Zárkózott vagyok (beszélgetős fórum)

Én is köszi a leírásodat, valóban, ahogy belegondolok, ez a "semmiségekről" beszélgetés a nagy titok, és az ember valójában élvezi:)

Örülök, hogy a kérdezős módszerem, amit a kezdeti feszkó oldására használok, neked is működik :) Ez a másik nagy titok :))

Én még nem váltam totál nyitottá a zárkózottból, de rajta vagyok, mert kellemesebb úgy élni. Amúgy nálam is ez volt a gond, azt hittem, csak világmegváltó dolgokról érdemes beszélni, sajnos ezt otthonról hozom, de nagy hülyeség. Sajnos a szüleim valahogy rosszul látják ezt a dolgot, de ők már nem fogják soha belátni.

Szerintem senki sem hibás egy ilyen helyzetben, azonban a külvilágban mindig adott a lehetőség, ami alkalmat ad a kapcsolatok kialakítására, kommunikációra, ami ehhez kell, az önbizalom. És ez a lényeg. Bátorság, merni, csinálni. Az emberek többsége szereti, ha valaki közöl magáról mindenféle információt, persze intelligensen, de ez jelen esetben nem okozhat problémát.

A lehetőség adott, és ha meg van a kezdő lépés, a második már könnyebb lesz sokkal.

Pontosan az okoz problémát, nem is kicsit, ha valaki nem találja helyét a világban. Ezért fontos valahogy törekedni arra, hogy megtalálja. Ez pedig kommunikáció nélkül nem megy.

Szerintem pedig nem vagy zárkózott ember. Azt írtad, régen nem voltál az, hanem egy dumás, pörgős csajszi, és akkor jól érezted magad a bőrödben és nem akartál változni, változtatni.

Most diszkomfort érzésed van folyamatosan, ami azt jelenti, nem éled meg önmagad, nem olyan a személyiséged, amilyen vagy, csak, ki tudja, még milyen okok miatt, azt itt úgysem lehet megfejteni, ilyenné váltál, elnyomod az igazi énedet.

Amikor valaki félelemből cselekszik vagy nem tesz semmit, az nem az igazi arca.

Hasonló cipőben jártam sokáig, kamaszkoromban egy nagy dumás cserfes csaj voltam, ami a szívemen a számon, imádtam az életet, az embereket. Sajnos a család hatása következtében, ezt ezerrel próbálták bennem elnyomni, megváltoztam, és néhány évig borzasztóan éreztem magam a félénkségem miatt, annyira értéktelennek és unalmasnak gondoltam magam, hogy nem is mertem kapcsolatokat kialakítani. Majd jött egy változás, önbizalmat szereztem, kihívások elé állítottam magam és sikerült. Az önbizalmam növekedésével úgy érzem, hogy ugyan nem 100, de 85% ban újra önmagam vagyok. Ma már odamegyek kisebb társasághoz ismerkedni különböző képzéseken, bátran. És baj még nem lett belőle. Merek kezdeményezni. És jó néven veszik... szóval fel a fejjel, tedd azt, amit szeretnél...

Na ez az iskola dolog jó irány! Amit írsz arról eszembe jutott, amikor kamasz koromban próbáltam lányokkal ismerkedni, és egyszerűen nem mertem odamenni egyikhez se, de amikor rászántam magam akkor valami bénasággal el is vágtam magam a csjoknál...

Igazából továbbra is azt gondolom jókora önbizalomhiány van nálad. Hogy nézel ki? A külsőddel elégedettvagy? Esetleg ki lehetne pakolni a didkókat, ez hidd el sokat segít. 27 éves vagy, a nőiességet ki lehet meg ki is kell használnod. Amúgy a pároddal elégedettvagy?

Örülök, ha segíthettem!

És vedd hozzá, hogy én gyerekkoromban sosem voltam ilyen, te viszont szt ítad, már voltál. Akkor talán még könnyebb dolgod is lesz, mint nekem volt.

Szóval hajrá! És ha nem megy rögtön, akkor ne hülyének meg értéktelennek érezd magad, csak tudd, hogy ami másnak könnyen megy, az neked nehezebben. De biztos tudnál olyat mondani, ami neked megy könnyebben, és ezeknek a "nagydumásoknak" nehezebben.

