Szülés? egyedül vagy az apukával? (beszélgetős fórum)

Tudom, tudom.... Amit írsz, az teljesen így van nálunk is. Ráadásul van még mellette 2 másik gyerek, ők is igénylik a figyelmet.

Nehogy azt hidd, hogy itt bárki is foglalkozott a témával! Á, dehogy! Amit tudok, azt mind saját erőből kapartam össze hozzá, beleásva magam a könyvtárba.

A rokonság tiszta hülyének nézett minket kisebb korában, mára már ők is felfogják, miről beszéltünk éveken át, vagy legalábbis ezt hitetjük el magunkkal. :)

Azért nyugtatlak annyiban, hogy minél idősebb, annál jobban láthatóan nyugszik valamicskét. De ez baromi hosszú folyamat, s akkor meg jönnek a kiskamaszkori gondok, amiket jóval kevésbé tudnak feldolgozni érzelmileg. Úgyhogy végülis marad a csöbörből vödörbe állapot. :( De azért én is mindig abban reménykedek, hogy egyszer vége lesz valahogy, vagy legalábbis megtalálja a maga útját, amiben kiéli majd magát, s nem a környezete agyára megy. De addig hosszú és siralmas a szenvedés. :(

KITARTÁS!!! Én egy jó ideje arra jöttem rá, hogy nekünk szülőknek sokkal könnyebb, ha a nagyon pozitív dolgaiba kapaszkodunk bele, ha észrevesszük az icipici jót is. (A folyamatos rászólás, nevelés mellett ezt egy idő után szépen el lehet felejteni, de nem szabad.!) Minél több biztatás, dicséret jut neki, annál könnyebb... Csak ugye hogyan is legyen az ember következetes, ha mindig van valami grimbusz? Hogyan is lehet jutalmazni, ha közben állandóan büntetésre is szorulna? Hát, ezekkel én is kínlódok a mai napig, igyekezve valahogy egyensúlyt teremteni, hogy mindenkinek jó/jobb legyen.

Gondolom, a lánykád is nagyon értelmes és okos emellett. Ez is "tünet" szokott lenni, amivel csak az a baj, hogy a fene nagy eszükkel kissé koraérettekké válnak, ezt meg érzelmileg nem tudják követni. Mégis, ha teheted, add őt teljesen normális iskolába, s ne gondolkozz kisegítő megoldásokon! Szerintem. Részint, úgyis felfogja, hogy ő más (nekem erről már sikerül beszélnem a fiúval, már kezdi megfogalmazgatni a belső világát), s ez is fusztrálja, részint meg nekik kell valahogy betörni egy elfogadható viselkedési normába, amit "más" iskolatípusokban én nem hinném, hogy el lehetne érni. Persze az biztos, keresni kell olyan pedagógust, aki legalább már hallotta a hiperaktív jelzőt. :)

Sajna ma még mindig ott tartunk, hogy "bezzeg régen simán rossz gyereknek hívtuk, nem hiperaktívnak!". Ezzel nagyon nehéz mit kezdeni, még akkor is, ha manapság egyre több gyerekre teljesen indokolatlanul ráhúzzák ezt a jelzőt. Így meg pont azokon nem lehet segíteni, akik tényleg rászorulnának.:(

Ugye te se gyógyszerezed? Inkább negyed óránként váltogattam kisebb korában a programot, de gyógyszerhez sose nyúltunk.

Hát, nagyon nem irigyellek téged se. Tudom, mennyire nem könnyű. Igaz, én fiúban tudom, nem lányban. :) Viszont, amit írtál róla és a saját érzéseidről, azok ránk is állnak.

Próbáld meg a külvilág véleményeit teljesen figyelmen kívül hagyni, s csakis azokét meghallgatni, akik értenek téged! A többi csak fölöslegesen idegesít, s még jobban nehezíti amúgy se könnyű helyzeteteteket. Én manapság már lazán kiröhögöm magamban az okoskodókat, s vita helyett szépen felveszem a "dobzse-dobzse bájvigyort". Aztán úgyis én megyek haza a kölökkel, nekem kell nevelnem s ápolgatnom kis elveszett lelkét. :)

