Boldogtalanságra nevelő anyák - felnőttként mit teszel? (beszélgetés)

Nem volt annyira súlyos a sérülés, hogy ne tudtam volna iskolába menni, hanem féltek, hogy a nyomát mondjuk tesi órán meglátják.

Szeretem a szüleimet, igyekszem megérteni, hogy miért tették. Őket is így nevelték, fiatalok voltak.....persze nem védeni akarom én őket, de úgy érzem, hogy csak így tudok ezzel együtt élni.

Nem olyan jó erről beszélni, de úgy gondolom, hogy muszáj. Manapság olyan világot élünk, hogy sokan homokba dugják a fejüket, elhallgatják ahogy a szomszéd veri a családját. Az után vernek kölykök más gyerekeket, pedig nem szabadna.

Ez azért durva. A 8 napon túl gyógyuló sérüléseket papírforma szerint büntetik is. Még egy felnőttnek is sok lenne.

Abszolút érthető hogy nem tudsz rájuk haragudni, hiszen a szüleid. Mindenki másképp dolgozza fel ezeket a dolgokat. Ki így - ki úgy. Te ennek ellenére nem fordultál el tőlük teljesen, ami talán pozitívnak nevezhető. (A történetedet nem ismerem annyira hogy ezt ki merjem jelenteni 100% -ra.) Sajnos sokkal több példa van a te eseted ellenkezőjére. Bocsánat, nem tudtam szó nélkül hagyni, annyira meglepett a történeted. Még ha gyakori is.

Semmi sem kötelező, ezt hiába kérdezed a fórumon, Önmagadban kell rendet tenned.

Ha beteg volt az Édesanyád mentálisan, akkor nem volt ura a tetteinek, gondolatainak. Ez csupán rajtad múlik eltudod fogadni, vagy nem. Felnőtt vagy beszélhetsz róla, de a lelkiismereteddel Te élsz.

Pontosan, az agresszió semmilyen formája, de leginkább a fizikai megnyilvánulása nem lehet fegyelmezési eszköz; mégis milyen tanítás az, ami ütéssel biztosít figyelmet magának?!

Vajon mire taníthat egy pofon? Arra, hogy bármikor bevethető a testi erőszak, ha elfogytak a józan érvek? Arra, hogy ezzel is lezárhatok egy problémát?

Szerinted. Szerintem meg nem.

De ha te is kapnál egy olyan istenesen nagy pofont, egy olyan embertől, aki kb 10x akkora mint te, lehet nem így gondolnád.

Szerintem egy pofon nem oktató jellegű.

Azt gondolom, hogy az a nevelés csődje, ha testi fenyítéshez kell folyamodni, hogy a gyerek "felfogja", amit mondani akarsz...

Megedzi az embert az biztos. Bár én kicsit érzékenyebb vagyok szerintem az átlagnál:( Viszont mindent kibírok, de tényleg.

Haragszom a szüleimre, mert ezt tették, haragszom anyura mert hagyta. Ő inkább a lelkiterror felelős volt.

Ami viszont nagyon pozitív, az az, hogy mivel 5-en vagyunk tesók, a 3 legkisebbet már nem bántották 1x sem. Addigra valahogy megértek, tanultak....nem tudom, de a lényeg, hogy Ők már tényleg jó helyen vannak.

Egyébként jól sikerült gyerekek vagyunk szerintem. A 2 nagy boldog párkapcsolatban él(velem az élen), az 5-ből, 3-an egyetemire járunk, vagyis öcsém most kezdi majd. A 2 kicsi még nem jutott el odáig, de biztos, hogy Ők is készülnek.

Na, ezzel csak azt akartam mondani, hogy azért én is össze szedtem magam, nem lettel alkesz, nem lettem depressziós sem. Pedig volt, hogy úgy kikaptam, hogy 1 hétig nem mentem suliba, mert féltek, hogy meglátja valaki a nyomokat.