Annyira jokat irtal!! Jo volt olvasni, hogy van kiut!

Ugyanezt figyeltem meg, hogy tarsasagban olyan dolgokrol megy a duma, amit én egyedül magamban elintezem, es nam tartom lényegesnek, hogy beszeljunk rola.

Tegnap például a szulinapon egy srac hosszasan arról magyarázott, erdekesen hogy mit es hogy foz.

Szia!

Amit leírtál, nem "rossz ember", hanem egyfajta embertípus, a zárkózott ember. Nincs azzal semmi baj, csak annyi, hogy ez mostanában nem divat. Minden azt sugallja, hogy a beszédes, nyitott, barátkozós, talpraesett ember az egyedüli elfogadható. Ami meredek nagy marhaság, mert ha valaki ilyen, akkor ilyen, ha zárkózott, akkor zárkózott. Csak a mai trend a zárkózottabb emberekkel nem tud mit kezdeni. De ez még nem jelenti azt, hogy az ilyen ember nem éppolyan értékes, mint a többi. Szerintem ne görcsölj rá, fogadd el magad olyannak, amilyen vagy, és ebből a helyzetből próbáld kihozni azt, amit lehet. Pl. nekem - épp eleget hallgattam a tanáraimtól régebben, hogy milyen zárkózott vagyok, és az milyen helytelen, szóval tudom... - szóval maga zárkózottség nem probléma, de az régebben engem is zavart, hogy nem tudok miről beszélgetni. Aztán odafigyeltem, miről beszélgetnek mások, és meglepődve fedeztem fel, hogy egy csomó olyan hétköznapi dologról, amiről én azért nem beszéltem, mert fölösleges szócséplésnek tartottam, merthogy csak a fontos dolgokról kell beszélni... Rájöttem, hogy nem így van. És ha társaságban voltam, én is bevetettem néha egy-egy olyan mondatot, hogy "jaj, olyan álmos vagyok, de olyan érdekes könyvet olvastam este." Vagy: "Már megint esik az eső, remélem, holnap süt majd a nap, mert már unom ezt." Tök hülyének éreztem magam, de itt indult el az, hogy később egyre inkább tudtam beszélgetni. És a másik, amit már írtak, hogyha kérdezed a másikat és őszintén érdeklődsz a dolgai irént (lehet, hogy eleinte erre is erőltetned kell magad), akkor egyre jobban belejössz a beszélgetésekbe, emberi kapcsolatokba. Én mostanra sokszor úgy pörgök és úgy beszélgetek, hogy bizony sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy hova tűnt, a csendes, elmélkedő, visszahúzódó énem? Mert én meg azt érzem igazi énemnek, és csodálkozom, hogy lehet, hogy így megváltoztam (nem érzem magam rosszul a bőrömben, sőt, csak érdekes). Azért megmaradt olyan, hogy időnként félénk vagyok, zavarba jövök, hirtelen nem tudom, mit mondjak, de aztán továbblépek, nem bénítanak le az ilyenek.

Bocs, kicsit hosszan írtam, de talán hasznát veszed.

Amikor társaságban vagyok és nem érzem jól magam (ami gyakori) és nincs ott senki aki "megvédhetne" akkor sajnos volt már párszor ilyen pánikrohamom.

Nem kaptam levegőt, szorított a tüdőm..muszáj ilyenkor bemennem a wcre, magamra zárnom az ajtót hogy valamelyest megnyugodjak.

Miért lenne a zárkózott ember rossz ember? Sőt, az esetek túlnyomó többségében nem képmutató (nem fog másokhoz odamenni hízelegni, mert gátlásos), megbízható (mert amit és akinek mondja az számára fontos).

(Nálam inkább az olyanok verik ki a biztosítékot, akik mindenáron barátkoznak, csak csacsognak-csacsognak-szövegelnek, pörögnek, mint egy Duracell-nyuszi. Általában észre se veszik, hogy a környezetük terhére vannak. Számukra mindenki "barát", pedig nem.)

