Az Álom és a Szél Suttogása

Lili csak tizennégy éves volt, amikor elveszítette az édesanyját. Azóta a ház csendje más volt – nem a nyugalom csendje, hanem az ürességé. Minden reggel egy kicsit nehezebb volt felkelni, minden este egy kicsit sötétebbnek tűnt.

Egy borongós novemberi délutánon Lili kilépett a házból, kezében egy csokor krizantémmal. A temetőbe ment, ahol az anyja sírja állt. Letérdelt a sír elé, és halkan beszélni kezdett.

– Anya… – suttogta. – Nem tudom, hogyan tovább. Hiányzik a hangod, a tanácsaid, a nevetésed. Hiányzik, hogy megmondd, mit tegyek, ha félek, ha bizonytalan vagyok. Egyedül vagyok.

A szél lágyan megmozdította a fák ágait, mintha válaszolni akarna. Lili még sokáig maradt, majd hazament, szívében egy kicsit könnyebb, de még mindig fájó érzéssel.

Aznap este, amikor elaludt, különös álmot látott.

Egy réten állt, ahol a fű ezüstösen csillogott, és a levegőben illatos virágok illata szállt. A távolból egy alak közeledett – az édesanyja volt. Ugyanúgy mosolygott, mint régen, szemeiben melegség és nyugalom tükröződött.

– Lili – mondta az anya, és megölelte. – Tudom, hogy nehéz. De nem vagy egyedül. A szellemvilágból figyellek, vezetlek, és mindig veled vagyok. Ha elbizonytalanodsz, csak hunyd le a szemed, és gondolj rám. A szeretetünk nem múlik el, csak más formát ölt.

Lili sírva fakadt az álomban, de nem a fájdalomtól – hanem a megkönnyebbüléstől. Az ölelésben ott volt minden, amit elveszettnek hitt: biztonság, szeretet, irány.

Amikor reggel felébredt, a nap sugarai áttörtek a függönyön. A szobában még ott lebegett az álom emléke. És Lili tudta: bár az édesanyja teste már nem volt vele, a lelke örökké ott marad – a szélben, az álmokban, és legfőképp a szívében.