Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Kristina Calu - Félig

Csak félig vagyok boldog

De ennek is örülök

A szomorúságtól

Már ennyivel elmenekülök

Csak félig járom az utamat

Bizonytalan a léptem

Nem tudom, így lesz–e rá esély

Hogy célomat elérjem

Csak félig mosolyog a szám

De micsoda mosoly az

Legzordabb perceimben

Lágyan ölelő vigasz

Csak félig élem az életet

Téli álomban ringva

Talán egy nap kiteljesedem

Talán ez van nekem megírva.

Kristina Calu - Holnap

Amikor úgy mosolyogsz, hogy belül sírsz

Cipeled a súlyt, mit már nem is bírsz

Amikor bánatot bánatra halmozol

S úgy érzed, sehova sem tartozol

Amikor sötét erdőben tévelyegsz

Amikor lélek nélkül émelyegsz

Amikor a kilátás kilátástalan

S minden kiáltásod haszontalan

Amikor szemed fölé ér a víz

S azt mondják, senkiben se bízz

Akkor hirtelen talajt ér a láb

Lök egyet rajtad, nem vagy többé báb

Elindulsz felfelé, ki az örvényből

Ki az erdő rémes útvesztőjéből

Még körülvesz a fénytelen nap

De előtted a távolban apró pont hívogat

Ne téveszd szem elől e parányi pontot

Ne érdekeljen, bárki, bármit mondott

Mostantól haladj lépésenként előre

Meglátod, csak jól jöhetsz ki belőle

Ha elfáradsz, pihenj meg nyugodtan

Vezető fényed nem mozdul el onnan

Újra lélegezve, tisztán gondolkodva

Megérkezel szép, új holnapodba

Aranyosi Ervin: Baráti csendben

Tudod, egy baráttal le tudsz csendben ülni,

képes vagy lelkében mélyen elmerülni.

Nincs szükség szavakra, nem muszáj beszélni,

lehet szeretettel szavak nélkül élni.

Mert nem minden barát képes a beszédre,

mégis hangolódhat szeretet zenédre.

Ha a szívetek is egy ritmusra dobban,

hidd, el a sok érzés nem marad titokban.

Mikor a másikban lelki társad látod,

boldog lesz a szíved, mert van egy barátod,

s öröm lesz számodra szép szemébe nézni,

közös emlékeket újra felidézni.

B. Radó Lili: A Nő dicsérete

Ragyogj!

Ragyogj, mert szeretetre születtél,

mert az élet hordozója lettél,

Ragyogj, mert érzelmek élnek benned,

értelmet adva az életednek.

Ragyogj, hogy erőt sugárzó lényed

szülője lehessen a reménynek.

Ragyogj, mert a közöny sivársága

nem vethet árnyat a napsugárra.

Ragyogj, mert szép vagy és ragyognod kell!

Mert lelkedben rejtett csillag tüzel,

Ragyogj, mert Isten üzenete vagy!

Szebb lesz tőled a világ, s boldogabb!

Aranyosi Ervin : Baráti csendben

Tudod, egy baráttal le tudsz csendben ülni,

képes vagy lelkében mélyen elmerülni.

Nincs szükség szavakra, nem muszáj beszélni,

lehet szeretettel szavak nélkül élni.

Mert nem minden barát képes a beszédre,

mégis hangolódhat szeretet zenédre.

Ha a szívetek is egy ritmusra dobban,

hidd, el a sok érzés nem marad titokban.

Mikor a másikban lelki társad látod,

boldog lesz a szíved, mert van egy barátod,

s öröm lesz számodra szép szemébe nézni,

közös emlékeket újra felidézni.