Ne görcsölj, úgy is hiába teszed. Nem olyan a természeted. Élj bele a világba. Van munkahelyed, barátod. Ezek szerint hatalmas gondjaid nincsenek. Ne is csinálj magadnak!

Zárkózott vagy; ez nem baj. Én is zárkózott vagyok, de ettől még azzal létesítek kapcsolatot, akivel csak akarok. Csakhogy ritkán akarok. Mert zárkózott vagyok. :D És egyáltalán nem érzem magamat rossz embernek emiatt.

„tudom hogy nem ilyen vagyok” De ilyen vagy most. Régen más voltál, de az valamiért megváltozott. Fogadd el ezt, ne görcsölj!

Élvezd, hogy van jó munkahelyed, párod! És vigyázz, nehogy a téma körüli gondolataid pánikbetegséget váltsanak ki nálad. Mert az általad leírt fizikai tünetek utalhatnak erre is. :(

Félreértettél.

Én nem a letűnt barátság után sóvárgok. Azt csak azért írtam le, mert akkor változhatott meg bennem valami.

Amikor én ilyen boldogtalan vagyok lassan 8éve, keresem az utam elég erős gyerekről beszélni.

Őszintén szólva nem értem mi a bajod????

Van egy hosszantartó, megfelelő kapcsolatod, élettársad, munkád, jövőd, hamarosan talán gyerekeid és letűnt, vihogós, tinédzser korú/agyú barátnők után ácsingózól????

Tudod egy idő után az embernek kisebb gondja is nagyobb, mint hogy ilyen semmitmondó kapcsolatokra időt pocsékoljon!

A lelki problémáid testi kivetítése viszont pánikbetegséget sejtet. Ezt viszont meg kell beszélni egy orvossal!

Szerencsére van egy nagyon jo barátnőm, de nyilván nem loghatok ejjel nappal a nyakan.

O is nagyon sokat segített, hogy rajojjek nem vagyok rossz ember.

Ilyen ismerkedes céljából iratkoztam be suliba, de ott sem sikerült ismerettsegeket kotnom.

Munkabol rohanok, a többiek addigra mar osszecsiszolodnak. Tegnap nagyon rossz, ahogy jottem ki wcrol kis csoportokban beszelgettek de en egyikukhoz sem mentem oda, inkabb leultem olvasni. Üvölteni tudtan volna, hogy hogy lehetek ilyen bena.

Én magam se vagyok az aki egy öt perces ismerettség alatt leadja az élettörténetét.

Egyrészt szerintem próbálkozni kell, másrészt sokat segítenek az olyan helyzetek ahol ha akarsz kapcsolatba kerülhetsz emberekkel, ha nem akkor se néznek ki. Ilyen például a konditerembe járás, Vannak szervezett túrák, ahová simán elmehetsz egyedül is, igazából egy kiadós séta, nem kell feltétlen megmászni az alpokat. Ha van szimpatikus ember jó, lehet kapcsolatot teremteni, ha nem akkor sétáltál egy nagyot. Mindenképpen valami hobbi valami munkán kívüli elfoglaltságot kellene keresned, biztos van ami érdekel.

Sokat segítene egy állandó barátnő, mankó lehetne az idegen helyzetekben. Valamilyen szinten úgy veszem észre pont a barátnő/k elvesztése miatt kerültél a mostani helyzetbe. Alapból nem is vagy olyan pörgős nyílt csajszi, a barátnőid társasága adott biztonságérzetet. A gond ott van, hogy idővel egyre nehezebb ezeket a barátokat"pótolni". De azért egyáltalán nem reménytelen.

Szia! Ettől nem vagy rossz ember. Viszont tènyleg kòros, hogy ha fizikai tünetekkel jàr együtt. Szerintem menj el pszichològushoz vagy kineziològushoz (remèlem jòl ìrtam). Egyàltalàn nem szègyen (tudom miről beszèlek).

Ès az önbizalmad! Valahogy vissza kell èpìtened (ennek a mòdszerèt èn is keresem). Ebben pszichològus tud segìteni, illetve az önismeret.

Igen én is úgy gondolom, hogy valami hatására nagyon ilyen lettem.

Az zavar az egészben a legjobban, hogy tudom hogy nem ilyen vagyok.

