Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Várnai Zseni : Csendes éj

A csendes éjben anyámra gondolok,

Szívemben most az ő szíve dobog.

Szegény özvegy volt, sokat szenvedett,

Nem volt egyebe, csak a szeretet.

Szájától vont meg minden falatot,

És ha mi ettünk, ő is jóllakott.

Játékot venni nem tudott nekünk,

Varrással kereste kenyerünk.

Ő mesterkélt ünnepre szép babát,

Levágta hozzá dús hajfonatát,

Gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,

Hullottak rá könnyének gyöngyei.

Láttam a föld sok szép kirakatát,

De nem találtam hasonló babát,

Oly tündérszépet, olyan kedveset,

Nem ért más hozzá. Csak a szeretet…

A szeme kék, a haja barna volt,

S a kóc mögött picinyke szív dobolt.

Anyám elment, nem érte meg szegény,

Hogy a világ forduljon tengelyén,

Pedig, hogy várta, várta mivelünk..,

Hogy nekünk is virradjon ünnepünk.

Ó, most ha élne,

Vehetnék már neki

Ruhát, cipőt,

S nem kéne küzdeni.

Zelk Zoltán - Este jó...

Este jó, este jó,

este mindig jó.

Apa mosdik, anya főz,

együtt lenni jó.

Ég a tűz, a fazék

víznótát fütyül,

bogárkarika forog

a lámpa körül.

A táncuk karikás,

mint a koszorú,

meg is hal egy kis bogár,

mégse szomorú.

Lassú tánc, lassú tánc,

táncol a plafon,

el is érem már talán,

olyan alacsony.

De az ágy meg a szék

messzire szalad,

mint a füst, elszállnak a

fekete falak.

Nem félek, de azért

sírni akarok,

szállok én is, mint a füst,

mert könnyű vagyok...

Ki emel, ki emel,

ringat engemet?

Kinyitnám még a szemem,

de már nem lehet...

Elolvad a világ,

de a közepén

anya ül, és ott ülök

az ölében én.

Csaba Ferenc: Hazatérés

Ha egyszer majd nem lesz hova hazamenni,

a zárt vak ablakok mögött nem vár senki,

ha a ház nem lesz más, csak kihűlt alakzat,

benne temetni múltat, s belőle halottat,

ha a kapuban már nem vár senki,

nem lesz hova hazamenni.

Az emlékezést a falakon majd beszövi a pók,

és nem lesz több édes szülői csók,

ha a gyermekkort végképp el kell temetni...

Istenem ha egyszer nem lesz hova hazamenni,

ha majd nem marad más csak sírok közt a könnyek

hazatérni hova menjek?

A lezárult sors csak porhüvelynyi

nem vagyunk több, csupán ennyi.

A felmenők nem voltak hősök,

csak Isten előtt meghajló ősök,

én sem vagyok több, csak ennyit érek,

de meghalni----közétek---majd hazatérek.

Várnai Zseni : Megyek feléd...

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,

hogy itt voltál, s azt is, hogy nem vagy itt,

holdad vagyok, mely vonzásod körében

járja végtelen útjait.

Feléd fordítom arcomat, mert tőled

hullhat csak rám a fény és a meleg,

s olykor, mikor közeledbe érek,

már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,

megérint, mint egy csók a téren át,

s e fény visszfénye tükröződik rajtam,

mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,

lehullanék, ha Te nem vonzanál,

úgy tartasz engem óriás erőddel,

úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S, mikor egy világrobbanás hatalma

égen és földön mindent szétlövellt,

akkor zuhantunk egymás közelébe,

karod elkapott és védőn átölelt

egy pillanatra, aztán elszakadtunk

pályánk sínére parancsolt a rend,

a csillagok fészkükre visszaültek,

s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,

bolyongok körülötted, s önmagam körül,

bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,

s örök vonzásod szárnyain röpül.

Szuhanics Albert: György napi köszöntő...

Gyere Gyuri, add fel harcod

dugd hüvelybe fényes kardod!