Aranyosi Ervin: Kinyílt a hóvirág Jöttem, hogy szólhassak:

– Itt a tavasz, látod?Én is találtam egynyíló hóvirágot.A hóvirág tudja,mikor kell kinyílni,mikor kell virulni,kikeletről írni.Ne nézd a hőmérőt,ne törődj a a széllel!Hagyd szíved megnyílni,azzal többet érsz el!Öltöztesd lelkedetszépen ünneplőbe,mert kinyílt a tavaszelső hirdetője…

Kristina Calu - Jin és Jang

Kinek édes az élet

Olykor annak is sós a könny

Ki mindig együtt érez

Annak fáj a közöny

Kinek mindene van

A sok is kevés

Kinek semmije sincs

A kevés is elég

Kinél tele a tányér

Sok a maradék

Ki folyton éhes

Ölne egy falatért

Ki családban élhet

Annak kéne a csend

Ki folyton magányos

Annál űr van odabent

Ki zabolátlan csikó

Neki semmi sem szent

Ki mögött sok év van már

Bölcsen elmereng

Szegény boldogon

Gazdag boldogtalanon

Idővel hadakozó ártatlanokon

Kik hajtják maguk előtt

Az élet kerekét

S nem mindig látják

A dolgok nem csak

Fehérek, feketék

Heltai Jenö: Kérdöív

Mikor elnémul megkínzott szived,

Eléd teszik a nagy kérdőivet.

Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,

A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

Mit fogsz felelni -- mert felelni kell! --

Az életedet hol hibáztad el?

Hol kanyarodtál balra jobb helyett?

Felelj! Tudod az átkozott helyet?

Ha menned adná isteni csoda,

Mondd: visszamennél még egyszer oda?

Veszett fejszének hajszolva nyelét,

Az út robotját újra kezdenéd?

Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,

Megfutni mernél még egy Maratont?

Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,

Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

Miért? Miért? Új célokért? Avagy

Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?

Hogy elfelejtve minden régi kínt,

Rimánkodhass és harcolhass megint?

Ezért a díjul zsugorin kimért

Keserves, édes, pici életért?

Karinthy Frigyes: Előszó

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban

Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom

De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,

Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,

Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben

Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,

Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,

Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,

De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek hát fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek.

" Kinyílott az idő , mint egy virág , barkázik , rügyezik a fűzfaág . Kék ég alatt kék füst tollászkodik , bontja szárnyát föl a sárga napig !"

Kányádi Sándor

"Néked int a hóvirág,

s barka bontja bársonyát.

Itt a tavasz: kikelet,

s a húsvét is közeleg."

(Devecsery László)

Zsili Sándor: Mondd, mi a szeretet?

Ha megkérdeznék tőled, mondd, szeretnek téged?

Tudnád-e a választ? Vagy lenne benned kétely?

Ha megkérdeznék tőled, mondd, mi a szeretet?

Mi lenne a válasz? Hogy mi az a szeretet?

Mi az a szeretet? Tán érzés, vagy hangulat?

Talán egy pillantás, mosoly, vagy szép szavak?

Vagy aggódó féltés, vagy önzetlen áldozat?

Vagy egy kis melegség, mely óvón befogad?

Szeretet a fény is, mely reggel simogat:

Sugaraival aranyozza be a napodat.

Melengeti a szívedet, lelkedet:

Pajkos derűvel kíséri az életed.

Szeretet a lég is, mely éltetőn körül vesz:

Felhőket cipelve itatja a földeket.

Sarjad a fű-fa, zsibong a természet:

Teli tüdővel dübörög az élet.

Szeretet a zene, mely mindenütt jelen van:

Szélnek zúgásában, a tenger morajlásban.

Madarak füttyében, gyermeknevetésben,

Ölelő kedvesed minden rezdülésében.

Szeretet a színek buja orgiája,

Szivárványt húzva az ég homlokára.

Be borit köröttünk mindent színes palástba,

A fény milliónyi változatába.

Szeretet az, ahogy az anya magzatát neveli,

Tudván a kínokról, mellyel majd megszüli.

Vágyakozva a fájdalmas pillanatra,

Mikor majd gyermekét világra hozza.

Szeretet az életnyi teher,

Amivel a szülő gyermeket nevel.

Átélve annak minden fájdalmát,

Szelíden viselve a hálátlanságát.

Szeretet az a féltés, mely belülről fakad,

Szinte fáj már, s a szív megszakad.

Oda adna mindent, hogy megóvhassa,

Azt kiért szorong, reszket aggodalma.

Szeretet az a tengernyi kitartás,

Ami együtt tart egy emberpárt.

