Az én Lila akác közöm... (beszélgetős fórum)

Mindent úgy tettél, ahogyan tenned kellett, ott és akkor, amikor a helyzet és a lelkiismereted megkívánta. A gyermekeid igazán büszkék lehetnek rád, hidd el, ha most nem is érzed, nem fogják elfelejteni, hogy mennyit tettél az anyukádért, mennyit ápoltad. Ahogy nőnek , majd megértik, hogy mennyire fontos volt ez, és majd ha te is idős leszel, akkor előttük lesz egy igazán példamutató viselkedés, nem fognak magadra hagyni.

A gyász azonban most múljon el, próbálj a jelenre koncentrálni, közös programokat szervezni a gyerekekkel, minél többet foglalkozni velük, persze, ne többet, mint ahogyan igénylik. Ez vonatkozik a férjedre is, aki megértő volt, amiért kicsit feltételezem elhanyagoltad, vele is foglalkozz többet, ne az legyen mindíg a téma, hogy anyu így és úgy. Ebből már elég volt nekik.

Most jött el az idő, hogy magadra, magatokra fordíts sok időt, menjetek kettesben ide-oda, hiszen mostmár "szabad vagy" , a gyermekek már nem annyira picik, meg fogják érteni.

Találd meg magad.

Jól tetted, amit tettél, le a kalappal előtted - és a férjed előtt is! Előttem már többen leírták, miért volt ez a helyes.

Az pedig, hogy úgy érzed, hibáztál: ilyen helyzetben az ember soha nem biztos abban, hogy minden pillanatban helyesen dönt, esetleg utólag tépelődik, mint te most. De ki az, aki mindig mindent helyesen lát és tesz? Szerintem a lényeg rendben volt, megpróbáltad mindenkinek a maximumot nyújtani, és ha voltak kisebb hibázásaid, ne gyötörd magad értük.

És még egy: szerintem nem szaladt el melletted az élet, hanem a te életed valamiért így volt teljes. Nem csak egyféleképpen lehet teljes életet élni. Hogy nehéz volt, elismerem, de megtetted, amit tenned kellett. Ha eldobtad volna magadtól édesanyádat, akkor most tényleg gyötörne az önvád, és méltán. De te mindent megtettél - most más lesz az életed, még mindig élvezhetitek a családi életet, a férjeddel meg érzésem szerint úgy összekovácsolódhattatok, mint kevesen.

Ezeket valamennyire tapasztalatból írom. Az én nagymamám is beteg volt, sokat jártunk hozzá, sokszor "elvette" tőlem az édesanyámat. Gyerekkoromban nem bántott a dolog, én is igyekeztem örömet szerezni neki, hogy ha már ágybanfekvő beteg, legyen öröme az unokája által. Aztán, húszéves korom után megláttam mindennek a negatív oldalát is, ami kimaradt az életemből, és akkor évekig én is lázadtam, nehezteltem az akkor már nem élő (és amúgy nagyon szeretett) nagymamámra. De később elmúlt. Felnőttebb fejjel megértettem, hogy sok dolog nem maradt ki az életemből, viszont cserébe olyanok kerültek bele, amit sok ember nem tapasztal meg. Egy beteg mellett, aki miatt sok mindenről le kell mondani szeretetből - sok dologra érzékennyé, figyelmessé tesz egy gyereket. Nálatok nem tudom, milyen volt a pontos helyzet, de gondoltam, leírom ezt, mint olyan valaki, aki hasonló helyzetet átélt (csak hasonlót, mert nekünk nem lakott nálunk, de családi együttlét helyett nála töltöttük a vasárnapokat, és szinte naponta telefonált - a betegsége végén az időérzékét is elvesztette, és gyakran egy-két órákat is telefonált anyukámmal.

Szóval, a lányod is változtathat még a véleményén. Lényeg, hogy ne gyötörjön bűntudat, nézz előre és rendezd be az új életedet! Édesanyád is biztosan ennek örülne.

Szomorú a történeted, viszont mindig az lebegjen a szemed előtt, hogy soha nem késő változtatni!A számvetés az első lépés a lelked gyógyulása és az életed rendbetétele felé és te most pont ezt tetted soraidban!A "mi lett volna, ha" kezdetű mondatokkal felesleges foglalkozni, hiszen az idő kereke nem áll meg, sőt visszafordítani sem lehet...