A lándzsádat tedd le kérlek,

névnapozni fogunk véled!

Ünnep minden Györgynek neve,

méltóképpen bánjunk vele!

Üssük csapra egy-két hordót,

igyunk, bikavért, oportót...!

Menjünk Tokaj pincéibe,

ma éjjel ott rúgjunk mi be!

Jöhet furmint, szamorodni,

kocsmáros fog aszút hozni!

Tegyünk félre gondot, ármányt,

meghívjuk az öreg sárkányt!

Neki is van még jó bora,

ő csak nagy ivócimbora!

Szent Gyuri és a nagy sárkány,

jót isznak a pince alján.

Ettől lesz szép piros vérük,

s én leszek a szesztestvérük!

Köszöntelek, György és Gyurka,

sose legyen Gyurik búja!

Sokat érjél isten-isten,

egészségben, s más gond nincsen!

Tavaszváró / Szabadi Lívia

Napsugárral simogatnak bárányfelhős angyalok,

kéklő égen,fehér fények párnacsatát csapnak ott.

Zöld ruhában lejt lenn a táj,s mutatja a divatot,

szirmot szórva,álmodozva,elmerengik a napot.

Virágos víg dallamokat csicsergik a madarak,

versenyeznek,ki köszönti szebb nótával a tavaszt?!

Rügyet bont kint minden növény,növeszti a levelet,

nagy pompával búcsúztatja a rossz időt,a telet.

Néha még ha könnycseppjeit szórja el a magos ég;

megrettenve rezzen össze az,ki tavasz vágyban ég,

reméli,hogy nem más ez,mint kósza időváltozás,

s hűvös szelek nem röpítik tova az ősi szép varázst.

REMÉNYIK SÁNDOR: MI MINDIG BÚCSÚZUNK

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, -

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Szádeczky-Kardos György: Nincs időd

Szoktál e néha meg-megállni

És néhány percre megcsodálni

A zöld mezőt, a sok virágot,

Az ezerszínű szép világot,

A dús erdőt, a zúgó fákat,

A csillagfényes éjszakákat,

A völgy ölét, a hegytetőt?

Nem, neked erre nincs időd.

Szoktál e néha simogatni,

Sajgó sebekre enyhet adni,

A hulló könnyeket letörülni,

Más boldogságán is örülni,

Meghallgatni kinek ajka

Bánatra nyílik és panaszra,

Vigasztalni a szenvedőt.

S ha est borul a késő mára,

Készülni kell a számadásra,

Mérlegre tenni egész élted,

Tettél-e jót, láttál-e szépet,

És nincs más vágyad, csupán ennyi:

Nem rohanni, csak ember lenni.

Katona Bálint: Maradék idő

Szeretni még egyszer,

halálosan, aki vár.

Mosolyt venni még,

mielőtt a bolt bezár.

Napot látni még,

mielőtt az est leszáll.

Élni még egy kicsit

mielőtt a szív megáll.

Utoljára valakiben

hinni volna jó,

ne vesszen kárba

a kimondatlan szó.

Örülni valaminek,

ami szép, ami jó,

mielőtt a szívben esni kezd a hó….

Mert a maradék idő

már nem eladó…

Juhász Magda : Haldoklik a Föld

Haldoklik már a Föld,

a szíve is beteg,

nagyokat döng a föld alatt,

és néha megreped.

Ha szíve végleg megszakad,

ember mi lesz veled?

Sutba dobhatod álmodat,

és rabolt pénzedet.

Felettünk van az ég,

és alattunk a pokol?

Mi cérnaszálon függünk

a létben valahol.

De a cérna egyszer elszakad,

mert betelik minden pohár,

és szétszóródik az űrben

az ember, az ostoba kufár.

Farkas Éva.

Csak egy délután

.

Ülj ide mellém, fogd meg a kezem,

Hagyd, hogy behunyva maradjon szemem.

Nem kérdezek, és most te se beszélj,

Hallgasd, ahogy a csend nekünk mesél.

.

A hétköznapok kínjai után,

Legyen szép ünnep ez a délután.

