Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Boldogságidő cikk

Boldogságidő


Eljött végre. Jól van minden, amennyire csak jól lehet. Annyira vágytam rá…

Szerencsés természettel születtem. Volt elég türelmem és kitartásom kivárni. Hittem benne, hogy egyszer minden jobbá lesz! …és továbbra sincs semmi, amit ne lehetne kissé jobbá tenni.

Így van ez.

Boldogságidő

A szerelem bimbózó érzésére ébredtem. Csodálatos világra. A belső béke és a felkavaró vágy simogató elegyére. Ez emel most egy újabb magasságba, ahol a fények csillogóbbak, a színek elevenebbek, a levegő éltetőbb, mint bárhol.

Sokáig vontam meg magamtól. Pedig… mindvégig elérhető volt. Tán jelen is volt… Mégis el tudtam hitetni magammal az ellenkezőjét. És… Csak magam kellett legyőzni érte. Csak? Hiszen ez egyáltalán nem könnyű feladat… a legnehezebb. Igen, büszke vagyok most magamra… igazán megérdemlem. Megadtam az árát.


Akadályok sorát kellett elgördítenem, amit nagyrészt magam építettem fel. Persze a neveltetés… az erkölcsi értékek egyoldalú, fojtogató, szigorúan követett értelmezése… Az ilyen alapokra helyezett nézeteim önmagam megnyomorodott rabszolgájává avattak. Gúzsba kötöttek.

Harmónián alapul minden, ami igazán jó az életben. Ilyen a világunk. Jó nélkül rossz, fény nélkül árnyék nem létezik, ahogy fordítva sem. Az én kis porszemnyi valóm se létezhet enélkül. Tudom, elfogadom… szerencsésen.

Úgy ért a felnőttségem, hogy csak a felelősség erejét tanulhattam meg a szüleimtől. Azt, hogy ebbe nem kell belehalni, nem. Azt meg végképp nem, hogy hogyan lehet ezt elkerülni. Ők sem tudták, hogyan is mutathatták volna meg. Így aztán az elvárások tömege törvényként szakadt rám. Erre halványan már akkor ráébredtem, amikor a lányom a felnőtté válásának kezdetén, a tőlem tanultak alapján és a csodásan engedelmes jó gyerek mivoltában, bele akarta kényszeríteni magát egy olyan kapcsolatban, ami semmilyen tekintetben nem volt elviselhető számára. Döbbenetem óriási volt, amikor rájöttem, hogy ezt a példámon tanulta… és a szüleimén. Mindenáron együtt maradni, ha letettük valaki mellé a voksunk. Holtig. Így szimplán, törvényként értelmezve. Mint semmi más sem, ez sem ilyen egyértelmű. Annyi minden tartozik még ide és ezeket nagyon is figyelembe kell venni. Meg kellett tudnom. Ez idő tájt már nehezen viseltem, rendkívüli súllyal nehezedett rám rabszolgaságom ezernyi terhe, de még vonszoltam magam alatta. Sokat kibír az ember. Ki is próbáljuk a legtöbben hol a végső határ. Szép komótosan elmentem magam is odáig. Sok keserűség, betegség, hihetetlen erőfeszítés árán.

Harminc év leteltével a sorsom elégelte meg. Úgy hozta, hogy az életem párja, gyermekeim apja, az én jó férjem penderült ki elsőként a kalodából, amit a nézeteink hasonlatossága miatt ő ugyanúgy, ahogy én, híven viselt. Menekülni próbált ebből a kilátástalan állapotból. Hát, ekkor keletkezett csak hatalmas zűr bennünk. Tudtuk, hogy tovább, de hogy hova kell lépnünk az életünkben, fogalmunk se volt. Ráadásul a sodrást is éreztük, ahogy egy ismeretlen, viharos erő minduntalan felkap és valami új helyre, helyzetbe sodor. Akartuk mi - mást nem ismerve - a régi mederbe terelni az életünket, javítgatni, ahogy korábban már annyiszor sikerült, de nem ment. Minden próbálkozás csak újra és újra azt mutatta, nem lehet. Kétségbeesetten kapálóztunk. Nagy próbája volt ez az egymás iránt táplált érzelmeinknek.

Egyre messzebb kerültünk egymástól, ami olyan végtelen fájdalmat okozott, amit tán sosem éreztünk eddig. Tehát összetartoztunk. Már sejthető, mert ha nem így lett volna, könnyebben éltük volna meg. Mi meg épp hogy túléltük. Mert túléltük. Megváltozott minden… persze tovább alakul, mint ahogy a változás maga az élet. A vihar elült. Kívül mindenképp. Szép karácsonyunk volt. Jó ideje szép üdvözlések és szép búcsúzások, ha jövünk, megyünk; puszik, simogatások, egyre könnyedebb beszélgetések. Belül? Az lassabb, tán mert nehezebb folyamat. Látom benne a szomorúságot, ha kerül valami témát. Korábban fel sem merült, hogy kerüljünk bármit is. A honnan jöttél - hová mész kérdése is ilyen. Kölcsönösen, udvariasan megvárjuk, hogy a másik akar-e mondani valamit magával kapcsolatban és hazugságmentesen kerüljük, hogy olyat mondjunk el, amitől a másik megbántódhat. Vagyis önmagunkat legyőzve minden körülmények között igyekszünk tiszteletben tartani a másik szabadságát és minél kevesebb sérelmet okozni, miközben éljük a magunkét.

Nem tudom, mi volt nehezebb? Elviselni azt, hogy el kell engednem, hogy élhetőbb életet élhessen szabadon - betegség, keserűség, a be nem teljesített vágyak gyötrelmei nélkül. Vagy a magam szabadságát felépíteni… a semmiből.

Annyira könnyedén adtam mindig oda a szabadságom a közös életünkért. Sohasem esett nehezemre, de azért mégis őrlődtem benne pont a szabadságot nélkülözve, ahogy a társam is. Mindkét esetben csak az segített, ha legyőztem önmagam, de addig semmi sem sikerült, amíg rá nem szántam magam arra, hogy szembe nézzek a vágyaimmal és minden bátorságom összeszedve neki lássak megvalósítani őket. Ahogy elkezdtek szaporodni az így szerzett élményeim, úgy tudtam sorban elfogadni, hogy neki is szíve joga mindehhez. Az emberi kicsinyességem, irigységem, ellenállásom megszűnt szép lassan. Ez a kapcsolatunkra és mindkettőnkre igen jó hatással van.

Ma ott tartok, hogy a legmélyebbre rejtett vágyam is előmerészkedett. Szerelmes vagyok. Merek szerelmet érezni. Szükségem van rá. Kell az erő amit ebből nyerek, hogy tovább tudjak élni, hogy élni tudjak. Vele vagy nélküle, de képes legyek rá. Szeretem és mást is képes vagyok szeretni.

Milyen egyszerű ez és mégis milyen nehéz eljutni idáig.

Boldog vagyok.




Írta: Lhara, 2012. február 14. 09:08
Fórumozz a témáról: Boldogságidő fórum (eddig 13 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2018, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Sitemap | Facebook