Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Radnóti Miklós: Május

Szirom borzong a fán, lehull;

fehérlő illatokkal alkonyul.

A hegyről hűvös éj csorog,

lépkednek benne lombos fasorok.

Megbú a fázós kis meleg,

vadgesztenyék gyertyái fénylenek.

1941

Jókai Mór: Csak egy délután....

Ülj ide mellém, fogd meg a kezem,

hagyd, hogy behunyva maradjon szemem.

Nem kérdezek, és most te se beszélj,

hallgasd, ahogy a csend nekünk mesél.

A hétköznapok kínjai után,

legyen szép ünnep ez a délután.

Nem kell ígéret, nagy fogadkozás,

csak ez a csendes, néma kézfogás.

Úgy menj el majd, hogy észre ne vegyem,

milyen gyorsan múlt az én ünnepem.

Valóság volt? Lehet, álom csupán,

hogy a miénk volt egy egész délután.

Novák László: Ne ítélj...

Ne ítélj a látszat után, Mert tévedés érhet.

A korai ítéletre Rácáfol az élet.

Sokszor ahol rosszat látsz, ott Jó dolog történik;

Viszont igaz, hogy nem minden Arany, ami fénylik.

Ne adj hitelt minden szónak, Mit mondanak néked,

Különösön, ha vádolják Barátod, testvéred.

Kérdezd meg őt, mi a való? S várj a véleménnyel,

Ne válassza lelketeket A rágalom széjjel.

Nem kell mindent elmondanod Amit tudsz másoknak.

Gondold meg azt, hogy szavaid Hatni hogyan fognak?

Építenek-e, vagy rontanak, Gyógyítnak, vagy vágnak?

Ne légy másnak terjesztője, Csak az igazságnak.

De ne nézd el tétlenül se, Ha valaki téved.

Mert egy érték elvesztése Neked is a vétked.

Felelős vagy másokért is, A jó Isten előtt,

Igyekezz hát helyes útra Hozni a vétkezőt.

Szeretettel üdvözlök mindenkit! / Mészáros Krisztina

vagyok, itt Krisztina Krisz. / Legszebb vers számomra: Petőfi Sándor Szülőföldemen. Annak idején Apukámnak elszavaltam szülinapjára. Most én írom " versikéimet" 2 éve, és hangomra elszavalom , elmondom a Facebook oldalamon. Nekem, és drága embertársaimnak is boldogság, akik hallgatják. Mindenkinek aki itt van Krisz/ én/ kívánok sok- sok szépet, s gyönyörű kis versikéket! Isten tartson békében, egészségben minket! 🙏🙏🥰🥰❤️❤️

Benedek Elek: Megjöttek a fecskék

Mikor szép csendesen leszállott az este,

Érkezett meg hozzánk a legelső fecske.

Fáradt volt szegényke. Leszállt. Aztán nézte:

Vajon megvan-e még az ő puha fészke.

És jött a második. És jött a harmadik.

Aztán jöttek többen. Mondottak valamit.

Mit? Azt én nem tudom. Talán imádkoztak.

Imé, beteljesült, mire vágyakoztak.

Künn az eresz alatt könnyes szemmel álltam.

Szóltam a fecskéknek: bejöhettek bátran.

Szavamat, úgy látszik, fecskék megértették.

Az eresznek alját nagy hamar ellepték.

Kiki reá talált a maga fészkére.

Mindenikben egy pár pompásan elfére.

Ottan meghúzódtak. Halkan csicseregtek.

Aztán szépen, lassan, mind elszenderedtek.

Szendergő fecskéknek jóccakát mondottam.

Aztán lepihentem. Ő róluk álmodtam.

Velük is ébredtem, mikor a nap felkelt.

Mind azt csicseregték: jó reggelt, jó reggelt!

Várnai Zseni: Orgona...

Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,

talán ezért hívnak engem orgonának,

április vad kedve suhogtatja ágam,

azután megfürdöm fényes napsugárban.

Orgona, orgona,

illatos muzsika,

zengő és libegő lila virág...

fürtjeim lengetem,

illatom pergetem,

szakíts le hát engem,

s légy boldog te világ,

légy boldog te világ!

Bimbóim bomlanak, virágdíszben állok,

már csak éppen május elsejére várok,

s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,

s orgonaillatom a világra ontom...