Nem kell ígéret, nagy fogadkozás,

Csak ez a csendes, néma kézfogás.

.

Úgy menj el majd, hogy észre ne vegyem,

Milyen gyorsan múlt az én ünnepem.

Valóság volt? Lehet, álom csupán,

Hogy a miénk volt egy egész délután.

József Attila: KOPOGTATÁS NÉLKÜL....

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levethesz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,

hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Varga Margit: Béke a lélekkel

A lelki béke szilárd nyugalom,

de nem kérést elutasító unalom;

fegyelem, mely enged, s elfogad,

sosem fél, nem remél, csak ad.

A lelki béke tevékeny erő,

nem eltipró, hanem felemelő;

táplál, éltet, legyőzi a szenvedést,

maga alá gyűri a szenvedélyt.

A lelki béke féltő hatalom,

nem másokat lebíró akarom;

szelíd, finom, végtelenül kegyes,

meghajolva előtte, legyőzheted.

A leki béke feltörő tudás,

befogadás, semmit nem tagadás;

mélység és magasság között feszül,

általa minden összhangba kerül.

A lelki béke értő szeretet,

hatása békíti ki az ellentéteket;

pont, mely körül belső világod forog,

melyet elérve önvalód láthatod.

Várnai Zseni: Mintha örökig élnél

Úgy tégy,mintha örökig élnél,

úgy folytasd minden dolgodat,

mintha már semmitől se félnél,

az elmúlás se riogat...

Mert nem lehet fölérni ésszel,

hogy jön a Perc! s mindent bevégzel...

megszűnsz létezni, nem leszel!

Mintha sohase lettél volna...

s ez lenne minden élők sorsa?!

Ne gondolj erre, nem szabad!

Csak folytasd minden dolgodat.

Úgy tégy, mintha örökig élnél!

Hinned is kell, hogy így igaz

Megérik majd munkád gyümölcse,

kertedből kipusztul a gaz...

Teremtő zápor hull a földre,

jogod van fényre és örömre...

József Attila: IMÁDSÁG MEGFÁRADTAKNAK

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.

Gyermekeink sem azért vannak,

Hogy tiszteljenek bennünket

S mi, Atyánk, a te gyermekeid vagyunk.

Hiszünk az erő jószándékában.

Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,

Akár az égben laksz, akár a tejben,

A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.

Te is tudod, hogy ha mi sírunk,

Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,

Akkor szívünkben zuhatagok vannak,

De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,

Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,

Csak a kardok, tornyok és ölő igék,

Most mégis, megfáradva,

Dicséreteddel keresünk új erőt

S önmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:

Szabadíts meg a gonosztól. Akarom.

Nagyapám szavai..

Figyelj csak, lányom, mondok néked valamit,

Halkulj most el, kérlek, s figyeld apád szavait!

Magadban bízz mindig, ne az emberekben,

Légy nyitott mindig, de bízni, csak egyben!

Ha mégis bízni kezdesz, ne tudjanak róla,

Az ilyesféle dolgok, sajnos nem vezetnek jóra.

Csendben kell élni, ne vegyenek észre,

Ám mégis, ha elmész, kapjanak majd észbe!

Ha eljő egy ifjú, ki szívednek lesz kedves,

Légy óvatos, gyermek, nem mindenki rendes.

Annak add szíved, ki büszkén fogja kezed,

S kerüld az olyat, kitől elveszted a fejed.

Szeretni jól kell. Halkan, nem nagy hanggal.

Tettekkel, lányom, sosem nagy szavakkal!

Mutatni mindent, mondani semmit,

S bántani soha. Soha! Senkit.

/L. V. /

Moretti Gemma: MÁSKÉNT...

Sok mindent másként kellett volna.

Bárcsak az idő megfordulna

s kezdeni lehetne mindent, újra.

Élni tudni és élni merni,

néha járatlan úton menni,

nem csak rohanni, meg-megállni

azt, ami szép, körülcsodálni.