Egymást támogatva, egymást megbecsülve,

Sírig tartó nehéz hűségben.

Szeretet az a munka, mely örömet okozva,

Tökéletességre törekedve alkot naponta.

Újra, és újra, kezdve elölről:

Nem mond le a napi sikerről.

Szeretet az a hit, mely a golgotára visz,

Hogy a keresztre önként feszülve,

Vérét hullassa, lelkünk megmentse,

Magát feláldozza, mert bennünk hisz!

Szeretet az a harmónia, mely az univerzumot összetartja:

A létezésnek keretet adva, biztosítja:

Hogy a mindenség, a legfőbb egység,

Önmagában Istent megmutathassa!

Szöllősi Bernadett: Március

Bőröndjével kezében a tél

dér lábakon az állomásra siet.

Épp begördül egy szerelvény –

felszáll rá és retúrt fizet.

Vonattal robog tova a hideg,

a langy meleg a kertek alatt érkezik.

Egy kis ibolya a levelek közt zizeg,

orgona színével egy tyúkhúrnak kérkedik.

Felhők lógnak le az égről,

úgy lesik, hogy közeleg a tavasz.

Egy öreg tölgy is emlékszik rá régről,

üdvözlésére a fák térdig hajlanak.

Meztelen talppal áll a réten a tavasz,

harmatot lehel a haragoszöld fűre.

S hogy meg ne hűljön, sálat varrat:

a nap sugarát, mint cérnát, befűzte egy tűbe.

Krókusz-színű kendő, szegélye jácint,

közepébe virág öltve, tulipán piros.

S hogy szép legyen, egy aranyeső ráhint

egy egész kosárnyi sárga szirmot.

Ébred minden a fagyos tél után,

az összes virág szirmot bontogat.

Az első nap sugara ad rám fényruhát,

míg a márciusi szél rázza a lombokat.

Dsida Jenő: Ki érti?

Szerettem volna adni,

de nem volt: mit.

Szerettem volna kapni,

de nem volt: kitől.

Szerettem volna enni,

de üres volt a tányér.

Szerettem volna menni

de nem volt: hová.

Szerettem volna halni,

de a Halál kitért.

Szerettem volna élni,

de nem volt: miért.

Várnai Zseni: Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rámragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

Odafenn a jó Istennek van egy sárgult, kopott imakönyve.

Be van írva mindenkinek öröme, a bánata és könnye.

Az van abba beleírva, hogy még engem nem szeretett senki,

Megzaklatott beteg szívem, azért nem tud nyugodalmat lelni.

Nem is kérek, nem is várok az Istentől nagyobb boldogságot.

Nem is szedek, nem is tépek vadvirágot, nyíló ibolyákat.

Megüzenem az Istennek, elég volt a szenvedésből, könnyből,

Unom ezt a rongy életem, törölje ki nevemet a könyvből!

Ha majd egyszer megszűnik a beteg szívem minden dobbanása,

Temessenek oda engem, ahol sírom minden ember lássa!

Tegyetek egy fejfát elé, ne legyen rá más írva, csak ennyi:

Itt nyugszik egy ember, kinek nem jutott a boldogságból semmi!

(Fejős Jenő dalszövege)

Zelk Zoltán

Hóvirágok,ibolyák

"Jó reggelt, Nap, ég, hegyek,

aludtunk egy éven át.."

Így köszönnek a kibújó

hóvirágok, ibolyák.

"Jó reggelt, szél, fellegek,

jó reggelt, te szép világ!"

Bólogat a kék ibolya,

nevetgél a hóvirág.

"Jó reggelt, fa, kis bogár,

mikor hajt rügyet az ág?

Mikor lesz az ágon levél,

levelek közt száz virág?"

"Jó reggelt, virágszedők,

Örül, aki minket lát..."

Jő a tavasz, hirdetik a

Hóvirágok, ibolyák.

Tóth Árpád: GYOPÁR

GYOPÁR

Már jó utat bejártam,

Térdig kopott a lábam,

Hej, Élet, hallod-e?

