Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Fórumok » Lélek & Szerelem fórumok » Volt olyan dolog az életedben, amiről azt hitted, sosem éled túl? Mi segített? fórum

Volt olyan dolog az életedben, amiről azt hitted, sosem éled túl? Mi segített? (beszélgetős fórum)


1 2 3 4
2011. nov. 3. 09:23
igen,de egy ferfi szeretete segitett atveszelni ezt a nehez helyzetet.
97. Gyongyvirag555 (válaszként erre: 88. - VsPs)
2011. márc. 19. 11:55
Nagyon szívszorító volt a történeted,talán pont azért,mert én is elvesztettem azt,akiről azt gondoltam,hogy Életem Párja (csak remélni tudom,hogy nem az Igazit vesztettem el...),bár nálam nem voltak ilyen durva tünetek. Hogy vagy azóta?Merre alakultak a dolgok? Látom, már eltelt azóta néhány hónap.
2011. jan. 25. 23:33
Igen, még a mai napig is szenvedek:S Egy évvel ezelőtt elvesztettem a barátnőmet egy balesetben! Amikor megtudtam, azt hittem ott helyben végem lesz... Hónapokig olyan voltam, mint egy élő halott, fogytam, sírógörcsök kaptak el, stb. Még mindig pszichológushoz járkálok, de úgy érzem, hogy eddig még csak nagyon keveset javultam. Bár, már ez is valami. Szerencsére a családom is mellettem áll maximálisan, a barátok is és a pszichológus is próbál kirángatni a gödörből, úgyhogy lassan talán jobb lesz...
2010. dec. 19. 15:53
Egyébként volt!Mi segített?Hogy nem hagytak egyedül,és minden szarságomat,idegbetegségemet,kirohanásomat,elnéztek!Figyeltek rám,foglalkoztak velem,szerettek,a kedvemben jártak,meghallgattak,megértettek!Ezek voltak a barátaim,és családja!:)))
94. 04e95f637a (válaszként erre: 88. - VsPs)
2010. dec. 19. 15:46
Életem leghhosszabb hsz-ét olvastam el!Ismerős érzés,jajj de nagyon ismerős! :(((
2010. dec. 19. 15:29
AZ IDŐ....:(
2010. dec. 19. 15:06
az idő :)
91. 5b3b7aa55c (válaszként erre: 1. - Lilluska25)
2010. dec. 19. 15:05

Szép napot!

Igen, ilyesmi csalódás, fájdalom, gyász minden ember életében előfordul, akinek van szíve, vannak érzései.

Öt évvel ezelőtt volt az első nagy szerelmi csalódásom, nem részletezem miért. Természetesen nemcsak az ő hibája volt, hanem az enyém is. Hibáztam, mikor vele kezdtem, és még nagyobb hibát követtel el, amikor folytattam is vele, megannyi kihágás, csalás, elszaladás ellenére. Három hónapig csak bőgtem, 15 kg-t fogytam és olyan voltam mint egy múmia.

Aztán egy barátom megkérdezte, minek sírsz?! Hát inkább adj hálát a jóégnek, hogy megszabadultál tőle. Azóta nem sírtam. Olyan lelkiállapotban voltam, hogy eszembe se jutott abbahagyni az önsajnálatot.

Nekem a hímzés segített, ugyanis 18 éve hímzek. :-)

90. lilluska25 (válaszként erre: 89. - F36e266467)
2010. nov. 4. 14:28
ez tetszik
2010. nov. 3. 23:46
Az, hogy megtörtént és azt vettem észre, hogy túléltem.
88. VsPs
2010. nov. 3. 23:39

59 nap. .


Gondoltam leírom szeptember 4. -től november 2. -ig az életem egy szakaszát. .

Legyen meg nekem emlékül, ez alapján tudják meg, akik nem tudták eddig, hogy mi játszódott le bennem, hogy hogyan éltem meg azt az időszakot amikor elveszítettem egyetlen kapcsolatom ehhez az élethez, a szerelemem.

Senki, semmi kép ne kövesse a példát, de okuljon belőle, és tartsa nagy tiszteletben amije, akije van. .


