A Levendulás Reggel – Történet a kitartásról és a cél megtalálásáról

A hajnal még csak ébredezett, amikor Anna kilépett a kis faház ajtaján. A levegő hűvös volt, a tó felett lebegő pára olyan volt, mintha az ég és a föld közti határ elmosódott volna. A kezében egy csokor frissen szedett levendula illatozott – nem csak virág volt ez számára, hanem emlék, remény és ima.

Tíz év telt el azóta, hogy elveszítette a hangját. Egy súlyos betegség után nem tudott többé énekelni, pedig az volt az élete. A zene, a színpad, a közönség – mind eltűnt. Sokáig úgy érezte, hogy az élet célja is vele veszett. De egy nap, miközben a kertjében ült, megérezte a levendula illatát, és valami megmozdult benne. Nem a hangja tért vissza, hanem a vágy, hogy újra adjon valamit a világnak.

Elkezdett írni. Először csak magának, aztán másoknak. Kis történeteket, verseket, imákat. A levendula lett a szimbóluma: gyógyító, egyszerű, mégis mély. Minden reggel lesétált a tóhoz, és ott, a padon ülve, írt. Az emberek lassan felfigyeltek rá. Egyre többen olvasták a sorait, és sokan mondták: „Anna, a te szavaid gyógyítanak.”

Most, ahogy ott állt a tóparton, a kezében a csokorral, tudta: megtalálta a célját. Nem az számított, hogy mennyi időbe telt, hanem az, hogy nem adta fel. Mert ahogy az idézet is mondja: „Ha az ember tudja mit akar, megtalálja a célt az életben… Lehet sokáig tart, de az akarat a legfontosabb.”