Vadont jártam sokáig,

S nem rózsában bokáig,

Még nem sokallod-e?

Vad voltál, furcsa Élet,

Birokra kelni véled

Fog kellett és köröm,

Kis részem a kenyérből

Ritkán adtad tenyérből,

Kevés volt az öröm.

S ha volt is benne részem,

Vidáman és merészen

Nem kaptam semmi jón,

Én mindig úgy keringtem,

Mint bokszoló a ringben,

Örök-gyanakodón.

Bölcsebb lettem s erősebb,

De a szivem merő seb,

Csodákért vívni kár -

Már hetyke ölre véled

Nem szállok én ki, Élet,

Jobb, hagyjuk abba már!

Utadból félre vágtam,

Vén csend ormára hágtam;

Nap süt; pihenni jó;

Ragyog a szirt kopárja,

Enyém késő gyopárja,

A rezignáció.

Reviczky Gyula: Egyedül

Magány! Magány, téged szeretlek!

De csönded mégis fáj nekem,

Ha úgy magamban elmerengek,

S végig tekintek éltemen,

Egy szó, mint kő, szívemre nehezül:

Egyedül, egyedül!

Azt hallom a zajos teremben:

Ezek közt senki sem szeret!

S hallom: nem ért itt senki engem!

Ha emberek közé megyek,

Szívem e hangtól sohse menekül:

Egyedül, egyedül!

Ott fészkel állandón szívembe'

Rossz álmaival a bús magány,

S úgy megpanaszlok éjjelente

S kérdem: nincs hát sehol tanyám?

És könnyre könny lassan szemembe gyül:

Egyedül! Egyedül!

Némethné Mohácsi Bernadett: A szív szava!

Lelked nyomasztja a sok teher,

mit a sors keresztedre szegel,

csak könny... számkivetett érzés!

Lelkemnek kínzó... gyötrelmesen nehéz!

Mondd, hogy segítsek? Kifogytak a szavak,

dühöngő némaság, mit lelkem sírva ad,

őrjítő csend... lelket ordító fájdalom!

Szerető szívemmel enyhíteni nem tudom!

Mondd, hogy vegyem le a súlyos terheket,

hogy kötözzem be a vérző életet?

Ó barát, mondd, barát, hogy lehet?

Az ész tudja, segíteni nem lehet!

A szív szava az egyetlen, mi ilyenkor célba ér,

az élet rögös útján, Téged mindvégig elkísér,

erőt, kitartást és bátorságot ad,

mikor a reménység így kitaszíttat!

S lelkem, leküzdve a némaság hangját,

üvöltve árasztja a szeretet szavát,

lelkedben megcsillan a hit, az akarat,

mely utat törve, cipeli sorsodat.

Az élet bohóca

Nappal,

bohóc vagyok én is, mint annyian mások,

kacagok, nevetek, komédiázok,

lelkemből játszom el az élet muzsikát,

hogy boldognak lássam az emberek arcát.

Nappal,

bohóc vagyok én is, kit kerülnek az álmok,

kinek maszk alatti könnyét soha nem látjátok,

mert minden egyes cseppje láthatatlan lesz,

hogy a szív büszkesége ne csorbuljon meg.

De este,

este, mikor elcsendesül, s elalszik a világ,

leöltöm magamról az állbohóc ruhát,

és hangos zokogással töröm meg a csendet,

megtagadva magamtól minden mosolypercet.

Kun Magdolna

Kökény Éva : Nem akarok félni!

Nem akarok, jaj nem akarok félni,

durva, békétlen világban élni,

előbb csak suttogok, majd kiáltok:

Emberek! Tegyük élhetőbbé a világot!

Nem akarok, jaj nem akarok félni,

éjjel-nappal folyton hátranézni,

megrettenni, ha süvít a szél

vagy ablakomhoz száraz ág ér.

Félelem nélkül szeretnék én élni,

mit mondok unokámnak, ha kérdi,

mit tettetek, hogy ide jutottunk?

nem akarok gyűlölködők közt élni!

Nem akarok, jaj nem akarok félni,

fenyegetést, rémségeket nézni.