Reményik Sándor: Én a szívemet

Én a szívemet szétszakítottam:

ahány darabja, annyifele van.

Én azt gondoltam, hogy ezt így lehet,

és csorbát nem szenved a szeretet.

Hittem, hogy minden darab új egész,

s akit szeret, azért mindenre kész.

Mindenre kész, - de ah, - erőtelen

e balga, szétforgácsolt szerelem.

Ez a tudat éget, mint a kereszt,

én Istenem, nem így akartam ezt.

Nem így: kapni más lelke aranyát,

s cserébe tarka rongyot adni át.

Arany lélekkapun menni által,

s fizetni pár színes szóvirággal.

Egyformának lenni mindenkihez:

emberfeletti nagy szív kell ehhez.

Én a szívemet szétszakítottam,

ahány darabja, annyifele van.

Pár rongydarab jutott mindenkinek, -

és nem jutott az egész senkinek.

Aranyosi Ervin - Öreg barátnők…

– Emlékszel még? Milyen csuda jó volt!

Hiszen a fél világ csakis nekünk bókolt!

Nem fütyültek reánk, inkább csak utánunk,

amikor utunknak ketten nekivágtunk!

Emlékszel még arra, hogy mennyit nevettünk?

Fiatalok voltunk, nyílt szívvel szerettünk!

Hétköznapok gondja nem őrölt, nem bántott,

ki tudtuk élvezni az egész világot!

Voltunk a legszebbek, a legcsinosabbak,

a szép emlékeink, lám, mind megmaradtak!

Mikor találkozunk, újra felidézzük,

ifjúságunk filmjét együtt, újra nézzük!

Bár a test megvénül, nem oly tetszetős már,

de a szívünk ifjú, mint a napsütött nyár,

s ami csodaszép volt emlékekben éljük,

ami eszünkbe jut, azt mind kicseréljük.

Hiszen, ma már másról dalol minden nóta…

Volt saját családunk ifjúságunk óta.

Éltük az életet, boldogságra leltünk,

néhány kis porontyot felnőtté neveltünk.

Együtt éltük létünk egy-egy kedves férjjel,

ki nappal dolgozott, és szeretett éjjel.

Mi meg melegséggel töltöttük meg fészkünk,

később unokáztunk, mire körülnéztünk.

Ám mindegy volt nekünk, hogyan telt az élet,

a változó világ köröttünk mivé lett,

örökké őriztük a jó barátságot,

ami végig kísért, s lélekben felrázott.

Végig élvezhettük minden kornak fényét,

nem féltünk előre, s nem vártuk a végét!

Hiszen az életünk ettől lett szép, kedves,

nem ragaszkodtunk a hulló levelekhez.

Minden egyes kornak megvan az ő bája,

úgy teljes az út, ha lábunk végigjárja.

Ha akad egy barát, aki végigkísér,

ez a jó barátság minden kincset megér.

Együtt sokkal könnyebb visszaemlékezni,

képzeletben újra fiatalnak lenni.

Örömöt találni az alkonyi Napban,

meglátni a szépet minden pillanatban.

Antal Sára: Májusi szerenád

Tavasz volt, május,

s én tizenhat...

Várt rám a nagyvilág...

S akkor, egy édes éjjelen

megszólalt a szerenád.

Szerelmes dallamok kúsztak

egészen a szívemig,

orgonaillat bódított el,

behatolt a lelkemig.

Zöldfülű ifjú lányként

elvarázsolt a szerelem,

szerelmes voltam az Életbe,

s a dal repült velem...

Micsoda éj volt! Milyen május!

A szél is nekem dalolt!

Májusfámon szellő fújta

a sok szép, színes szalagot.

Ma már csak emlék ez a május,

a májusfa, a szerelem,

de lelkemben szól még a szerenád...

milyen szép volt az életem!

"És jött a május. Ezer orgonának

Lila bugája búgott, a napon

Minden bokor virágba öltözött föl

És a paréj is megnőtt szabadon.

Mint győzedelmi zászló, égbe lendült

A jegenye s ezer pacsirtadal

Hirdette boldogan és büszkeséggel,

Hogy itt a május...."

Juhász Gyula

Pisch Ferenc: Az idő múlása

Repülnek a napok,

Repülnek az évek,

Egyszer elmúlik minden,

S elrepül az élet.