Volt egy osztálytársam első általánosba. Az osztályban a legrosszabb fiú volt, már amennyire egy 6 éves gyerek rosszalkodhat, na, azt mindet kirosszalkodta. És soha nem sírt. A legszívósabb kiscsávó volt, szinte utáltam érte, hogy más már májjogott egy intőért vagy feketepontért, ő meg még akkor sem sírt, mikor az ofő meghúzkodta a fülét, meg ilyenek, én azt gondoltam, hogy ennek a gyereknek nincsenek érzelmei, és amúgy meg nagyon szívós.

Utólag hallottam, hogy otthon sokszor kapott, nem tudom, ebből mi az igazság, és nem tudom, hogy ezért volt-e ilyen problémás. De ami lett belőle! Most énekes:) Tök jó azért, nem? Nekem annak a jele, hogy csak feldolgozta valahogy és erőt merített belőle. Hogy meg tudta-e bocsátani, nem tudom.

Igaz. A saját bőrömön vett tapasztalatom nincsen. Szerencsére.

A párom anyja épp elég: szeretet nélkül, verve, elnyomva, nevelte fel a fiát, akit mindig úgy kezelt, mint egy tehetetlen valakit.

ENNEKE ELLENÉRE egy magabiztos, önálló, sikeres felnőtt lett belőle.

Nem gondolom, hogy hátat kellene fordítania az anyjának (pedig mennyivel könnyebb lenne az én életem is), ahogy azt sem, hogy a nyakába kellene borulnia mindent megbocsátva.

A helyén kezeli.

Én az ilyen esetekről beszélek, mivel a fórumkiírásból nekem az ilyen típus jött le, nem pedig a tömeggyilkos molesztáló.

Persze, hogy feltunik. Nyilvan nem eroltetnem a gyereket, ha akar, megy, ha nem akar, nem megy. Vannak emberek, akik mindenkivel egyarant taplok, masok meg csak bizonyos szemelyeket valasztanak ki celpontnak. Utobbi esetben nem latok indokot az eltiltasra, hiszen az ugyanolyan karos, es csunyan visszauthet. "Èn soha nem tiltottak,tiltanàm most sem az apjàtól" - errol van szo.

"A màsik,hogy èn komolyabb dolgokra gondolok." - milyen, minel komolyabb dolgokra?

Ez csak azért történt, mert a nyugdíjkasszát kiűrítették, és letudták azzal, hogy alaptörvénybe foglalták, hogy mindenki gondoskodjon a saját felmenőiről, de ez más téma, ebbe inkább ne menjünk bele...

Viszont a fórumindító által felvetett témáról azt tudom mondani, hogy vékony jég. A hozzászólásokból is kitűnik, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen gondolkodunk a szülő-gyermek kapcsolatról. Ennek leginkább az az oka, hogy nincs két egyforma ember, nincs két egyforma nevelés. Nagyon jó mondás, mely szerint egész felnőttkorunkban a gyerekkorunkat heverjük ki. A megpróbáltatások igazából már a fogantatásunk pillanatában kezdődnek (pl. várták-e, akarták-e), majd a magzati korban folytatódnak, aztán következik a születés traumája, mert bizony a legszebb szülés is traumatikus a picinek, aki a biztonságot nyújtó anyaméhben, burokban, sötétben lubickolt korábban, és gondoljunk csak bele, hogy mennyi minden történik még velünk életünk során, amely tudatosan, de leggyakrabban tudat alatt- jó esetben pozitív- érzelmi lenyomatot hagy bennünk. Ezek a lenyomatok kísérnek bennünket végig életünk során, ezek adják a térképet a kezünkbe, amelyről tájékozódni próbálunk az élet útvesztőjében.

Egyaltalan nem biztos, hogy egy gyerek mindig koveti a jo peldat, nincs ra garancia, es arra sincs, hogy a rosszat koveti.

Az enyemek speciel napi szinten latjak az apai nagyszuloket de apukamat meg van, hogy 2 evben egyszer. Nem elik meg tragediakent es nem vagyok emiatt szemet, megertik, hogy egy idos ember es bepanikol, ha utaznia kell. Repulore fel sem merem ultetni, es a busz is nagyon megviseli fizikailag de leginkabb idegileg mert o fel idegenbe jonni. En mar kerdeztem, hogy akar-e kikoltozni hozzank de nem jon. Ha a gyerekeim ugyanezt teszik velem, vallalom, mondjuk semmilyen lelkifurka nincs bennem, hogy hanyagolnam, beszelunk telon, jo viszonyunk van apummal, de szinte soha nem talalkozunk szemelyesen csak ha hajlando egy-egy utat bevallalni, megertem es reszemrol rendben van igy.

