Elköszönés tőled... (beszélgetős fórum)

Az túl intim lenne ide, khm.:)

Nos, tökmagozik aranka, onnan a tökölős jelző:) Drága kovász...

(Óó, semmi, csak rengeteg meló van, és nem látom az alagút végét.

Hogy hogy éltem túl egy szakítást? Hát, akkor elmesélem az én sztorimat. Úgyse látja senki :P Szóval szerelmes voltam egy általános iskolai osztálytársamba. Pár évvel később, konkrétan az érettségi évében összejöttünk. Kb. két évig voltunk együtt, talán kicsit kevesebb ideig. Nekem lett elegem belőle, én nagyon szerettem, de ő engem nem. Legalábbis egyáltalán nem mutatott semmilyen hajlandóságot irányomba. Értsd ez alatt, hogy 1 év után fogta meg a kezem, "nyilvánosan" még akkor is csak ritkán. Sosem jött ki elém a vasútra, ha később értem haza, sosem kísért haza /csak nagy könyörgések hatására/ este, mindig én mentem hozzájuk, ő sosem hozzánk. Annak ellenére, hogy 1 utcában laktunk /és lakunk most is/ hetente csak 1x találkoztunk. Sosem vitt el moziba, nem kaptam tőle semmit. Még bókokat sem. Mindenki azt mondta, hogy mi a fenéért nem hagyom ott? De hát tudod milyen ez: a rózsaszín köd mindent elborít. Aztán amikor már nem tudtam többet sírni /eleget bőgtem miatta a majdnem 2 év alatt/, elhatároztam, hogy megmondom neki, fejezzük be. Szerencsére a szülei nem voltak otthon /őket nagyon szerettem, meg az öccsét is/. Leültem, ő csak játszott a számítógépen, mintha én ott sem lettem volna. Aztán megmondtam neki, hogy ez így nem fog menni, nem bírom tovább. Nem így képzeltem el egy kapcsolatot stb. Amikor a végén csak úgy közömbösen annyit mondott, hogy "Tartsunk szünetet." én csak megráztam a fejem, felálltam, elköszöntem az öccsétől és mondtam neki, hogy adja át üdvözletem a szüleiknek. Erre az illető fiú csak kiment a konyhába, míg én kisétáltam az ajtón. A hazafelé úton végig sírtam, de nem bántam meg. Lehet ebben közrejátszott az, hogy ennek a fiúnak az osztálytársa /akit én addig nem is ismertem/ sokkal többet foglalkozott velem, bókolt, úgy ahogy azt rendesen illik. Mindig meghallgatott, ha valami bajom volt, tanácsot adott. De legfőképp elfogadta azt az embert, aki én vagyok. Érdeklődött utánam, míg a másik még arra sem volt hajlandó, hogy megkérdezze, hogy vagyok, vagy írjon msn-en. A lényeg, hogy ez az osztálytárs fiú már 3 éve a párom, és nagyon szeretem. Tökéletesen kiegészítjük egymást. :) Szóval én azt tanácsolom neked /gondolom már eleged van a tanácsokból/, hogy gondold végig ami történt. Ha kell írd le cetlikre, de mindenképp a saját kezecskéddel egy papírra. Hidd el segíteni fog, ha összeszedetten látod magad előtt, ami történt.)

...na itt van...megérkezett a 11. csapás! Hülyézel...hülyézel...???

sweetcat, legalább van min mosolyognod, én ezt teszem.

Igen, múlt héten többször is álmodtam vele, a héten még nem. Furák voltak a vele való álmaim. Mindenre amire néztem álomban, ott volt, éreztem a fájdalmat, a hiányát.

Miért lehet? Így szabadul meg az agyunk? Vagy még álmunkban sem jár máson?