Nem szégyellni a gyengeséget,

meghallani ha hívnak, kérnek,

jobban bízni, jobban szeretni,

szeretteink kedvét keresni.

Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet

rossz napjaiban is hinni a szerelmet

többet gondolni rá, mit érez a másik,

szeretet tüzével fűteni, ha fázik...

Várnai Zseni: Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rámragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

Aranyosi Ervin: Ölelj, szeress kortalanul!

Az ölelés, tudod,

nem köt a korhoz.

A megfáradt szív is,

örömöt hordoz.

Lenni kell álomnak,

lenni kell oknak,

– legyen céljuk

a fáradt karoknak!

Ölelés, és mosoly?

– Várja a lélek!

Érzi, – még itt vagyok,

– érzi, hogy – élek!

Szeretet parazsát

ne hagyd kihűlni!

A lélek fájdalmát

arcodra ülni.

Tárd ki a szívedet,

élj szeretettel!

– Öleljen, örüljön,

míg él, az ember!

Kányádi Sándor: Április hónapja

Bolondos egy hónap

április hónapja,

hol kalap a fején,

hol báránybőr sapka.

Hiába próbálnád

kilesni a kedvét,

túljár az eszeden,

mire észrevennéd.

Köpenyegbe burkol,

ingujjra vetkőztet:

mutatja a tavaszt

hol nyárnak, hol ősznek.

Búsnak teszi magát,

szeme könnyben ázik,

mindegyre lehunyja

sűrű szempilláit.

Aztán gondol egyet,

fülig fut a szája,

s ránevet a fényben

hunyorgó világra.

Majzik Ilona: Gyermeki mosoly

A boldogság okát nem kell keresgélni,

akár egy apró tűt a szalmakazalban,

benne van az minden örömteli percben,

benne van az minden gyermeki mosolyban.

Ítélet, bűn, harag, ha nincs a szívedben,

a jó szándék útját járhatod a Földön,

lelked megmarad a szeretet forrása,

e csodás világban te leszel az öröm!

Pécs, 2019. 02. 09.

Reményik Sándor: Én a szívemet

Én a szívemet szétszakítottam:ahány darabja, annyi fele van.

Én azt gondoltam, hogy ezt így lehet,és csorbát nem szenved a szeretet.

Hittem, hogy minden darab új egész,s akit szeret, azért mindenre kész.

Mindenre kész, - de ah, - erőtlene balga, szétforgácsolt szerelem.

Ez a tudat éget, mint a kereszt,én Istenem, nem így akartam ezt.

Nem így: kapni más lelke aranyát,s cserébe tarka rongyot adni át.

Arany lélekkapun menni által,s fizetni pár színes szó virággal.

Egyformának lenni mindenkihez:emberfeletti nagy szív kell ehhez.

Én a szívemet szétszakítottam,ahány darabja, annyi fele van.

Pár rongydarab jutott mindenkinek, -és nem jutott az egész senkinek.

Novák László: Ne ítélj...

Ne ítélj a látszat után, Mert tévedés érhet.

A korai ítéletre Rácáfol az élet.

Sokszor ahol rosszat látsz, ott Jó dolog történik;

Viszont igaz, hogy nem minden Arany, ami fénylik.

Ne adj hitelt minden szónak, Mit mondanak néked,

Különösen, ha vádolják Barátod, testvéred.

Kérdezd meg őt, mi a való? S várj a véleménnyel,

Ne válassza lelketeket A rágalom széjjel.

Nem kell mindent elmondani Amit tudsz másoknak.

Gondold meg azt, hogy szavaid Hatni hogyan fognak?

Építenek-e, vagy rontanak, Gyógyítanak, vagy vágnak?

Ne légy másnak terjesztője, Csak az igazságnak.

De ne nézd el tétlenül se, Ha valaki téved.

Mert egy érték elvesztése Neked is a vétked.

Felelős vagy másokért is, A jó Isten előtt,

Igyekezz hát helyes útra Hozni a vétkezőt.