Amikor megláttam a fórumkiírást egészen biztos voltam benne, hogy komoly félreértéseket fog szülni egy-egy őszinte kinyilatkoztatás. Valahol érthető is. Akinek megadatott egy közel ideális, gyengédség és megértés dominálta anya-gyermek kapcsolat, még egy esetleges eltávolodás akár csak pillanatnyi ideig tartó gondolata is napokig tartó rossz érzést jelent, nemhogy a tényleges elválás megélése, főként nem önként vállalt formában. Ez teljesen érthető.

Viszont a másik oldaltól sem várható el, hogy szégyellje magát azért valaki, mert le meri írni az érzéseit, amit a szerencsésebb helyzetben lévők érzéketlenségnek minősítenek. Azért azt csak nem hiszi senki, hogy ha valakiben felmerül a gondolat, hogy megszakítson minden kapcsolatot az édesanyjával, vagy jelentősen leredukálja azt, akkor arra nincs nyomós oka?! Elképzelhető bárki számára, hogy egy meghitt családi közeg létezése mellett egyáltalán felmerülne ilyen igény? Nyilván nem. Nem mindenki részesül abban a kegyben, hogy megismerje az önfeláldozó, önzetlen, kiapaszthatatlan gyengédséget biztosító anyai, vagy szülői hozzáállást.

Írta valaki lentebb, hogy a mi felelősségünk a következő generáció megfelelő érzelmi fejlődésének felelőssége, a saját „almunk” mentális terelgetése, nem a minket megelőzőké, és ezzel is mélyen egyetértek. Ennek semmi köze ahhoz, hogy tiszteljük –e az időseket, vagy a nálunk idősebb generációt, ill. milyen hozzájárulásokat teszünk ebben az irányban, ez egészen más történet. Ha minden pofont, és sérelmet meg kellene bocsátanunk, szemrebbenés nélkül eltűrnünk, mondván ezt osztotta a gép, tehát ugyanazt a mentalitást várnánk el attól, aki egész életében kapta a pozitív útravalókat, ill. attól, akit a saját vére kényszerített folyamatosan padlóra, akkor még hajlandóságot sem mutatunk a változtatásra, a korábbi generációk hibáinak korrigálására, és elismerjük, hogy minden úgy van jól, ahogy utolért, tehát vegetáljunk tovább, nem szólhatunk bele a természet dolgába, mert ami működött 100 évig, az biztosan úgy helyes. Nem tudom ki szeretné megélni, főleg nőként, a nagyanyáink életét, és úgy alapvetően a világban, családban betöltött szerepét, megbecsülését. Én biztosan nem, és ha nem lenne igény a folyamatos felülvizsgálatra, ami anyaként még nagyobb felelősség, mert neki kell szelektálni a helyes minta, és a finomításra szoruló között, akkor nekünk, és a gyermekeinknek sem sok választása marad(na.)Egy gyermek élete nem attól lesz teljes, hogy látja -e bizonyos időközönként a vér szerinti nagyanyját, hanem attól, hogy mit kap ettől a kapcsolattól. Gyanítom azokban az esetekben, amikor megszűnik létezni ez a kötelék, ott nem is mutatkozott igény a nagymama részéről, nehezen tudom elképzelni, hogy egy szülő csupán sértettségből megfossza az értékes nagyanyai szeretettől a gyermekét, ha úgy látja ebben a szerepben helyt állna.

Sztem nincs annál pusztítóbb tanítás, mint a beváltnak tűnő receptre, vagy a hagyományokra, vér szerinti kötődésekre hivatkozva szótlan tűrésre, és meghunyászkodásra nevelni saját gyermekeinket.

Elsülhet a dolog így is,és úgy is!

Ezt előre elég nehéz lefixálni!