Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Érkezés II. cikk

Érkezés II.


Íme a történetünk folytatása...
Érkezés II.

Aztán megérkezett anyukám, aki lélekszakadva igyekezett a helyszínre. Érkezése meglepett, mert a dúla azt mondta, hogy majd rácsörren és elhívja sétálni őt is, hogy kettesben lehessünk. Anyu láthatólag feszélyezett volt, és az sem nyugtatta meg, hogy nem késett le semmiről. Nemsokára azonban a dúla is visszajött (talán rácsörögtem? – nem tudom, nem emlékszem) és elvitte magával anyukámat, így ismét kettesben – illetőleg hármasban – maradhattunk. Ezért is nagyon hálás vagyok dúlabarátnőmnek. Nagyon örülök, hogy őt választottam. (Mellesleg ő is lelki anyáim, és legkedvesebb barátaim egyike.) A méhösszehúzódások egyre erősebbek voltak, egyre mélyebbre vittek, egyre jobban kapaszkodtam Miskoba és egyre csendesebb lettem. Ő is csendes volt. Csak ott volt velem, tartott ha kellett, elengedett, amikor arra vágytam. Minden lélegzetemet figyelte, de nem aggodalommal, hanem mélységes szeretettel. Nem tett értem semmit, hanem kísérte a folyamatot. Egyetlen mozdulata sem zavart. Mintha egy test lettünk volna.


Amikor anyuék visszajöttek, kicsit kizökkentem. Ez már tizenegy után lehetett. Lassan a bába is megérkezett. Mindenki biztatott, hogy mondjam meg, mi esne jól, de erre képtelen voltam. Eleinte, amikor a dúla masszírozni kezdte a derekam, az sem esett jól, de sokkal nehezebb lett volna szólni, mint szó nélkül megtapasztalni, ami van. Valahol egészen másutt jártam. Átadtam magam a „levésnek”. Csak megélni tudtam,, ami van, legyen az bármi is, szerelem, fájdalom, harag, félelem, kellemetlen, vagy éppen kellemes érzés. Olyan volt, mintha hosszú út után, most egy barlangba érkeztem volna, amiben korábban nem ismert gyönyörűségekkel találkozhatnék. A barlang mélyén egy tó van, melyet mesevilág vesz körül, bámulatos növények, tündérek és szörnyek élnek itt – fantáziám összes lénye, színe, formája, szaga megtalálható benne. Ahhoz, hogy meg tudjam mondani, mit szeretnék, ki kell mennem a barlang kijáratához, hogy vágyaimat, érzéseimet tudatosítsam, és szavakba foglaljam. Azért kétszer kijöttem… egyszer dúlának mutattam meg, hogy még hol esne jól a masszázs (mert csak rövid ideig tartott, hogy nem esett jól, utána sokat segített) egyszer meg anyukámat kértem meg, hogy üljön le. Anyukám – valószínűleg – nem értette, miért kérem ezt tőle és ott maradt velünk a sarokban, ahol én egy kis székre ültem le minden egyes méhösszehúzódás után, és amikor éreztem, hogy jön felkeltem és Miskoba kapaszkodtam szorosan, aki mindvégig ott állt. Anyukám közvetlen mellénk állt, készen arra, hogy segítsen. Ekkor jeleztem neki, hogy nyugodtan kimehet a konyhába a többiekhez, de ő még akkor is ott volt – kezeit tördelve –, amikor a következő kontrakció után kinyitottam a szememet. Minden bizonnyal segíteni szeretett volna, enyhíteni a fájdalmamat, jelezni, hogy ott van velem. Többször meg is érintett, megsimogatott amikor Miskohoz bújtam. Nem érezte, hogy ez most engem zavar. Valószínűleg a bába és dúlabarátnőm társaságában idegennek érezte magát, úgy érezte inkább hozzánk tartozik, nem tudatosult benne, hogy most mint kísérő van jelen. Minden esetre nem találta a helyét, a kapcsolódás lehetőségét kereste, ami adott esetben mást jelentett nekem, és mást neki.


Egyszer Miskoval a szoba közepén álltunk. A dúlát láttam, ahogy a fotelben fekszik összegömbölyödve, fejét a karfájára hajtva és minket néz – láthatólag – nagy gyönyörűséggel a szemében. Zavarba is jöttem egy pillanatra, de aztán minden bizonnyal tovább utazhattam, mert többre nem emlékszem. Így teltek az órák.