SZia

Igen sajna nagyon kinlodunk a lányommal ,teljesen más mint más gyerek ,olvastam a cikkeidet ,és majdnem minden egyezik a leirt dolgokkal.Én ezt még nem hallottam ,hogy a születés is befolyásolhatja ezért kérdeztem.Itten sajna nemigazán fpoglalkoznak evel a hiperaktivitással,azt válaszolgatják,hogy kinövi ezt a borzasztó mozgékonyságot ,és szétszorságot.Tudod vannak napok mikoe egész minden jól indul jol megy ,de kis idő után mintha kicserélik az égész kislányt teljesen más lesz ,és nem tudok semmit sem kezdeni.Vannak dolgok miket egyszerüen nemtudok megérteni ,minden percem azon van ,hogy mit tegyek ,egy dolgot el kell mondani százszor de ugysem csinálja ,én már komolyan nemtudom sokszor mi tévő legyek.És még az,hogy az oviban sem ül meg ,hanem nembirnak sokszor vele ,félek már menni utánna mikor mondja az ovonó ,hogy nem ült nem akart semmit sem csinálni.Egyszerüen nemtudom,mihez kezdjek ,valóban csak nyugtatni tudom magam,hogy kimarad ,de viszont ha nem mi lesz akkor?Nektek miben nyilvánul meg?Van javulásotok?Mikor erról beszélek valakinek nem hiszik ,és komolyan meg olyat is mondanak ,hogy ilyen nemlétezik,annyit olvastam erröl a témárol,de minden egyezik teljesen ugyanugy viselkedik miket leirnak bárhol.Senki sem tudja felmérni,hogy milyen nehéz egy ilyen gyerek mellett megfelelni ,akaratát teljesiteni,mert csak azt tudja aki átéli ,és a mindennapok elkerülhetetlenek.

Le a kalappal!!!:)))

Én nem merném! És az a gyanúm, a férjem még hamarabb beadná a kulcsot!:D

Áááá, ez nem bátorság kérdése! :))

Akkor lettem volna bátor, ha be merek menni kórházba, de oda soha! (Hacsak nem elkerülhetetlen.)

A fiam születése után nagyon beleástam magam az otthonszülés témájába. Meggyőződéssel vágtunk bele. :)

Lányod is hiperaktív? Részvétem.

Nem csak én gondolom így. Engem az győzött meg erről, mikor a Pető Intézetben (egyensúlyzavarokkal jutottunk el idáig) a fő neurológusnő, miután áttanulmányozta a zárójelentést, s engem töviről hegyire kikérdezett, csak annyit mondott, örüljek, hogy ennyivel (némi mozgászavar és hiperaktivitás) megúsztuk. Hát azóta örülök is neki! :)

A kitolási 6 órán keresztül tartott. Azt hiszem, ez is épp elég magyarázat: az oxigénhiányról (ennek is következménye nagyon enyhe agyi sérülés) elfelejtettek nekünk szólni, de a zárón rajta volt, igaz, csak kódszámokban.

Én a férjemmel voltam végig, és nekem szuper volt, hogy ott volt. Előtte még neki is voltak kétségei, hogy ott legyen e, de nem bánta meg.

Én úgy érzem, hogy szorosabb kötődés van így közöttünk és közöttük is.

A doki azt mondta, hogy ő szereti, ha ott van az apa vagy valaki más is.

Nagyon sok bátorság kellett,hogy otthon ezt mind végig csináld ,mindenesetre nagyon ügyes vagy ,és ezt nemmindenki mondhatja el,hogy otthon két gyereket hozott a világra.

Minden elismerésem.

Átérzem, amiket írtál. :((( Átéltem én is, az első kórházban született. :((

Viszont a másik kettő otthon! :)) Nem, nem féltem egy cseppet se, a kórháztól viszont rettegtem. Ennek oka nagyon sok minden más mellett az is, hogy köszönhetem nekik a fiam hiperaktivitását.

Természetesen szaksegítség jelen volt (épp az utolsó percben ért oda az egyiknél), de minden további nélkül egyedül is otthon maradtam volna, annyira gyűlöltem a kórház puszta gondolatát is!

Szia

Igen igazad van nagyon rémes volt ,és sok minden történt velem a korházban ,a doktornő ki nem a saját orvosom volt nagyon éreztett mindent ,és kinozott.Én 2001 tavaszán szültem,és még akkor nem volt olyan roomingos szoba ,de most már két éve van azis ,de még mindig nem mehet be az apuka .A második gyerekemmel elmentem más városba ,hogy ezeken ne kelljen keresztül menjek ,de sajna ott sem lehetett az apuka bent ,viszont ott estére bár oda hozták a babámat a szobába,de itt sem kaptam meg ,hogy rám tegyék a kisfiamat ,hanem rögtön elvitték ,és ujra csak este láthattam.Én nagyon szerettem volna ,hogy amikor megszületik kicsit adják ide ,és érezzem a kicsi testét ,de csak a boldogság maradt ,hogy szültem ujra egy egészséges kisbabát.És hidd el ,hogy nyujtani kellett a növéreknek hálapénzt ,hogy kivigyék ,és megmutassák az apukának ,meg a nagyszülöknek ,mert itt teljesen elszigetelik az ujszülöttet még az apukátol is.Milyen volt otthon szülni ?Nem féltél,hogy bármi történhet?Gondolom ,hivtatok segitséget?

