Dalban mondom el neked... (beszélgetős fórum)

Rúg a Rigó, verje Devla,

nem ízlik a kemény széna,

Ha rárakom az istrángot, szétrúgja.

De, ha rummal megitatom,

a kordélyba befoghatom,

Úgyis tudja, bedzsalunk a csárdába.

Hej, Rigó, Rigó, te részeges ló,

De megittuk a zab árát.

Jaj, Rigó, Rigó, de sárga csikó,

Hát együtt látjuk, de a kárát.

Hej, Rigó, Rigó, te részeges ló,

De megittuk a zab árát.

Jaj, Rigó, Rigó, de sárga csikó,

Hát együtt látjuk, de a kárát.

Mások vittek rossz utakra engem,

a mások bűne az én hibám.

Nem volt semmi nagyravágyás bennem,

nem is lett volna soha talán.

Tudom, hogy most intőt érdemelnék,

ha osztályoznák az életem.

De mindig kettőn áll a vásár,

és az útelágazásnál szívem megtévedett.

Megértem, hogy ha akárki más

egy ilyen nagy hibát csinál.

De kérdem, hogy egy komoly tanár,

hogy lehet ilyen szamár?

"Álomból valóság

Tudd meg, hogy eljön egyszer

Úgy lesz, hisz van rá még idő.

Álomból valóság

Pokolból mennyország.

Eljön, ha kívánod, s kivárod őt."

Az élet egy színes álmodás,

Mely egyszer véget ér.

A sír lesz majd a végállomás

A szív pihenni tér.

Álmodjunk mindig szépeket,

Hisz úgysem- tart soká.

A gyorsan elszálló éveket

Tegyük, mi boldoggá!

Refr.:Szeressük egymást gyerekek,

A szív a legszebb kincs.

Ennél szebb szó, hogy szeretet a

A nagyvilágon nincs.

Az élet úgyis tovaszáll,

A sír magába zár.

Szeressük egymást gyerekek,

Hisz minden percért kár!

Reszket a hold a tó vizén,

színezüst lángot szór a fény,

ó, de sokszor járok erre én egyedül.

Titkon a szívem arra vár,

hogy itt egyszer újra rád talál,

de csak a gúnyos őszi szél hegedül.

Ezüst színű cigaretta,

Te útólsó jóbarát,

Cigaretta füst az élet,

Elszívják és eldobják.

A régi mániám,

Végig hajtani a Stefánián

Egy fess fiákeren,

És a gomblyukamban virág terem

Kötözni való bolond az én szívem

Azt súgja folyton, vissza jössz te még

Hiába mondom, nem hiszi el mégsem

Hogy a te szíved már másé, nem enyém

Hófehér gyöngyvirág áruld el nekem

Hol az én kedvesem, hol a szerelmesem

Üzenet jött messze-messze földről,

Halványzöldszín tábori levél.

Aki írta, a szívével írta,

Minden sora őszintén beszél.

Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,

Minden percben Rád gondolok százszor,

Valahol Oroszországban,

Valahol Oroszországban.

S arra gondolok, mikor a csillag rám ragyog,

Azt a csillagot Te otthon

Épp úgy láthatod...

Mindig a Te leveledet várom,

S csak terólad álmodom az álmom,

Valahol Oroszországban,

Valahol Oroszországban.

- aki tud Ű-vel dalt, attől elnézést kérek

1. Nincsen olyan ember,

Ki ne érezné egyszer,

Hogy sírni kell. - Sírni kell.

Könnyítene rajta

Könnye, hogyha hullna,

Mégsem mer. - Mégsem mer.

Úgy nevet ő, mint aki csupa derű,

Észre sem venni azt, hogy oly keserű.

"..Téged rejt a kagylóhéj,

egy bűn, egy régi emlék,

Nem feledem, de ne is lássalak,

mert feldúlsz örökké.

Szemed kihunyt, csillagom,

ne nézzen így rám többé soha,

Ne ráncolódjon homlokod,

szerelmünk mostoha, ostoba!..."

Takáts Eszter - Sanzon

Nagyon szép. Köszönöm, köszönjük.

Ismerős volt valahonnét, rákerestem a teljes szövegre.