Várnai Zseni: Szeretni

Szeretni ezt az életet,

az egyetlent a végest,

Szeretni még ha bánt is,

ha mostohánk is néhanap,

de kék az ég, és süt a nap,

van benne boldogság is.

E szép és szörnyű kor során

csodákat tesz a tudomány

a titkok titka tárul,

a tudás fája lombosul,

de atom felhő tornyosul:

mérges gyümölcs a fárul.

Nem ölni, vért nem ontani,

a tüzeket eloltani,

s nem gyújtani,hogy égjen

ország és város,hol a nép

gyönge megvédi életét

s hogy békességben éljen.

Még harcok dúlnak lángban ég

a megbolygatott messzeség,

madár se leli fészkét

futnak az erdő vadjai,

csak borzalomról..hallani:

Világ teremts már békét!

Fogyó hold már az életem,

de dolgom még töméntelen,

még tenni, adni vágyom...

Csak lenne még erőm elég,

zengni a béke énekét...

e felbolydult világon!

Csak élni, élni emberek!

Időnk oly gyorsan el pereg,

egy perc csupán az élet...

de ez a perc lehet csodás

teremtő munka, alkotás

amely megőriz téged!

Aranyosi Ervin: Öreg barátnők…

Emlékszel még? Milyen csuda jó volt!

Hiszen a fél világ csakis nekünk bókolt!

Nem fütyültek reánk, inkább csak utánunk,

amikor utunknak ketten nekivágtunk!

Emlékszel még arra, hogy mennyit nevettünk?

Fiatalok voltunk, nyílt szívvel szerettünk!

Hétköznapok gondja nem őrölt, nem bántott,

ki tudtuk élvezni az egész világot!

Voltunk a legszebbek, a legcsinosabbak,

a szép emlékeink, lám, mind megmaradtak!

Mikor találkozunk, újra felidézzük,

ifjúságunk filmjét együtt, újra nézzük!

Bár a test megvénül, nem oly tetszetős már,

de a szívünk ifjú, mint a napsütött nyár,

s ami csodaszép volt emlékekben éljük,

ami eszünkbe jut, azt mind kicseréljük.

Hiszen, ma már másról dalol minden nóta…

Volt saját családunk ifjúságunk óta.

Éltük az életet, boldogságra leltünk,

néhány kis porontyot felnőtté neveltünk.

Együtt éltük létünk egy-egy kedves férjjel,

ki nappal dolgozott, és szeretett éjjel.

Mi meg melegséggel töltöttük meg fészkünk,

később unokáztunk, mire körülnéztünk.

Ám mindegy volt nekünk, hogyan telt az élet,

a változó világ köröttünk mivé lett,

örökké őriztük a jó barátságot,

ami végig kísért, s lélekben felrázott.

Végig élvezhettük minden kornak fényét,

nem féltünk előre, s nem vártuk a végét!

Hiszen az életünk ettől lett szép, kedves,

nem ragaszkodtunk a hulló levelekhez.

Minden egyes kornak megvan az ő bája,

úgy teljes az út, ha lábunk végigjárja.

Ha akad egy barát, aki végigkísér,

ez a jó barátság minden kincset megér.

Együtt sokkal könnyebb visszaemlékezni,

képzeletben újra fiatalnak lenni.

Örömöt találni az alkonyi Napban,

meglátni a szépet minden pillanatban.

( Aranyosi Ervin © 2018-07-30.)

Kerecsényi Éva: Pillanatvirágok

Adj időt, a legszebb ajándék,

ha szeretsz, adj belőle, kérlek,

figyeld a felhőt, hogy elsuhan,

ne várj, egy villanás az élet.

Idő, oly értékes, drága kincs,

pótolhatatlan minden óra,

mely aranyból emel glóriát

a lapuló mindennapokra.

Ó, idő, fognám, szorítanám,

de nem vár, már tűnik is tova,

szemmel nem láthatom, kézzel nem

foghatom, égig érő csoda.

Színes, tarka csokor az idő

pillanatvirágokból kötve,

kölcsönbe kérni, megvenni nem

lehet, becsülni kell örökre.