Gyűlölet, és zűrzavar helyett

szeressünk, ültessünk fát, virágot!

Emberek! Tegyük jobbá a világot!

Zanner Anikó: A tél bosszúja

Hidegen muzsikál a viharos szél,

ridegen jelzi ittlétét a tél.

Eddig ravaszul meghúzta magát,

most vicsorítva érezteti fagyát.

Fehéren bókolt a hóvirág,

ibolya szerénykedett kéken,

kidugta fejecskéjét a nárcisz,

szirmot bontott a szép hunyor.

Mostanra mindegyik lekonyult.

Vihog a tél sunyin bazsalyogva,

szegényeket jól kigúnyolja.

- Azt hittétek, nagyon enyhe leszek?

- Meggondoltam: nem így teszek.

- Nem megyek el, még maradok,

amíg itt leszek, fagyoskodjatok.

De...

Minden élőlény várja, hogy elmenjen,

a természet mielőbb újjáéledjen.

Ébredjen minden bokor, fa és virág,

szórja a Nap melengető sugarát,

a tavasz hozza el csodás varázsát.

Móra Ferenc: Fecskehívogató

Villásfarkú fecskemadár,

jaj de régen várunk!

Kis ibolya, szép hóvirág,

kinyílott már nálunk!

Fátyolszárnyú kis méhecskék

zúgva-döngve szállnak.

Cifra lepkék, kék legyecskék

ide-oda járnak.

Rózsa, rózsa, piros rózsa

nyitogatja kelyhét;

itt a tavasz, lessük, várjuk

a csicsergő fecskét.

Meggyesi Éva : A boldogság

A boldogság az egyetlen a földön,

amit irigyel még a gazdag is,

hiába van neki kincse,palotája,

ha egyedül bolyong, s boldogsága nincs.

A boldogság az egyetlen a földön,

amely mindennél fontosabb talán,

s mégis oly kevés ezen a földön,

kinek a boldogság örökké kijár.

Lehet kincsed és hatalmad,

megvehetsz mindent mit kívánsz,

s bár a pénzedért szeretni fognak.

boldog attól még nem leszel talán.

Sokszor a szegény a gazdag,

hisz mindenkinél gazdagabb talán,

kit kedves szavakkal,forró öleléssel

szerető párja karjaiba zár.

A kedves szót nem pótolja semmi!

Kinek kell az,ki dölyfös és puhány,

csak aki szívből tud szeretni,

az lehet boldog igazán.

Dóró Sándor: Tétova lét

Valamikor és majd egyszer, s talán

mágikus szavak, de marad a talány.

Lehetséges, feltéve, ha úgy alakul,

sokan így éljük életünk, vesszük alapul.

Élünk a múltban, s jövőben hiszünk,

játékot és örömöt, jelenünkbe nem viszünk.

Halogatjuk a csodás tetteket, rettegünk

ideákat, mint pillangót, hálóval kergetünk.

De a létünk, fürge szárnyon, gyorsan repül,

s ha nem cselekszünk, meghalunk ott belül.

Éld meg minden napod, minden percét, élvezd

ne törődj a világgal, menj előre, senkit ne kérdezz.

Helyetted senki nem élheti meg a te létedet,

a napi csodákat megkapod, ha akarod, kérheted.

Könnycseppek az út porában......

Nehéz vándorút az élet, vándor a sok árva lélek,

Szomjazva a boldogságot, járjuk ezt a bús világot!

Utunk végén, alkonytájban, árva a szív egymagában,

Körötte a tűnő nyárban, könnycseppek az út porában!

Boldogságra vágytam én is, boldogtalan lettem én is,

Mindhiába hittem benned, szívem néked mégsem kellett!

Lázas álmok, vágyak, tervek, tenélküled mivé lettek,

Télbe hajló, őszi tájban könnycseppek az út porában!

Egyszer minden útnak vége, elfogy majd a könny is végre,

És ha volt is jóban részem, szétfoszlik a messzeségben!

Emlékekkel bús szívemben eltűnök a végtelenben,

Nem marad más énutánam, könnycseppek az út porában!

(Fényes György dalszöveg)

Pál Anna Claudia: Megtanultam..