Első gyereknél részben szerencsém volt, mert bár nagyot csalódtam a kórházban, de félig rooming-inben lehettem a gyerkőccel, s a páromat a legelejétől fogva berendeltem a szülőszobára, igaz, ehhez kicsit fenyegetőznöm kellett, mert a doki nemigen örült neki, holott eredetileg is apás szülésre készültünk.

Későbbiekben, a másik 2 gyereknél nemes egyszerűséggel kihagytam a kórházat az életemből. :)))

Mikor szültél, hogy ilyen állapotok voltak??? Hihetetlen....

Mit tettem volna? Hát kizárt, hogy azt a kórházat választottam volna. Én még abba is majd belebolondultam anno, hogy éjszakára elvitték a babámat, mert csak nappali rooming-in volt még akkoriban abban a kórházban. De, amit te írsz, az mindennek a teteje sajnos. Rémes, hogy a hiper-szuper-modern-ma már mindent lehet egy-két pesti és vidéki (nagyobb városok) kórházak mellett még léteznek olyan helyek, ahol úgy mennek a dolgok, mint te írod. Őszinte részvétem. Mindenképp fel kellene valahogy lépni ez ellen...

Szia

SAjna itt nálunk is ugyanaz a helyzet,hogy nem engedik az apás szülést ,és valoban ez nagyon rossz ,mert én mindig szerettem ,volna hogy jelen legyen ,de ez lehetetlen volt.Söt mikor megszültem a lányom ,ugy elvitték a babámat,hogy másnap reggel láthattam ,és ráadásul nem is egy szobában voltam a babámmal ,hanem külön a kismamák külön a babák ,és 3 oránként jártam szoptatni ,az egy 20 perc voplt addtuk vissza az abalakon keresztül a babákat és mentünk vissza a szobába.Te mit csináltál ez esetben ,ha azt vallod,hogy el sem tudod képzelni,ezt a dolgot ,hogy az apa ne legyen jelen söt ,még a baba sem lehetett volna veled?

Huh...Fura.

Neked fontos lenne, hogy ott legyen? Mert akkor érdemes lenne más kórházban szülni, nem? Vagy az is megoldhatatlan?

Fel se nagyon fogom én ezt ésszel... De az biztos, én eleve képtelen lettem volna olyan kórházban szülni, ahol ezt nem engedik.

sziasztok!

Csak benéztem ide,annyit tudokmomdani ,hogy igen is jó dolog ha az Apukák bent vannak és lelkiekben segitik az anyukákat.Van aki együt nyom , vagy lelekesítí ,vagy símogatja-ez sokat segít.

A végén,mintt egy gyermek ugy Sírnak a papák.

Ezt mint csecsemös Írom nektek aki a Margít- ban

a szülészeten dolgozik még egyelőre.

?????

Hol akarsz te szülni, ahol ez nincs engedélyezve???

Tudtommal alkotmányos joga egy nőnek, hogy legyen ott mellette az, akit akar!!!!

Szia Nóra!

Köszönjük szépen a szavaidat!

Gratulálunk a gyermekeidhez és a babócátokhoz! Jó egészséget és sok örömöt kívánunk Nektek!

Mágika

Szia Mágika!

Elérzékenyülve, könnyes szemmel ülök a montior előtt.

Köszönöm, hogy ezt a fantasztikus élményt megosztottad Velünk! Hihetetlen erőről, szerelemről, összetartásról tettetek tanubizonyságot! Ti egy igazi család vagytok!

Nagy-nagy szeretettel gratulálok Csengéhez,

és ehhez a nagyszerű férfihoz, akit csupa szeretettel és tisztelettel áldott meg a sors!

És nem az undor kerülgeti, ha Rád gondol, néz hanem a Nőt, a szerelmét,az asszonyt látja Benned, aki életet adott az Ő egy szem pici lányának!

A SZERELEM MINDEN AKADÁLYT ÉS ROSSZAT LEGYŐZ!

Szia Gitti!

Köszönjük szépen! Remélem nem ez volt az utolsó ilyen élményünk... :-))

Jó egészséget és sok boldogságot a babátokhoz!

Szia Mágika!

Én még csak most olvastam el a hozzászólásodat.KÖSZÖNÖM, hogy leírtad,ez egy életreszóló, gyönyörű és hatalmas élmény lehetett mindkettőtöknek!GRATULÁLOK A CSODÁLATOS KISLÁNYOTOKHOZ!

Gitti