A munkahelyemen is kellet 1év, mire nem csak a munkámra hanem az emberi kapcsolatokra is képes vagyok energiát fordítani.

Nagyon sok idő, mire megnyílok másoknak.

Most pont pszichológus után kutatok.

Szerintem nagyon rágörcsölsz.

Nincs önbizalmad. Hová lett? Azt írod, már az egyetem évei alatt sem..

Valami megváltozott benned, vagy valami történt hogy ennyire zárkózott vagy és nem tudsz feloldódni, beszélgetésekbe belefolyni.

Az, hogy nem kezdeményezel egy dolog, de, hogy még egy kukkot sem és ettől fizikálisan vagy rosszul, nos ez szerintem is kórós.

És ne pszichiáterrel kezdj hanem pszichológussal.

A kettonek semmi koze egymashoz.

Nem kell a farkasokkal egyutt uvolteni, ha nincs hozza hangod.

"Szeretnék egy társasági, pörgős, beszédes csaj lenni, olyan mint amilyen régen voltam."

Ez rég volt,ahogy írod is,változunk,ne akarj olyan lenni,ha ösztönből nem jön akkor kár erőltetni,kicsit ismerd meg jobban önmagad,nézz inkább befelé,és egyszer csak kinyílsz ha eljön az ideje,de addig is változnod kell.

Hát hol is kezdjem...

Valahol ott kezdődhettek a dolgok, hogy a 3gimis barátnőmmel érettségi után továbbra is szorosan tartottuk a kapcsolatot, sokat találkoztunk, sok közös programot szerveztünk. Én ebben az időszakban jöttem össze a párommal és természetesen így kevesebb szabadidőm jutott a barátnőimre. Próbáltam ügyesen lavírozni a két fél között, sajnos több okból is kifolyólag elváltak útjaink. Ez bennem sokkal mélyebb nyomokat hagyott mint bennünk, én úgy gondolom hogy ennek a hatására a mai napig nem tudok megbízni az emberekben és új kapcsolatok kiépíteni.

Ez, hogy kegyetlenül zárkózott vagyok, minden pillanatomat megnehezíti. Most leszek 27éves.

Annyira elszoktam a társaságtól (barátom is zárkózott, de közel sem annyira mint én) hogy amikor pár évvel ezelőttig ha egyedül mentem vásárolni, utazni vagy bármerre olyankor teljesen kivert a víz, heves szívdobogás, pánik lett úrrá rajtam.

Egyetemen nem tudtam kapcsolatokat létesíteni, barátkozni. Egyedül voltam. Utólag visszagondolva többen is keresték a társaságom, csak én akkoriban nem vettem észre, egyszerűen féltem.

Akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy nekem valaha munkahelyem lesz, ahol majd helyt tudok állni.

Szerencsére nem így lett, van egy szuper munkahelyem, ahol meg vannak velem elégedve.

Közben az elmúlt 8év alatt folyamatosan értek az emberek irányából negatív élmények, tapasztalatok. Valószínűleg ez egy kevésbé kiábrándult embernek ezek fel sem tűntek volna, nem hogy rossz élménynek tekintene rájuk.

Szeretnék egy társasági, pörgős, beszédes csaj lenni, olyan mint amilyen régen voltam. Nagyon vágyok az új emberekre, a társaságra, ezzel szemben ha ott a lehetőség nem tudok éni vele.

Tegnap szülinapozni voltunk, ahol volt egy csomó új ember, de meg sem tudtam szólalni.

Semmi épkézláb gondolat, válasz, téma nem jut ilyenkor eszembe, és szinte már fizikálisan vagyok rosszul.

Nagyon nyomaszt, már teljesen meg vagyok győződve, hogy én emiatt értéktelen ember is vagyok. Ez az érzés csak még mélyebbre taszít. De hát nem vagyunk egyformák..gondolom, van aki beszédesebb, van aki kevésbé.

Voltam pszichiáternél (SZTK-s) aki nem ment a dolgok mögé, csak annyit látott, hogy itt van egy fiatal kis csaj, szuper munkával, ambiciózus, ápolt..nem látta hogy mennyire össze vagyok törve.

Mit tegyek?

Mondjatok valami okoasat :)