"Volt egyszer egy hadnagyocska

Fiatal volt és bohó

Tiszta volt a szíve, lelke

Szerelemről álmodó.

Szavát adta egy kis lánynak,

Hogy a szíve az övé.

S mikor elment a harctérre,

Mindig sírt este felé.

És egy véres éjszakában

Muszka gránát csapta le

mire a hadnagy felébredt

Hiányzott a jobb keze.

Megírta a kedvesének

hogy mi történt o vele.!

tudná-e még őt szeretni,

hogy nincs meg a jobb keze?

Jött egy illatos levélke,

Bocsásson meg, lássa be.

Nyomorék mellett egy nőnek,

Szenvedés az élete.

Külvárosi füstös kocsma,

Borszagtól nehéz a lég.

Oda tér be minden este,

Egy félkezű nyomorék.

Felszedi a szivarvéget,

Amit más már eldobott.

És egy pohár ital mellett

Búsan így dúdolgat hogy:

Aranyvégü cigaretta,

Te utolsó hű barát.

Hogyha bánat száll szívemre,

Szívd magadba illatát.

Füstje lágyan körül szálldos,

Lelked szebb világban jár.

Cigarettafüst az élet,

S mint egy álom, tovaszáll.

Azt mondják hogy hadnagy volt ő,

Barna kislányt szeretett.

Mikor kiment a harctérre

A jobb karja elveszett!

(A következő két szakaszt írta: Csendes János.)

Kisvárosi füstös kocsma,

Üres már egy asztala,

Nem tér be már minden este,

Egy félkarú katona.

Láz gyötörte ágynak esett,

Eljött érte a halál,

Fáradt testét eltemették,

A lelke meg égbeszállt."

Nekem úgy rémlik, hogy Darvas Iván énekelte valamikor, de a google-ban Hollós Ilonát olvastam. Meglehet, akkor is szép.

Külvárosi füstös kocsma,

Hol borszagtól nehéz a lég.

Oda tér be minden este,

Egy félkarú nyomorék.

Felszedi a szivarvéget,

Amit más már eldobott.

S közben egy szomorú kis dalt,

Halkan így dúdolgatott.

Milliók fogják énekelni ezt a dalomat,

Milliók, akik mind találva érzik magukat,

Harcba hívok gyermekeket, aggastyánokat!

Hallják hát, hallják hát az álláspontomat:

Nem csak a húszéveseké a világ!

Az úton még poroszkál

Nemde néhány korosztály!

A réten mindenki talál virágot,

Hát gyertek srácok, legyünk jó barátok!

Egy évesek, két évesek, énekeljetek,

Harmincasok, negyvenesek táncra keljetek,

Ötvenesek, hetvenesek, ti is jöjjetek,

Jöjjetek, jöjjetek és ünnepeljetek:

Nem csak a húszéveseké….

Húszévesek felétek még annyit mondhatok,

Húszévesnek lenni, sajnos, múló állapot!

És az, aki ma húszéves, holnap huszonegy!

Jöttök majd, jöttök majd és énekelitek:

Nem csak a húszéveseké…

Jó hírt én úgy öregbítek, hogy énekelek,

Jöjjetek hát öreg beatek, énekeljetek!

Ábrándozó nyugdíjasok, tartsatok velem!

Teljes lesz, teljes lesz az én dalseregem!

Nem csak a húszéveseké a világ!

Az úton még poroszkál

Nemde néhány korosztály!

A réten mindenki talál virágot,

Hát gyertek srácok, legyünk jó barátok!

Ülök a szobámban, búsan, egyedül

És a fájó múltra gondolok

Odakünt az utcán lassan fény dereng

És az órán pereg a homok

Szeretném a homokórát megállítani

Szeretném az emlékeim elfelejteni

De a homokóra csak pereg, pereg

Így hát, kedves, tovább szenvedek

Nem tudom, hogy elhiszed-e még

Hogy fájó szívem örökké tiéd

Álmaimban téged látlak, két karomba téged zárlak

Nem tudom, hogy elhiszed-e még

De ha egyszer, drágám, nem bírom tovább

Ezt a fájó bús emlékezést

Elmegyek én akkor, tovább állok én

Mert a szívem magányos, szegény

Elviszem én magammal az emlékeimet

Hogy ne lássam a lassan pergő homokszemeket

Utoljára, drágám, azt kívánom én

Hogy te mással nagyon boldog légy

Búcsúzik a nyár

1. Amikor azt mondtad, hogy vége,

Azt hittem, tréfáltál csupán.