Adj időt, a legszebb ajándék,

pazar pillanatok emléke,

mely aranytollal ír balladát

a lélek nagy emlékkönyvébe.

Horváth Mária: Soha semmi nem késő

Soha semmi nem késő, míg élünk a földön.

Élvezzük a szabadságot, az Isten adta élet.

Munka legyen szórakozás, stressztől mentes,

akkor mindennap egy csodát remélhetsz.

Azt kívánom neked, láss, és ne csak nézz!

Vedd észre a kék eget, napot, a csillagokat,

a zöld mezőket, a lombos fákat, virágokat!

Mindig mosolyogj és boldogságban élj!

Láss, ne csak nézz, hisz az élet nagy csoda,

a szép oldalát vedd észre, nézz végre oda!

Örülj a tavasznak, s az új élet kezdetének,

forró, meleg nyárnak, a hűsítő strandoknak.

Érezd az ősznek simogató, lágy melegét,

lásd a hulló levelek ezernyi sok színét!

Elbűvölő kavalkádját, szépségének varázsát,

télnek csodáját, ha felveszi a fehér ruháját.

Az élet gyönyörű, s egy rejtelmes sziget!

Mondom neked, láss, és nyisd ki a szemed!

vannak még csodák, csak meg kell látnod,

és ez mind a tied, csak észre kell venned!

Kozma József: Hulló levelek ....

Arcába mondtam, hogy nem szeretem,

Lestem, hogy erre majd mit mond nekem.

Gyötörtem, kínoztam szüntelenül,

Féltékeny voltam oly kegyetlenül.

Hazudtam néki, hogy más férfi vár,

Ha estére randevúnk volt.

Szerettem volna, ha könnyet ejt már,

De ő csak kacagva fölém hajolt,

Azt mondta: "szeretsz te engem,

Szíved enyém, érzem én."

S én ellöktem magamtól durván,

S ő döbbenten nézett reám.

A két szemét még most is látom,

Könny nélkül sírt, csak nézett vádlón.

Egy percig állt, sebzetten, bénán,

Nem szólt egy szót, csak elment némán.

Hervadt falevél hullt a fáról,

S elvitte őt az őszi szél,

Mégis minden este visszavárom,

Mert szívem csak őérte él.

Elmúlt a tavasz és elmúlt a nyár,

Szomorú szívem csak őreá vár.

Belátom, hibáztam! Megbántam én!

Él mégis bennem egy halvány remény,

Visszatér hozzám, ha eljön az ősz,

És rájön, hogy szeretem őt.

Szerelmünk emléke mindent legyőz,

S éppen úgy szeret majd, mint azelőtt.

Már érzem a csókját a számon

És látom a lágy mosolyát.

A vétkemet százszor is bánom,

És várom hívó szavát.

A két szemét még most is látom,...

...Mert szívem csak őérte él.

Móra Ferenc: Fecskehívogat

Villásfarkú fecskemadár,

jaj de régen várunk!

Kis ibolya, szép hóvirág,

kinyílott már nálunk!

Fátyolszárnyú kis méhecskék

zúgva-döngve szállnak.

Cifra lepkék, kék legyecskék

ide-oda járnak.

Rózsa, rózsa, piros rózsa

nyitogatja kelyhét;

itt a tavasz, lessük, várjuk

a csicsergő fecskét.

Sárhelyi Erika : Hétköznapi józanság

Csak apró vágyakkal él az ember.

Beéri azzal, ha ágyát megvetik,

ha az éjre ráköszön a reggel,

s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mi végre az ezernyi álom,

hogyha újra és újra ébredni kell?

Hiába lépne át minden határon,

kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,

a nyugvó Napot két szemébe zárja,

tenyerében még érintések égnek

emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,

s miről zakatolnak messzi vonatok,

hinni tud tükre szelíd mosolyának,

s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg apró vágyakkal él az ember,

s nem feszítik az elérhetetlenek,

egy eső cseppben elférhet a tenger,

és egy ébredésből álom is lehet.