Engedtél el már számodra fontos embert? (beszélgetős fórum)

Köszi!!!

Írtam neked egy privátot is!!!

Nem tudod sajnos megspórolni, talán jobb nem menekülni előle, hanem egyenesen átvágni rajta, megélni a rosszat is minden fájdalmával, keserűségével együtt, gyorsabban szabadulsz.

Kitartás! :o)

Nem lehetne az az időt egy kicsit felgyorsítani, hogy ne fájjon már ennyire??????

Hogy azt tudjam mondani, hogy ezért voltam én annyira oda????

Hogy magamon tudjak egy jót nevetni...

Sajnos, hogy csinosnak, magabiztosnak, és NŐ-nek éreztem magam, azt is neki köszönhetem...és ameddig minden rá emlékeztet, nagyon fog fájni...

:o((

Hát akkor nincs más, mint magadra és a gyerekeidre figyelni. Most csak azzal foglalkozz, hogy Nektek mi a jó!

Igen, az ember először azt érzi, hogy nincs tovább, nem éli túl. De szerencsére ez az érzés elmúlik. Ez egy veszteség, ugyanúgy meg kell "gyászolni", mint egy elhunyt szerettünket. Végig kell menni a szakaszain. A fájdalmon, a kétségbeesésen, a tagadáson ..... és aztán felállni és továbblépni.

"Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás, és az önfeladás között,

És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal,

És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó,

És hozzászoksz, hogy emelt fővel, és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével.

És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.

Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér.

Műveled hát saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet, nem mástól várod, hogy virágot hozzon neked.

És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz ...

Hogy valóban erős vagy.

És valóban értékes."

/Veronica A. Shoffstall/

7 éve éreztem hatalmas nagy csalódást. Az én sztorim hosszú, nem is untatok vele senkit. De van 2 nagyon bölcs mondás. Amiket az ember akkor értékel, amikor már letisztult érzelmileg. Sajnos addig marad a fájdalom, a hiányérzet. De minek vagy kinek a hiánya? Ezt jó tisztázni, azt gondolom. De nem okoskodom tovább.:)

1.Az idő mindent megold.

2.Kutyaharapást szőrével.

Nem kell görcsösen keresni! Soha. Légy mindig csinos, magabiztos és élvezd, hogy NŐ vagy!:)

Köszönöm, jól esnek a soraid, de már húzódik két hete lassan...és én feladtam tegnap, hiába hívtam, hogy jöjjön este, mondja el, mit gondol, döntse el, hogy legyen...

félreismertem...ez van.

Hogy túlélem-e??? Azt nem tudom...

De muszáj, mert tovább kell élnem, a gyerekeim végett is...és nekem ez a fájdalom szerintem hosszú-hosszú hónapok alatt fog talán enyhülni...

Hát, ha csak tegnap történt, akkor még ne add fel! Sokszor van úgy, hogy kell néhány nap, néhány hét, hogy csituljanak az indulatok, tisztuljanak a gondolatok, az érzelmek. Nem tudom, hogy milyen hangulatban "váltatok el", de Te sem látsz még tisztán, mert ki vagy billenve. Nyugi! Lehet, hogy nem sokára lesz alkalmatok tisztázni a dolgokat.

Hogy meddig tarthat a fájdalom? Csak Tőled függ. Napok, hetek, hónapok, valakinél évek ....

Igen, leginkább az fáj, hogy rájövünk, tévedtünk. Nem feltétlen a másik hibája, inkább a miénk, mert nem vettük észre a jeleket, pedig jelek általában vannak, csak nem akarjuk látni őket.

De hát emberek vagyunk, időnként tévedünk. Sajnos ez vele jár.

Tegnap egy levél után még reménykedtem,nem válaszolt, nem hívott, de este, mikor írtam ide a fórumba, már tudtam, ennyi volt...így nagyon friss a dolog....meddig fog ez így fájni?????

Félreismertem...és ez talán még jobban fáj...

Hát, ha elment, akkor talán jobb is így. :o((

Mennyi idő telt el azóta?

... igazán fontosat? ... azt hiszem NEM. Nincs űr vagy hiány az életemben, akik fontosak nekem, azok mind elérhető közelségben vannak...

Hogy akkor amikor elengedtem valakit, akkor mindennél fontosabbnak éreztem, és úgy éreztem, hogy vége a világnak, hogy megáll a föld és én minek élek tovább? ... igen, ilyen volt. De az élet csak haladt és lassan kiderült, hogy nem voltak annyira fontosak...

Szívesen, hallgasd meg a youtubon Bette Midler dalát, a The Rose-t. Szép és a szövege is gyönyörű!

"...a szív, ami fél összetörni, sohasem tanul meg táncolni..."

Köszönöm!

Így kell, tudom. És így is lesz, tudom. Csak idő...

És már van valaki az oldalán.

Ne sietesd! A görcsölés nem jó! Majd eljön az a pillanat is, de magától...

Novák Péter írása: Déja vu revü

Kezdeni, nekiugrani, hódítani, hegyeket az útból elhordani, gyerekjáték. Befejezni, lezárni, barátságban elválni lehetetlennek tűnő valami, mert mindig marad valaki, többnyire mélységes fájdalommal a szívében, a szívünkben. Hol ezért, hol meg azért.

Mi lett volna, ha? Ha akkor és ott nem az történik, nem jön a nyári szünet, nem költözik másik városba, elérem az utolsó vonatot, mégiscsak neki adok igazat? Boldogan élünk míg meg nem halunk? Vagy jött volna egy másik üzenet, város, vonat, igazság? És mitől nagy Ő a nagy Ő, ha nem láttam legalább három éve, és gyakorlatilag néhány, hol karácsonyi, hol szülinapi üdvözlő – és egy nyilván – tudatalatti félrenyomott SMS kivételével semmilyen, néven nevezhető kommunikációs csatorna nincs közöttünk? A túlélés egynéhány formája ez is, persze ha mindent csak és kizárólag véres drámának kívánunk megélni. Akkor bizony könnyedén tönkretehetjük a teljes életünket, fújhatjuk a lufikat, kaphatunk heveny szívdobogást, és támolyoghatunk a magunk gyártotta ködös történelemben. A múlt egy csodálatos kifestőkönyv, és mi nagyon tehetséges színezők vagyunk. A kudarc élménye, vagy inkább emléke lassan vidám árnyalatba öltözik. És mi nap nap után egyre bátrabban vezetjük a kettős könyvelést, hogy aztán váratlan szembesülések hozományaként depresszióba amortizáljuk lelkünket. Miért? Miért vagyunk ilyen elképesztően idióták? Képtelenek vagyunk bármit is kezdeni az idővel, a mások és magunk döntéseivel. Mindent újracsinálnánk, állandóan elszalasztott ziccerekről, rossz húzásokról kesergünk, így rövidítve meg mindenkit. Nagy árat fizetünk, ha nem fogadjuk el a történéseket olyannak, amilyenek. A szeretet nagy bravúrja az elengedés. Így szép és teljes a lecke, amire tanít. Valaha volt egy férfi és egy nő, ők ketten kellettek akkor mindenhez. Mindenhez, ami akkor fontos volt. De ma már nem az, ma az a fontos, ami/aki éppen zajlik. Ez a dolgok rendje. És vannak olyanok is, akiknek még megközelítőleg sincsenek ilyen emlékei. Úgyhogy adjon hálát a sorsnak mindenki, aki hordozhat magában valami régi nagy érzés...