Amikor mondtam, hogy bemennék a kádba, dúlabarátnőm lehetett aki – mire a fürdőbe keveredtem – lágy, simogató, romantikus, biztonságos hellyé tette a fürdőt néhány gyertyával. Úton a kádba megkérdeztem a bábát, hogy vajon már jön e a baba? Kérdéssel felelt: „Miért, neked már szólt?”. Nevettem, mondtam, hogy azt hiszem még nem, mire megerősítette, hogy a baba mindenképp nekem fog szólni először, ha elindul. Beballagtam a kádba, ahol ismét kettesben lehettünk Miskoval. A fürdőnk egy keskeny, hosszúkás helység, végében a káddal keresztben, ami épp oda lett tervezve – gondolom. Először délelőtt voltunk a fürdőben, amikor még kettesben voltunk. Most, Misko szorosan a kád mellett ült. Tekintete mindig megnyugtatott. Amikor a szemébe néztem, nem a fájdalmat, vagy a gyötrelmet láttam visszatükröződni, nem láttam benne félelmet, vagy sajnálatot, hanem csodálatot és gyöngédséget, azt a gyönyörűséget, ami épp most készül testet ölteni. Amikor korábban elképzeltem a szülést, sokszor attól tartottam, hogy türelmetlen, undok leszek Miskoval és így megvonom magunktól azt az élményt, hogy szerelmünkbe burkolózva születhessen meg első gyermekünk. Vannak helyzetek, amikor visszataszítóan viselkedem a körülöttem levőkkel, például ha valami nyomaszt, ha úgy érzem teljesítenem kell, vagy ha fizikai fájdalom gyötör. Ilyenkor gyakran mutatkozik meg agresszív, undok énem. Attól tartottam, hogy ez esetleg most is így lesz, hiába álmodozom arról, hogy milyen jó is lesz nekünk. Talán néhány évvel ezelőtt még valóban képtelen lettem volna úgy megélni a szülést, ahogy ez végül megtörtént… persze ezért, még néhány éve nem ismertem Miskot. Erősítette félelmemet a tapasztalat, hogy a szülés folyamatában egy ponton túl eltűnnek az udvariassági formák (eddig a pontig sok szülő nő a háziasszony szerepében tündököl és igyekszik bizonyosságot nyerni arról, hogy mindenki jól érzi magát) ezen a ponton túl rövid utasítások, jelszavak maradnak, amik csak arról szólnak, mi hogy jó, hogy nem, mi kell, és mi nem. Ez – természetesen – nagy segítség a kísérőknek, akik biztonságban tudhatják magukat azzal kapcsolatban, hogy amit csinálnak az segít. Így tényleg tartottam attól, hogy zsémbességem utat tör magának és elzár Miskotól, aki mellett – különben – sokkal könnyebb tudatosan kezelnem azokat a helyzeteket is, amikor korábban hagytam, hogy a félelem mozgasson és a házsártosság mögé bújtam. Nem véletlen szoktam mondani: Miskoval az élet könnyű. A kádban kerestem a kényelmes pozíciót. Hol megöleltem Miskot, hol összehúztam magam. Egyszer aztán kicsit más lett a fájás, és a levegőt hangosan kellett kapkodnom. Nem akartam én kapkodni, de a testem diktálta az iramot. Teljesen elvesztettem a kontrollt. Jeleztem Miskonak, hogy azt hiszem valami történik, kérdezte, hogy szóljon-e a bábának? Mondtam, hogy még nem kell, de a következőnél mégis szólt inkább. A bába meghallgatta a baba szívét. Mindent rendben talált. A többiek is bejöttek, a dúla masszírozott, és kontrakciók között, hideg borogatást adtak a kezembe, amit az arcomra és a tarkómra tettem, és ittam egy kortyot. Olyan volt, mint valami rituálé, az ismétlődő mozdulatsor, a gyertyák, a víz, az erősödő nyögések. De ez nem „egy” beavatás volt, ez maga A Beavatás volt, mely minden egyéb szertartásnak, rituálénak az ihletője. Egy korty víz, borogatás, nyögések, ez így ment egy darabig. Aztán egy idő elteltével felmerült bennem a lehetősége annak, hogy akár ki is kelhetnék a kádból. Nem tudtam, hogy miért, csak úgy eszembe jutott. A bába rá is kérdezett viccelődve, hogy vajon miért jutott eszembe, de nem kapcsoltam, hogy ez is egy jelzés arról, hogy hol is tart a szülés. Ahogy szálltam ki a kádból, a nyákcsap távozott. Ismét egy egyértelmű jele a haladásnak. Megnyugtatott.