Még együtt mentünk ki a rétre,

És miénk volt a délután.

2. Amikor elhagytak az álmok,

Még mindig reménykedtem én,

De most az ablakomnál állok,

S köröttem elfogyott a fény.

R1. Odakint búcsúzik a nyár,

Rőt levél remeg a fán.

Sietve búcsúzik a nyár,

Por szitál lépte nyomán.

3. Szeptember söpör már a tereken,

Sírnak az őszi kertek.

Közöttük szalad még a szerelem,

Kifakult álmot kerget.

4. Én őrzöm, egyedül csak én,

Emlékét még a régi nyárnak,

Nézem a vihar tépte fákat,

Szemembe könnyet csal a szél.

R2. És közben búcsúzik a nyár,

Rőt levél remeg a fán.

Magamtól kérdezem csak már:

Mi jöhet ezután?

Mért szép nyáron a táj,

a magányosság ősszel miért fáj?

nyosság ősszel miért fáj?

Egy-egy emlék mért csábító,

mért esik jól néhány kedves szó?

(Mert) minden ember boldog akar lenni,

a szívünk előtt száll a kék madár.

Ha téged látlak, úgy érzem már,

oly szép az egész világ!

Mért szép kéken az ég,

mondd, mért szép egy derűs messzeség?

Egy-egy álom, mondd, miért jó,

a tavasz íze miért csábító?

(Mert) minden ember boldog akar lenni,

a szívünk előtt száll a kék madár.

Ha téged látlak, úgy érzem már,

oly szép az egész világ!

(Mert) minden ember boldog akar lenni,

a szívünk előtt száll a kék madár.

Ha téged látlak, úgy érzem már,

oly szép az egész világ!

oly szép az egész világ!

Legyen így most és mindörökké

Te meg én egyek vagyunk

És jöjjön bármi, nem számít

Ha eltévednénk, hiszen összetartozunk.

(Mester Tamás: A napfény íze)

(Egy)

... rózsaszál szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél,

Nem tud az írni, aki küldte, és aki küldte már nem él.

Nyugszik a csöndes temetőben, szemét lezárta a halál,

Az ő porából nőtt e rózsa, e rózsa, rózsa, rózsaszál.

Még alig kezdtük el és már mindennek vége,

a derűs égre felhő szállt.

Az emberek mind irigyeltek nem is oly régen,

oly boldog voltam, s oly büszke rád.

A szerelmedről azt hittem, soha nem múlik,

de mégis könnyen elhagytál.

A magány maradt egyedül emlékül nékem,

s úgy őrzöm, mint egy szál rózsát.

Talán sok év után, majd rájövök,

hogy van még rajtad kívül más.

Talán sok év után,

az élet hoz majd gyógyulást.

De ma még csak azt mondhatom: szeretlek téged,

s ez a dal is hozzád száll.

Az én szerelmem nem fog tán soha elmúlni

és téged mindig visszavár.

Talán sok év után, majd rájövök,

hogy van még rajtad kívül más.

Talán sok év után,

az élet hoz majd gyógyulást.

De ma még csak azt mondhatom: szeretlek téged,

s ez a dal is hozzád száll.

Az én szerelmem nem fog tán soha elmúlni

és téged mindig visszavár.