Az idő relatív dolog,

Az időkerék forog,

Elsuhan az életünk,

És vele a gondolatok.

Elszállnak az évek,

Jönnek az éjszakák,

Csendben elmélkedjük át

Az időnek múlását.

Megszépült emlékek

Mesélnek a múltról,

Hogy milyen volt egyszer,

S mit várunk a sorstól.

Elrepülnek az évek,

És vele is az élet,

Megmaradnak az ábrándok,

S a hiú, vak remények.

Aranyosi Ervin: A szeretet a legnagyobb kincs!

A szeretet – akármilyen furcsa –

csak az lehet a mennyország kulcsa!

És akinek ott van a szívében,

csak az lehet boldog életében!

Ki tanítja, hogyan kell szeretni?

Szívvel élni, s megértőnek lenni,

elnézni a más ember hibáját,

s megkeresni benne, bújó báját!

Ami jót tesz, azt észre kell venni,

múlt hibáit, mind a tűzre vetni,

mintha azok nem is lettek volna,

ami csúf volt, szálljon csak pokolra!

De meglátni másokban a szépet,

s rögtön sokkal élhetőbb az élet!

A szeretet, csak ez segít rajtunk,

ha már boldoggá lenni akartunk!

A szeretet nem vehető pénzen,

s nem kell hozzá küzdelem, vagy érdem,

csupán csak a szívünkön át látni,

emberséges, érző lénnyé válni!

Minden ember szeretetre vágyna,

de azt nem rejt bank, vagy aranybánya,

olyan kincs az, amit adva több lesz,

virágot hoz, ha rá vizet öntesz!

A szeretet a legnagyobb kincsünk,

a tegnapra takarót terítsünk!

Felejtsük el mindazt, ami bántó,

ez a módszer lehet csak megváltó!

Engedd inkább szívedbe a hálát,

hadd segítse lelked minden álmát!

Ha mindenki tudna már szeretni,

világunkat rendbe tudnánk tenni!

Csak egy délután

Ülj ide mellém, fogd meg a kezem,

Hagyd, hogy behunyva maradjon szemem.

Nem kérdezek, és most te se beszélj,

Hallgasd, ahogy a csend nekünk mesél.

A hétköznapok kínjai után,

Legyen szép ünnep ez a délután.

Nem kell ígéret, nagy fogadkozás,

Csak ez a csendes, néma kézfogás.

Úgy menj el majd, hogy észre ne vegyem,

Milyen gyorsan múlt az én ünnepem.

Valóság volt? Lehet, álom csupán,

Hogy a miénk volt egy

egész délután.

Farkas Éva!

CSAK MERT A PÁPALÁTOGATÁS HETE VAN

KÁNYÁDI SÁNDOR: VALAKI JÁR A FÁK HEGYÉN

valaki jár a fák hegyén

ki gyújtja s oltja csillagod

csak az nem fél kit a remény

már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem

ez a megtartó irgalom

a gondviselő félelem

kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén

vajon amikor zuhanok

meggyújt-e akkor még az én

tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy

sötétlő maggá összenyom

s nem villantja föl lelkemet

egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén

mondják úr minden porszemen

mondják hogy maga a remény

mondják maga a félelem

SZABÓ LŐRINC:

MÁJUSI ÉJSZAKA

Késő volt, mentem haza, lelkem

az elmult nappal küszködött,

mentem, mogorván, kimerülve,

a kertek és villák között,

nem is én mentem, csak a lábam

vitt a fekete fák alatt,

két lábam, két hű állatom, mely

magától tudja az utat.

S egyszerre a májusi éjben

valami hullám megcsapott:

illatok szálltak láthatatlan,

sűrű és nehéz illatok,

a lélegző, édes sötétben

szinte párolgott a világ

és tengerként áradt felém az

orgona, jázmin és akác.

Láthatatlan kertek mélyéből

tengerként áradtak felém,

nagy, puha szárnyuk alig lebbent

és letelepedtek körém,

a meglepetés örömével

lengették tele utamat

s minden gondot kifújt fejemből

ez a szép, könnyű pillanat.