Megtanultam, hogy aki nem keres, annak nem hiányzom...

De az ember mégis remél, mert az igazság fáj nagyon.

Megtanultam, hogy ki elenged, igazán sohasem szeretett,

Mert akinek igazán számítok, szorítja mind két kezemet.

Megtanultam, hogy akiért küzdenem kell, kár minden lépés

Mert ha fontos lennék, nem kellene, így minden csak tévedés.

Tanulhattam volna a könnyekből, de az ember míg él,

Sohasem képes elengedni az álmait, s örökké csak remél..

Aranyosi Ervin: Nem adhatom fel

Mikor összetörnek dédelgetett álmok,

mikor önmagamra sehogy sem találok,

mikor szürkeségben fuldoklik a lélek,

amikor nem érzem már azt sem, hogy élek…

Mikor ábrándjaim szilánkokra esnek,

mikor a barátok más utat keresnek,

mikor az igazság elveszíti arcát,

amikor a szív is feladja a harcát…

Mikor árny takarja az egész világot,

mikor nem lelem a régi boldogságot,

mikor hátba támad az, akiben hittem,

mikor kételkedem, hogy itt él az Isten…

Akkor, mond barátom, hogyan tegyek csodát,

megkezdett utamon, hogy haladjak tovább?

Honnan vegyek erőt a hétköznapokhoz,

ha az én szívem is fájó terhet hordoz?

Mikor számomra is nehezebb az élet,

mikor az utamon csak csoszogva lépek,

mikor azt is látom, másnak még nehezebb,

mikor felém nyúlnak segélyt kérő kezek.

Mikor azt látom, hogy sárban fuldokolnak,

mikor az a kérdés, vajon lesz-e holnap?

Mikor egész világ omlik össze bennem,

amikor azért is, erősnek kell lennem!

Mikor én adhatok reményt, kapaszkodót,

mikor segítenem kell a panaszkodót,

mikor én vagyok csak utolsó reménye,

akkor nem hunyhat ki fényszórómnak fénye!

Akkor minden áron, talpra muszáj állnom,

amit már elkezdtem, azt tovább csinálnom,

mert nem adhatom fel, nem visz rá a lelkem,

mintha sose fájna, úgy kell remekelnem…

Juhász Gyula : Tavaszvárás

A déli szélben lehunyom szemem

És gyöngyvirágok szagát érezem.

Az esti égen violás a szín

És kikeletben járnak álmaim.

A hó alól már dobban boldogan

A föld nagy szíve s csöndesen fogan

A csíra, melyből új élet terem

S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

Az örök nap még bágyadtan ragyog,

De tavaszosok már a csillagok

S az éjszakában zizzenő neszek,

Egy új világ susogja már: leszek!

A földre fekszem, hallgatom szívét,

Az égre nézek, kémlelem színét,

Ég, föld között angyali üzenet

Hirdeti a jövendő életet.

Mert boldog ige ez és szent igaz

És örök törvény és áldott vigasz,

Hogy győz az élet, duzzad és dagad

S elönti mind az ócska gátakat!

Egy koldus az utcán....

Egy koldus az utcán a kezemhez ért,

reszkető kezével valamit kért.

Láttam, hogy elhagyott, boldogtalan,

nem volt egy fillérem, szégyelltem magam.

Csak álltam, és néztem a könnyes szemét,

megfogtam remegő, öreg kezét:

Bácsikám, én is majd ide jutok,

szívemben én is egy koldus vagyok.

Nemrég még együtt jártunk holdas éjszakán.

Megcsókolt, hogyha fázott, didergett a szám.

Egyetlen csókomért most jönne el,

azután elmehet akárkivel.

A szerelmünk záloga volt ez a gyűrű.

Nézze meg, bácsikám, milyen gyönyörű!

Ez engem többé már nem boldogít,

odaadom magának, vegyen valamit.

Ez a dal legyen tanulság néked,

elvesztheted egyszer te is a szíved.

Mindenki lehet álomtalan,

gazdag vagy szegény, boldogtalan.

(Bánk Géza: Dalszöveg)