A fürdőből, visszavonultunk a szobába és a méhösszehúzódások jöttek-mentek, én meg kerestem a kényelmes, támogató pozíciót, de sehogy sem volt jó igazán. Leültem az ágy szélére, felálltam, visszaültem, letérdeltem. Közben a dúla masszírozott, néha ittam egy kicsit, de enni nem kértem. Forró borogatást kaptam minden méhösszehúzódás alkalmával, nagyon forrót, eleinte nem tudtam, hogy ez nekem most jó-e, de aztán kifejezettem kaptam érte. A bába, épp rárakta a hasamra, amikor egy szó nélkül eltoltam, hogy egy kicsit kihűljön. Megkérdezte, hogy ez túl forró-e nekem? Igen. – mondtam, és ekkor sem ugrott be, hogy ez ismét egy új szakasz kezdetének a jele. Ezt követően egy kicsit leállt, vagy legalábbis nagyon lelassult a folyamat. Talán féltem a tolófájásoktól – nem tudom. A bába megkérdezte, hogy inkább kettesben lennénk-e? Igen, az talán jó lenne. – válaszoltam. Az eddig is mindig jót tett – tette hozzá. Ahogy kettesben maradtunk, szinte azonnyomvást jött egy méhösszehúzódás. Rövid időn belül (talán az ezt követő) olyan fájás volt, ami arra ösztönzött, hogy nyomjak. Nem mondta senki, hogy most nyomnom kell, egyszerűen csak azt éreztem, hogy most jön és nekem nyomnom kell. Hát nyomtam, méghozzá hatalmas erővel. Nem tudom, hogy kértem-e Miskot, hogy hívja be a bábát, vagy magától vette le, hogy esemény van, csak arra emlékszem, hogy szólni próbál, de ők nem hallhatták, ezért én az épp érkező fájás erejét használva, hosszan a nevét üvöltöttem. Szemvillantás alatt termettek ott mind a hárman. Minden nagyon felgyorsult. Én ismét a helyemet kezdtem keresni, de nem igazán találtam. Még mindig állva volt a legjobb Miskoba kapaszkodva, igaz a lábaim hatalmasra dagadtak, a bokáim eltűntek. A várandósságom utolsó szakaszában megszenvedtem a lábaimmal, ha nem is volt tragikus a helyzet, azért vizesedtek és még egy séta is megviselte őket. Most azonban, tizenkét óra vajúdás után sem éreztem semmit, sem fájdalmat, sem fáradtságot. A bába meghallgatta a szívhangot és meg is vizsgált, és azt mondta, hogy egy kicsit most le kéne feküdnöm vízszintesbe és kibírni egyetlen-egy kontrakciót, úgy, hogy közben nem tolok, mert egy kicsit beakadt a méhszáj. Láttam már ilyet, mint dúla – félelem ébredt bennem, mert emlékeztem, hogy annak a nőnek, nagyon fájt. A földre feküdtem, a kontrakciók nem igazán jöttek. A bába mondta, hogy ez egy kicsit fájni fog, de csak egyet kell kibírnom, aztán azt csinálhatok ami csak jólesik. Aztán végre jött egy méhösszehúzódás, és nem is volt olyan rettenetes. Már épp megkönnyebbültem, amikor a bába azt mondta, hogy ezt nagyon jól csináltam, de most meg kellene várnunk egy rendeset is. Félni kezdtem volna, de szerencsére nem volt időm gondolkozni, mert bizony jött a „rendes” és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy nehogy nyomjak. Rettenetesen fájt. Talán kiabáltam is „FÁÁÁÁÁÁJ!”. Az futott át az agyamon, hogy valószínű, ha jobban fájna, azt már nem bírnám elviselni. Ez volt a leghosszabb kontrakció. A bába biztatott, de én magamon kívül voltam. Azt mondják, szüléskor a nőkhöz hatalmas erő jön el. Ez igaz. Hatalmas erő, ami ugyan nem csökkenti a fájdalmat, de nélküle képtelen lettem volna végigcsinálni… nem is beszélve egy huszonnégy, harmincöt vagy negyvenórás szülésről! Ez az Erő segít és támogat. Olyan, mint a folyó sodrása… visz. Azonban ezzel az erővel nagyon nehéz, fájdalmas és fárasztó szembeszállni. Amikor a testhelyzetet nem tudom megválasztani, vagy nem akkor kell nyomnom (vagy akkor nem nyomhatok) amikor az jön, akkor ez ellen az Erő ellen megyek. Ilyenkor magára marad kimerült testem és lelkem és a maguk erejét használva kell helytállni. Ilyenkor valóban csinálni kell a szülést. Olyan, mintha Mózesnek Isten segedelme nélkül kellett volna átkelnie a Vörös-tengeren. Egy pillanatra együtt éreztem azokkal a nőkkel, akik pusztán saját erejükből csinálják végig a szülést, utasításokat követve, azt remélve, hogy ha „jól” teszik amit „kell” az majd segít.


