Elköszönés tőled... (beszélgetős fórum)

Nem is kell, hogy bárki is megértse. Le akartam írni és kész.

Talán csak annyi volt a célja, hogy biztos nem én vagyok az egyetlen, aki átmegy ezen, ilyeneken. Mindenki átment, ki így éli meg, ki úgy. Én így éltem meg és leírtam ide.

" legtöbb fiatal, aki ilyenen megy át, megírja ezt a néhány sort. . . aztán összetépi. . . aztán újra megírja. . . és újra összetépi, amíg el nem halványulnak az emlékek."

Pontosan. De vagy nem küldi el, vagy személyesen mondja annak az embernek a szemébe-akivel történt a dolog. Vagy: nem szól egy szót se.

De egy biztos: nem irja le egy fórumcimben.

A legtöbb fiatal, aki ilyenen megy át, megírja ezt a néhány sort... aztán összetépi... aztán újra megírja... és újra összetépi, amíg el nem halványulnak az emlékek.

Túl leszel rajt.. ne menj a fiú után, valóban.

Hahóóó... ez a "Rúgjunk még egyet abba, akinek fájdalma van!" fórum?

... akkkoooo' jövöööökkkkkk..... vagy inkább nem!

Baranyi Ferenc - Egy perccel hamarabb

Sosem a búcsúlevelek,

nem a szakítás, nem a könnyek

jelentik azt, hogy elköszöntek

örökre a szerelmesek,

de a strandon a tétován

más combra áttévedt tekintet,

a türelmetlenül leintett

hálálkodás a nász után,

ha nincs folytatni gusztusod

a kedvesed-harapta almát

vagy mikor gyönge diadalmát

meghagyni színleg sem tudod

mikor először áll meg úgy

pillantásod a kedves arcán,

hogy nem vidámodsz fel nyugalmán

s nem leszel tőle szomorúbb,

mikor szúrás nyomán a vér

egy perccel hamarább megalvad

és mikor csók közben magad vagy -

szerelmed véget akkor ér.

De ez így nem egy fórum téma:))

Ez inkább egy 'cikk'!;)

Könnyeket már nem érdemelsz, eddig sem érdemeltél. Lehet nem is téged sirattalak, hanem magam, hogy magamra maradtam újra, nélküled kelljen élnem. Az érintésed, lényed nélkül. El kell fogadnom, így döntöttél, vagy inkább döntöttünk, külön és mégis együtt hoztuk meg ezt a döntést. Életem eddigi legszebb szakaszát köszönhetem neked, amiben megmutattad, milyen szeretve lenni, valakihez tartozni, milyen lehetek valójában az álarcom, páncélom alatt. Erre nem számítottam. Sokáig abban a tudatban éltem, hogy kemény vagyok, nem engedhetem meg magamnak, hogy gyengének, érzőnek lássanak. Aztán jöttél Te.Minden olyan egyszerűen és egyértelműen, könnyedén történt. Eleinte féltem, ennek hangot is adtam és neked is elmondtam. Kitartottál és a szerelmeddel, szereteteddel beleszerettettél magadba. Megszerettelek, magadhoz láncoltál arra az időre és biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten örökre bennem fogsz élni, ahogy én benned. Sokszor játszottam veled, ahogy te is velem, de soha nem akarva, szándékosan. Rengeteget tanultunk egymástól és egymásról.

Kitartottál mellettem, azon voltál, hogy beléd szeressek és ez sikerült neked. Beléd szerettem. Amiket elmondtam neked magamról, azokat meg tudtad bennem változtatni, elő tudtad varázsolni belőlem. Lehullt rólam a kemény páncél és előhoztad belőlem a gyengédséget, gondoskodást, az érzéseket, én pedig nyugodt szívvel átadtam így magam neked. Viszont bármennyire is szerettél, a korábban felállított falat nem engedted lebontani. Elég sok téglát sikerült lebontanom, de nem a teljes falat, mert azt nem engedted. Féltél megint csalódni fogsz és ez fájni fog. Igen. Fáj a csalódás. Nekem is fáj és most neked is fáj. Ezt is együtt éljük meg látod?!

Most pedig egyelőre marad a fájdalom, hiányérzet, az üresség. Annak az elfogadása, hogy már nem vagyunk egymásnak, egymásért, nem érezzük a másik érintését, levegővételét.

Bánt,hogy nem sikerült azt a falat lebontanom, pedig türelemmel voltam feléd, de lehet még több kellett volna. Belefáradtam a végén, hogy megfeleljek neked, igaz nem hiszem, hogy szándékos volt, de nagy feladatokat állítottál elém. Próbáltam helyesen cselekedni, megpróbálni megfelelni, de rájöttem, hogy nekem ez így nem jó. Nem vagyok teljesen boldog. Adtam neked, de viszonzást keveset. Elérted, hogy beléd szeressek szeresselek mindennél jobban, és ezután visszavetted a szíved. Löktél el magadtól. Miért? Állítólag megváltoztam. Ez így van, mindketten megváltoztunk, szerettük egymást, most is szeretjük, viszont nem eléggé.

Majd jött a döntés, szétváltunk. Egyikünk sem fogta fel először és én még talán most sem. Nehéz még elviselni a hiányod, visszatérni a szürke hétköznapokba. Te még bennem élsz, de én már nem élek oly erősen benned, mással vagy most. Nem biztos, de úgy tudom. Ez fáj. Nagyon is. Már mást csókolsz, más kezét fogod, őt öleled, őt simogatod. Ezt még leírni is fájdalmas.

De el kell fogadnom. Döntöttél. Döntöttünk. Én még mindig a múltban élek. Ezen kell dolgoznom, változtatnom, hogy visszatérjek a jelenembe.

Hogy leszünk e még mi valaha is együtt? Találkozni fogunk, biztos. Lehet nem most, csak később.

Leszünk e együtt? Ezt nem tudom, bennem a remény még mindig él, de már halványodik és egy így jó!