A következő feladatok várnak rád:

1. Rendbetenni a viszonyodat magaddal.

2. A holtakat elengedni.

3. Az élőkkel foglalkozni.

Helena! Örülök, hogy rászántad magad az írásra! Talán az egyik legjobb módja annak, hogy megszabadulj az önmarcangolástól és annak, hogy esetleg reálisabban lásd: nem hibáztál!! Látod, mindenki ugyanazon a véleményen van, ugyanúgy próbál vígasztalni, erőt önteni beléd, ahogy én is próbáltam...talán ez meggyőző lesz számodra!

Hidd el, mindent jól csináltál, akkor és ott, az adott helyzetekben mindig jól döntöttél! A legtöbbett adtad, amit lehett! És én is azon a véleményen vagyok, hogy előbb-utóbb ezt a gyermekeid is be fogják látni!

Próbálj túllépni az elmúlt 15 éven - tudom, mondani nagyon könnyű, megtenni annál nehezebb!- de tedd meg! A családodért! MAGADÉRT!!!!

Én csak egy dolgot tudok mondani. Próbálj minél többet beszélgetni a gyermekeiddel és a férjeddel. Legyél nagyon-nagyon őszinte ezekben a beszélgetésekben és tudatosan próbáld kerülni, hogy ilyenkor felhúzd magad. Hallgasd meg őket és próbáld elmondani, hogy Te miként élted meg az adott szituációkat.

Volt időszak amikor nagyon de nagyon haragudtam az édesanyámra azért mert engedte, hogy nevelőapám terrorizálja és ez a mi kapcsolatunkra is rányomta a bélyegét. Hiába próbáltam segíteni, nem mert változtatni, mert félt. Én meg arra gondoltam, hogy még erre sem képes értem.Sokszor volt ő is ingerült és bizony előfordult nem egyszer, hogy rajtam vezette le, mert a párjával szemben nem merte, a munkája pedig a megélhetésünket adta, így ott nem tehette.

Három éve halt meg nevelőapám, előtte elég sokat volt kórházban. Mostanában kezd normális lenni a viszonyunk. Most már tudunk indulatok nélkül beszélgetni. Azt hiszem az áttörést az hozta, hogy megértettem neki is fájt, hogy úgy viselkedett velem, de az akkori körülmények szinte teljesen felőrölték.

Sok szerencsét neked, önmagad és kapcsolataid újra definiálásához!

hát,azt hiszem,h. filmet(filmsorozatot) ilyet nem tudnak kitalálni,amiket az élet produkál

anyukádat is sajnálom,h. apukád így "cserben hagyta"

te erős nő vagy,ne ostorozd magad

én nem biztos,h. ezt végig tudtam volna csinálni!

Semmit nem csináltál rosszul. Mindent úgy tettél, ahogy az adott pillanat megkívánta. Ne vádold magad, főleg édesanyád szomorú élete miatt. Felnőtt nő volt, változtathatott volna a sorsán, ha igazán akart volna.

A lányod maga is keresi a saját útját, nyilván ez nem egyszerű és most a saját kudarcait neked címezi. Majd megbékél.

Az, hogy a munkádat nem adtad fel, neked a túlélési stratégiád volt.

Cím szavakban ennyi.

Talán lehettél volna erélyesebb a szüleiddel szemben, végül is felnőtt emberek voltak, a saját sorsukat maguknak illett volna rendezni. Apukád a legkönnyebb utat választotta, ez elgondolkodtató.

Kívánom, hogy megnyugtatóan rendeződjön az életed!

Nem vallottál kudarcot sem gyermekként, sem anyaként! Ezt kell tudatosítanod magadban!

Anyukádat a végsőkig istápoltad, apukádtól nem fordultál el. Abban a helyzetben, amiben voltál a szociális otthon volt a legkézenfekvőbb dolog.

Lehet, hogy a sok tehertől sokszor voltál türelmetlen a gyermekeiddel szemben, de a férjeddel tisztességesen felneveltétek őket. Majd később, amikor ők is átélnek sok-sok dolgot, ami a felnőttélettel jár, akkor mérlegelik, és átértékelik a dolgokat.

A munkahelyed pedig kellett, hogy ne fásulj be teljesen, hogy kiszabadulj a "majomketrecből" és fellélegezz.

Fiatal vagy még és mihelyst nem magadat fogod okolni, rendet teszel a fejedben, elkezdhetsz kimászni a gödörből.

Kezd neki még ma! Sok sikert kívánok!