S mintha élt volna, minden illat

külön megszólalt és mesélt,

ittam a virágok beszédét,

a test nélkül szerelmes éjt;

a rácson kísértetfehéren

áthajolt hozzám egy bokor

s úgy töltött csordultig a lelke,

mint szomjú palackot a bor.

És részegen és imbolyogva

indultam nagylassan tovább,

s új tenger dőlt a szomszéd kertből,

új bokor az új rácson át,

s az illattól már illatos lett

tüdőm és szívem és agyam,

egész testem elnehezült

s azt érezte, hogy szárnya van.

Hogy értem haza, nem tudom már.

– A gondom ma se kevesebb.

De azóta egy kicsit újra

megszerettem az életet,

s munka és baj közt mindig várom,

hogy jön, hogy majd csak újra jön

valami fáradt pillanatból

valami váratlan öröm.

József Attila : Thomas Mann üdvözlése

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik

és el is jutott a nyugalmas ágyig

még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -

(igy nem szökik rá hirtelen az éj)

s mig kis szive nagyon szorongva dobban,

tán ő se tudja, mit is kiván jobban,

a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:

igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.

Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,

mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt

s együtt vagyunk veled mindannyian,

kinek emberhez méltó gondja van.

Te jól tudod, a költő sose lódit:

az igazat mondd, ne csak a valódit,

a fényt, amelytől világlik agyunk,

hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,

hadd lássunk át magunkon itt ez estén.

Párnás szavadon át nem üt a zaj -

mesélj arról, mi a szép, mi a baj,

emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.

Most temettük el szegény Kosztolányit

s az emberségen, mint rajta a rák,

nem egy szörny-állam iszonyata rág

s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,

honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,

fő-e uj méreg, mely közénk hatol -

meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...

Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,

de mi férfiak férfiak maradjunk

és nők a nők - szabadok, kedvesek

- s mind ember, mert az egyre kevesebb...

Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.

Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen

néz téged, mert örül, hogy lát ma itt

fehérek közt egy európait.

Radnóti Miklós: ÖTÖDIK ECLOGA

/ Bálint György emlékére

/ Töredék

Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,

hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.

Félsorokat róttam.

Másról, másról igyekeztem

írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj

rámszól: róla beszélj.

És felriadok, de a hang már

hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.

Eltüntél.

S ez az ősz se hozott hírt rólad.

Az erdőn

újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos

fellegek és hóval teli újra megállnak az égen.

Élsz-e, ki tudja?

Ma már én sem tudom, én se dühöngök,

hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.

S nem tudnak semmit.

De te élsz? csak megsebesültél?

Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy

illat vagy magad is?

Már szálldos a hó a mezőkön.

Eltünt, - koppan a hír.

És dobban, dermed a szív bent.

Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,

reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek

régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,

mint a halottakét -

Mégsem tudok írni ma rólad!

Horváth Piroska - Jó volna...

De jó volna futni vadvirágos réten,

Elfeküdni lustán, szenderülni mélyen.

Vörös pipacsmezőn édes álmot szőni,

Pöttyös katicának kedvesen köszönni.

Apró bogárkáknak lefülelni nászát,

Élvezni a nyárnak langyos áramlását.

Üdítő harmatból nagyokat kortyolni,

Világnak bajára kicsit se gondolni.

Jó volna tücsöknek elhúzni nótáját,

Hallani csermelynek lassú sodródását.

Kis póknak hálóját szőni aranyszállal,

Felhők közé szállni tarka lepkeszárnnyal.

De jó volna szállni, fel a magas égbe,

Horizonton ülni csodás messzeségbe.

Pillangószárnyakkal virágra repülni,

Illatos nektártól, vágytól szenderülni.

Jó volna evezni álmok tengerében,

Ringatózni lassan élet tenyerében.

Hableány képében mély tengerfenéken,

Jó volna lebegni, úszni szép reményen.

Úsztam a tengerbe, repültem kék égbe,

Vágyódtam cifra rét titkos rejtekébe.

Gyorsan visszatértem, nem élhetek máshol,

Otthon lágy melege, mindig elvarázsol!

41 éve, 1981. április 23-án hunyt el Zelk Zoltán költő.

Zelk Zoltán - Ákombákom

Egyszer régen az irkámon,

született egy ákombákom.

Hát egyszer csak látom, látom:

két lábra áll az irkámon,

úgy indul el ákombákom.