Még túl sem voltam a kontrakción, amikor a bába jelezte, hogy kész, ennyi, most már olyan pozíciót választhatok, amilyet szeretnék. Egy pillanatra mocorogni kezdtem, de aztán reménytelennek találtam, hogy felkeljek, és ezt talán mondtam is. Azt hiszem, végül felhúztak, de nem pontosan emlékszem. A bába helyzeteket ajánlott, emlékszem, ahogy mondja, hogy guggolva is lehet, nem értettem, hogy, hogy képzeli, hogy guggolni fogok, de ő azonnal észrevette, hogy ez megfogott és anyu, meg Misko már tartottak is a hónom alá nyúlva, én teljesen elengedtem magam, és csak nyomtam már és nyomtam, és kiabáltam és iszonyatos fájdalommal, hatalmas erővel érkezik Nina. Éreztem, ahogy jön, érkezik, aztán valami kibuggyant a lábam között. „Ez a burok!” hallottam a bába hangját. Csalódottságot éreztem egy pillanatra, de annyira erős volt a fájdalom, hogy nem sok erőm maradt gondolkozni. Éreztem, hogy a bába ellentart, kérdezte, hogy jó-e amit csinál? Masszírozott egy ponton. Nagyon! – válaszolok, és úgy érzem, hogy e nélkül a masszázs nélkül, most nem bírnám. Aztán a bába megrepesztette a burkot, ami elviselhetővé tette az érzést, hogy széthasadok. Kizúdult a magzatvíz a parkettára és a rengeteg papírvattára, amit közben alám pakoltak. Nina is megindult hirtelen, nyomtam és kiabáltam és éreztem, ahogy kis teste megérkezik a lábam között erre a világra egy utolsó kiáltással. Ő nem kiabált, nem sírt, lila kis teste a fogadópárnán pihent, én már a földön ültem és őt akartam. Látni akartam a kis arcát, bőrömön érezni a teste melegét és meg akartam ölelni, üdvözölni szerettem volna és biztosítani arról, hogy itt vagyok Neki. De a baba helyett, csak furcsa mondatok jutottak el hozzám: „a köldökzsínor!” „kötözzétek el!”, „jó-jó, csinálom!”, „engedjetek ide, vigyétek el innen a babát”, „fogjad, mert elvérzik a baba!” (most is sírnom kell, ahogy írom… köszönöm édes Istenem!) „adjátok ide…” kérleltem őket… „nem, most nem lehet” hallottam a bába komoly hangját. Elmondta a bába, hogy elszakadt a köldökzsinór és az anyai vége bent maradt. Ez azt jelenti, hogy vérzek, el kell távolítania a placentát, és mivel ezt puszta kézzel fogja tenni, fájni fog, de sajnos nincs másik választásunk. Így felnyúlt többször a méhembe és darabonként szedegette ki a placentát. Ez elég fájdalmas volt. Kérdezgettem mikor lesz vége, mondogattam, hogy fáj, kérleltem, hogy ezt hagyja abba.




Írta: lau, 2006. június 2. 11:39
Fórumozz a témáról: Érkezés II. fórum (eddig 12 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook