majd miután én is munkát kaptam már csak havonta egyszer, mert nagyon fárasztónak éreztem a sok utazást. És talán itt kezdődtek az igazi problémák. Párom anyja úgy gondolta, hogy ha már külföldön amúgy is együtt vagyunk, akkor ezeket a hétvégéket, amiket otthon töltünk, párom csak a gyerekkel foglalkozzon és velem ne, éreztem, hogy azt szeretné, ha otthon maradnék a szüleimmel és ne legyek párom mellett. Jöttek a beszólások is, hogy ne ölelkezzünk, ne pusziljuk meg egymást, ne üljek az ölébe stb. holott ez korábban nem volt probléma. Persze, hogy ezt ellen irányuló támadásnak vettem és azon nyomban féltékeny is lettem a gyerekre. Míg korábban szerettem, az ilyen megnyílvánulások miatt kezdtem egyre inkább nem szeretni. Külföldön mindig minden rendben van, ha haza megyünk, csak veszekszünk és én harcolok, küzdök azért, hogy ne kerüljek a háttérbe, mert úgy érzem, ilyenkor nem vagyok már fontos a Páromnak. Míg külföldön vagyunk, mindent együtt csinálunk, együtt fürdünk, együtt főzünk, együtt járunk WC-re, szóval tényleg mindent együtt csinálunk. Becézget, szeretget, búj, simogat, puszilgat, magához húz… Otthon minden megváltozik. Már nem engem becéz, nem engem húz az ölébe, nem engem puszil, nem nekem mer az ebédnél az ételből, alig néz rám stb. És én ezt nem bírom elviselni! Nem megy! Próbálom, de nem megy! És nem értem, ha én vagyok az élete értelme, engem szeret a világon a legjobban, akkor, amikor otthon vagyunk és ott van a gyereke, akkor miért nem engem szeret már a legjobban??? Akkor hirtelen miért nem vagyok neki annyira fontos, mint ahogy azt előadja külföldön? Úgy érzem, hogy ha „nincs ló, jó a szamár” verzió áll fent nálunk. Ha nincs senkije, akkor nagyon szeret, ha van valaki körülötte a családjából, akkor azokat szereti, és rólam valahogy megfeledkezik, majd ha azok kikerülnek a látószögből és indulunk vissza, akkor már megint én vagyok a minden, a szíve csücske stb. Elegem van! És most már ott tartok, hogy utálom ezt a gyereket, nem bírom elviselni, idegesít, rettegek tőle, iszonyatosan félek ettől a gyerektől és attól, amit hozz magával, hogy tönkre teszi a kapcsolatunkat. Hogy párom bedob ilyenkor a sarokba, mint egy koszos rongyot. Mikor tudom, hogy megyünk haza, már fáj a gyomrom, nem alszok, rettegek, ideges vagyok, hányok az idegtől, kérleltem, hogy bizonyítsa be, hogy fontos vagyok neki ilyenkor is, mindig megígéri, hogy ne aggódjak nem lesz ebből baj, de mégis mindig baj van… soha nem tudja tartani magát az ígéretéhez és én ettől még rosszabbul érzem magam. Egyre rosszabbul… Egyre féltékenyebb vagyok… már- már a megőrülés határán állok.

Időközben össze is házasodtunk, mert szeretjük egymást és nem lenni semmi baj, ha nem lenne ez a gyerek… Minden szép és jó volt egészen a múlt hétig, amikor is szabadságra mentünk. Korábban megbeszéltük, hogy megfelezzük a szabadságunkat, a hét első fele kettesben eltöltött, a hét második fele a gyerekes rész lenne. Mondta, hogy jó oké. Szerintetek mi lett ebből? Hatalmas nagy veszekedés, hogy ő hozni akarja magával a gyereket is a strandolásra meg ebédre meg ide meg oda, holott azt ígérte, hogy a hét első fele a miénk… Elrontott mindent, az egész szabadságot. Megfogalmazódott a válás gondolta is, így az esküvő után 1,5 hónappal. Aztán megint kijöttünk, megbeszéltük és minden ment tovább, a becézgetések, a bújások, a közös fürdések, hajmosások… Egészen tegnapig! Telefonált az anyukája, hogy kijönnének a nagynénihez külföldre és hozzák magukkal a gyereket is, mivel mi egy mini garzonban lakunk, ezért nem nálunk fognak aludni. Már régebben is mondogatták, hogy a nyáron kijönnének, én mondtam a Férjemnek, hogy jó oké, de két hétvégét kivéve ne jöjjenek, mert az egyiken a születésnapom lesz, és azt vele szeretném tölteni, ha már a családomtól, barátaimtól távol vagyok és nem pedig a gyerekével, meg a szüleivel, akik az esküvőnkön is nagyon csúnyán viselkedtek és semmiben nem segítettek, a másik hétvégén, ami hosszú hétvége lesz nyaralni szeretnék, ha más nászútra nem mentünk a kevés szabadság miatt. Megbeszéltük, hogy rendben, érthető is… Otthon is elmondta az anyjának, hogy ez a két hétvége nekünk nem jó, mert más programunk van. Erre mit add az Isten? Azt, hogy pont ezen a hétvégén jönnek ki, pont akkor, amikor a születésnapom lesz, persze a Kedves Férjem már megint nem akarja magát ahhoz tartani, amit korábban megbeszéltünk. Megint engem akar a háttérbe szorítani, megint fel akarja rúgni azt, amit korábban megbeszéltünk, megint úgy érzem, hogy én ebben a házasságban csak egy kellék vagyok és megint minden és mindenki fontosabb nálam, a megbeszélt dolgainknál. Megint úgy érzem, ha „nincs ló, jó a szamár is.”

Kétségbe vagyok esve, szomorú vagyok, nem látom a házasságunk értelmét, pedig még midig nagyon- nagyon szeretem, de úgy érzem ő még sem szeret annyira, mint ahogy mondja és én jobban, mint ahogy ő engem. Áldozatokat hoztam érte, nem egyet és nem kettőt. Elvárnám, hogy egy picit ő is hozzon értem.

Mit csináljak? Ti mit csinálnátok a helyemben? Segítsetek, mert nagyon kétségbe vagyok esve és hiába beszélek vele, hiába jártatom rongyosra a szám nem érti meg, hogy mit érzek, hogy mi a bajom. És nem érti meg, hogy csak ő tudna nekem segíteni, ha látnám azt, hogy olyankor is, amikor a gyerek is ott van ugyanolyan fontos vagyok neki, mint mikor nincs, akkor talán tudnék változtatni én is a hozzáállásomon, de addig, amíg ő nem változtat és így érzem, hogy olyankor nem vagyok fontos, nem megy… sőt csak egyre rosszabb lesz… alkalomról alkalomra rosszabb…