.

Azt hittem, már sose látom,

oly messze ment ákombákom,

de mikor az erdőt járom,

ül az ágon ákombákom,

s rajta van a nagykabátom.

.

Szólok hozzá: "Ákombákom,

mért vitted el a kabátom?

Eső esik, mindig ázom,

hideg szél fúj, mindig fázom...

.

Légy olyan jó, ákombákom:

add vissza a nagykabátom!"

S képzeljétek, jövő nyáron,

eljött hozzám ákombákom:

s visszaadta nagykabátom.

.

Zelk Zoltán (Érmihályfalva, 1906. december 18. – Budapest, 1981. április 23.) Baumgarten-, József Attila- és Kossuth-díjas magyar költő, prózaíró.

Várnai Zseni - Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rámragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

Feinek György: Csak addig menj haza...

Csak addig menj haza, amíg haza várnak,

Amíg örülni tudsz a suttogó fáknak,

Amíg könnyes szemmel várnak haza téged,

Amíg nem kopognak üresen a léptek…

Csak addig menj haza, amíg haza mehetsz,

Amíg neked suttognak a hazai szelek.

Hajad felborzolják, ruhád alá kapnak,

Nem engednek tovább, vissza – vissza tartnak!

Két karod kitárva – ahogy a szél is neki fut a fáknak -

Vállára borulhatsz az édesanyádnak!

Elmondhatod neki a JÓT, de a rosszat el Ne MONDD!

Ne tetézd azzal nagy kazlát a gondnak!

S ha majd az a ház már nem vár haza téged,

Mikor üresen kopognak a léptek,

Amikor a nyárfa sem súgja, hogy várnak,

Akkor is majd vissza, haza visz a vágyad…

Amíg azt a kaput sarkig tárják érted,

Amíg nem kopognak üresen a léptek,

Csak addig menj haza, amíg haza várnak,

Míg vállára borulhatsz az… ÉDESANYÁDNAK!

Léria Dipán : Kőbe vésve

Én elmentem az ölelésért...

azért, amiről más csak sírva álmodik.

Felvettem az úti ruhám, és nem bántam,

ha a büszkeségem elkopik.

Akartam, hogy a karjaiban tartson,

akié minden nap az álmom,

akartam a lelkét érezni, ahogyan azt

a valóságban is magamba zárom.

Minden embernek el kellene menni...

a büszkeség ruháját az út porán le kellene tenni...

hiszen nem más az, mint egy fura törvény...

amit valaki emberre aggatott, és mint illemet,

azóta is fennhangon betartatott.

Ha lesz bátorságod, és elmégy te is egy ölelésért,

meglátod, a kőbe vésés is csak addig él,

míg össze nem töri valaki a táblát...

és meg nem írja helyette a sajátját.

Hidas Antal: Míg szeretlek, élek

Amíg engem szeretsz,

meg nem halok, élek.

Sarkcsillagként vezetsz,

haláltól nem félek.

Távolság és idő

széjjel nem tördelhet.

Szerelmed egyre nő,

oldja e förtelmet.

Vonszolhat a vihar,

förgeteg forgathat:

Vakmerő óhajjal

állom e borzalmat.

Szeretlek oly nagyon,

mint ahogy soha még.

Nő a fű. Hallgatom

zizegő énekét.

Tavasz lesz, tavasz van

Felvonul az élet,

tüzel a tavaszban

Míg szeretlek, élek.

Horváth M. Zsuzsanna: Szeretet-virág

Kavicsok közt árva virág,

szirmot bontva élni kíván.

Vihar tépázza ellenáll,

elemekkel küzd, szembeszáll.

A szeretetnek magja van,

erős gyökeret fakaszt, hajt.

Törzset és virágot növeszt,

szív-szeretet titkot ölel..

Szeretet-virág lélek szirom,

rejtett zuga a szívburok.

Önzetlenül add, szórjad szét,

a boldogabb, szebb jövőért.

Tavaszváró / Szabadi Lívia

Napsugárral simogatnak bárányfelhős angyalok,

kéklő égen,fehér fények párnacsatát csapnak ott.

Zöld ruhában lejt lenn a táj,s mutatja a divatot,

szirmot szórva,álmodozva,elmerengik a napot.