Módosít

E-mail küldés

Videó beküldés

Kép beküldés

Hozzáadás a kedvencekhez

"Hétfő volt, mikor született

Én kivártam volna, de nem lehetett

Tudod, a számla nagy, a munka se vár

S jött a hír, hogy a fiam már jár

Aztán láttam, ahogy nevet és fut elém

Hogy ő pont olyan lesz, mint én

Majd ugyanolyan lesz, mint én

Üres bölcsőt ringat a Hold fénye

S mindig ez a mese vége

Apa, mikor jössz? Fiam, mennem kell

Az élet csupa kötelesség

De sokat leszünk együtt még

Neked hoztam, nézd, egy kis ajándék

Apa, pont ilyen lasztira vágyom rég

Gyere, taníts meg rá, hogyan dobjam el

Fiam, játszunk majd, de most mennem kell

Viszi lehajtott fejjel, egy könnycsepp se jön elő

Úgy dobom majd, mint ő

Mondja, olyan leszek pont, mint ő

Üres bölcsőt ringat a Hold fénye

S mindig ez a mese vége

Apa, mikor jössz? Fiam, mennem kell

Az élet csupa kötelesség

De sokat leszünk együtt még

Komoly gimibe jár, soha nem tanul

Mégis népszerű kölyök, nekem ez sem új

Apa büszke rád, de most beszélnünk kell

Csak mosolyog, aztán így felel

Tudod, énnekem most, apa, csak a kocsikulcs kell még

És ha megengeded, elmennék

Üres bölcsőt ringat a Hold fénye

S mindig ez a mese vége

Fiam, mikor jössz? Apa, mennem kell

Az élet csupa kötelesség

De sokat leszünk együtt még

Tudom, jó sora van, messzi városban él

Hosszú út, mire ideér

A minap fel is hívtam, mikor láthatnám

Ha néha felénk nézne, bizony nem bánnám

Apa, túl sok a dolgom, s a fiam is vár

Ugye jól vagy, jó, hogy hívtál

Nagyon jó, hogy felhívtál

Még valamit mondanék, de letette már

S csak rohan, pont, mint én

A fiam, pont, mint én

Üres bölcsőt ringat a Hold fénye

S mindig ez a mese vége

Fiam, mikor jössz? Apa, mennem kell

Az élet csupa kötelesség

De sokat leszünk együtt még "

Tűzpiros virág

volt minden csókod, kedvesem.

Emlékszel talán,

akkor kinn a Szigeten.

Zúgó fák alatt

most magam járok csendesen,

s lépteid nyomát

mindhiába keresem.

Egy régen elfelejtett dal

a romok közt bús árván bolyong.

Tűnő álmokból

csendben fátylat sző a néma hold.

Régi szerelem

még néha-néha visszajár,

ha kinn a szigeten

halkan búcsúzik a nyár.

"Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,

mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.

Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár,

most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár."

A lelkem fájt vagy álmom volt túl merész,

Vagy vihar várt és árnyék gyűlt körém,

Te eljöttél, s a súlyból csak egy szárny lett,

Ez a győzelem, így nem csupán enyém.

Hosszú, forró nyár - mesék a boldogságról.

Együtt voltunk még - mesék egy furcsa párról.

Hosszú, forró nyár - azt hittük nem lesz vége.

Úgy elfordultál - felhő futott az égre.

Várlak még, ahogy a nap fényét

tavasszal hívja a mező és a reszkető virág.

Sajnos, hogy elmúlt már a hosszú, forró nyár.

Tudom, hogy nem kis butaság, gondolok én mégis rád.

Hosszú, forró nyár - a vége mégis más lett.

Együtt voltunk még - de csúnya folytatás lett.

Hosszú, forró nyár - nem tudom miben bízzak.

Úgy elfordultál - hagyjam, vagy visszahívjam.

Várlak még, ahogy a nap fényét

tavasszal hívja a mező és a reszkető virág.

Sajnos, hogy elmúlt már a hosszú, forró nyár.

Tudom, hogy nem kis butaság, gondolok én mégis rád.

Várlak még, ahogy a nap fényét

tavasszal hívja a mező és a reszkető virág.

Hátha míg várok rád, elfogy a távolság.

Ki tudja, visszajön talán még a hosszú, forró nyár.

Hallom ma is egyre a zenét,

Látom, szinte látom a szemét,

Elmúlt, ami elmúlt, sose szép,

Rágondolni mégis gyönyörűség.

Kislány a zongoránál,

Fehérebb az orgonánál,

Jaj, de szépen játszotta a

Liszt rapszódiát!

Kislány, akit úgy szerettem,

Akit soha nem feledtem,

Rabja voltam, mint egy kisdiák.