Virágos víg dallamokat csicsergik a madarak,

versenyeznek,ki köszönti szebb nótával a tavaszt?!

Rügyet bont kint minden növény,növeszti a levelet,

nagy pompával búcsúztatja a rossz időt,a telet.

Néha még ha könnycseppjeit szórja el a magos ég;

megrettenve rezzen össze az,ki tavasz vágyban ég,

reméli,hogy nem más ez,mint kósza időváltozás,

s hűvös szelek nem röpítik tova az ősi szép varázst.

Garai Gábor: Jókedvet adj....

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!

A többivel megbirkózom magam.

Akkor a többi nem is érdekel,

szerencse, balsors, kudarc vagy siker.

Hadd mosolyogjak gondon és bajon,

nem kell más, csak ez az egy oltalom,

még magányom kiváltsága se kell,

sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,

ha jókedvemből, önként tehetem;

s fölszabadít újra a fegyelem,

ha értelmét tudom és vállalom,

s nem páncélzat, de szárny a vállamon.

S hogy a holnap se legyen csupa gond,

de kezdődő és folytatódó bolond

kaland, mi egyszer véget ér ugyan -

ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

Szigethy Ferenc : A SZERETET DICSÉRETE

Hiába szólok angyalok nyelvén,

Hiába szép a beszédem nagyon,

Ha szeretet pedig nincsen énbennem,

Én Isten előtt csak olyanná lettem,

Mint zengő érc, vagy pengő cimbalom.

És láthatok én, tudhatok jövendőt,

S lehet világos minden nagy titok -

Lehetek én nagy bármely tudományban,

A hitemet bár mindennap megálljam,

Szeretet nélkül semmi sem vagyok.

Ha vagyonomat felétetem mind is

És ha testemet tűzre is adom,

Szeretet nélkül meghalt amit tettem,

Az örök cél lett megcsúfolva bennem,

Az én lelkemnek nincs haszna azon.

Mert a szeretet kegyes, hosszútűrő,

Nem kérkedik az, nem irigykedik,

Nem ismerős a maga haragjával -

Együtt örül az igaz igazsággal,

Hisz és remél a végső ideig.

Hiába szólok angyaloknak nyelvén,

Hiába szép a beszédem nagyon,

Ha szeretet pedig nincsen énbennem,

Én Isten előtt csak olyanná lettem,

Mint zengő érc, vagy pengő cimbalom.

Juhász Magda :Haldoklik a Föld

Haldoklik már a Föld,

a szíve is beteg,

nagyokat döng a föld alatt,

és néha megreped.

Ha szíve végleg megszakad,

ember mi lesz veled?

Sutba dobhatod álmodat,

és rabolt pénzedet.

Felettünk van az ég,

és alattunk a pokol?

Mi cérnaszálon függünk

a létben valahol.

De a cérna egyszer elszakad,

mert betelik minden pohár,

és szétszóródik az űrben

az ember, az ostoba kufár.

Kereszthúry Árpád - 2023.04.22. A föld napjára

Kineveztek neked egy napot,

A sok jó szót, azt mind megkapod.

Erdeid nem irtják hétvégén,

Pihen az ember, szombat révén.

De így is mérgeznek rendesen,

Műanyag, vegyszer lep csendesen.

Légköröd burkán lyukat ütött,

Az ember, ki nyilván ütődött!

Túléled ezt a gaz birtoklást,

Földön dúló háborúk poklát.

Sebeid eltűnnek, meggyógyulsz,

Ember már nem lesz, ki rád szorul!

Rab Zsuzsa

A nefelejcs igaz története

A teremtő Isten kedvelte a kéket:

ezt a színt adta a felhő fodrú égnek,

vihar tépett tenger megbékélt színének,

újszülöttek arcán az új lélek tükrének.

Búsult is a föld, mert másnak teremtette;

úgy vélte, az Isten biztos nem szerette,

s csak rengett bánatában – tán zokogás rázta?

Látta ezt az Isten, s ekkor megsajnálta.

Hogy ne felejtse többé szeretetét a föld,

másnapra a teste kék színben tündökölt –

kék virágok nyíltak rajta mindenfelé;

pihe könnyű mind, hogy ne roskadjon belé.

Ez hát a nefelejcs igaz története,

mit máig megőrzött titokzatos neve.