Szeptember 4. -én éjszaka történt, hogy akit nem becsültem meg, mert nem voltam tisztában vele, hogy mit jelent nekem elhagyott.

Részben azért, mert nem kapta meg amit tőlem várt, részben pedig azért, mert jött egy jobb perspektíva, egy új lehetőség.

Az új dolgokkal vigyázni kell, mert ismeretlenek.

Nekem is voltak ilyen irányú gondolataim kapcsolatunk mély gödreiben, de mindig rájöttem, hogy az új lehetőség, nem jobb, csupán másik.

Másnap, 5. próbálkoztam megoldani ezt a dolgot, nem túl nagy sikerrel.

Nem voltak tetteim, cselekedeteim mögött azok az érzések, amik később jöttek, keletkeztek.

Hiteltelen voltam.

Telnek a napok, semmi extra.

Még inkább harag, mint szenvedés.

Akiről akkor még nem tudtam ki nekem, elutasító, makacs, és rendkívül haragszik rám.

Makacssága ragályos.

Legyen ahogy ő akarja.

Dúl bennem a harag.

Mérgemben meggondolatlan vagyok, és fájdalmam éreztetni szeretném vele is.

Nem vagyok racionális.

Keresem az ellenséget, akiről eddig sejtettem, hogy létezik, de nem voltam bizonyos.

Összeáll a kép.

Jött egy idegen, többet, jobbat ígért.

Elég volt.

Elment.

Nem az idegen hibája.

Belül már tudom, az enyém.

Még nem merem bevallani, de később ez is sikerült, sőt beismertem mások előtt is.

Egyszer eljött a pillanat, tudtam beszélni Vele, és előtte is beismertem ezt.

Életem legnehezebb mondatai voltak, amikor megindokoltam az elvesztését, a saját hibámmal.

Szakításunk után, ment a drámázás, aminek mindig ellensége voltam.

Visszaadtunk egymásnak dolgokat, mintha ezzel jeleznénk, hogy ez kötött össze minket és oldódik a kötés.

Csak, hogy ilyen nincs.

Tárgyak nem kötnek össze embereket.

Beszélgetésünk érvelések, hangos szavak, kesze-kusza mondatok tömkelege.

Tisztán látszik semmi jó nem lesz belőle.

Ő határozottan elutasít.

Én elhiszem.

És ekkor el kezd valami történni.

Szakításunk eleje fájdalmas, de semmi más.

Az elvesztés, a távolodás, és az idegen kezd ébreszteni valami olyan tudat alattit, amiről nem tudom mi az.

Körülbelül egy hónapja nem vagyunk együtt.

Üldözöm az idegent.

Nem mer meghallgatni.

Inkább nem alszik otthon, mintsem, hogy találkozzon velem.

Ha meglát elmenekül olyan helyekre, ahol kamerák vannak.

Okos.

Utólag jó, hogy így történt, mert biztos azóta a súlyos testi sértés ügyemet tárgyalnák valahol.

Érzem magamban a dühöt, hogy elvett valamit tőlem, ami az enyém volt, és én tehetetlenül végignéztem.

Szerencsétlen helyzet, mert szívem szerint az első adandó alkalommal gondolkodás nélkül megenyhültem volna amikor állcsúcson verem.

De nem tehettem.

Olyan helyzetben voltunk, ahol ezzel nem csak a mi kettőnk dolgáról lett volna szó, hanem rossz fényt vetett volna, tönkre tette volna sok ember rengeteg munkáját.

Várni kell vele.

Megpróbáltam közben túllépni.

Igyekeztem belátni ez nem megy, és kerestem az új kapcsolatokat, ismerkedtem lányokkal, szórakozni jártam.

A hátam közepére nem kívántam az egészet.

Tudtam, hogy olyat teszek, aminek semmi értelme, nem adja Őt vissza.

De muszáj volt, el kellett valamivel foglalnom magam, mert máskülönben megőrültem volna úgy éreztem.

Éjjelente nem aludtam.

Az idegent üldöztem, kerestem a pillanatot, amikor találok egy fogódzkodót, és megnyugodhatok.

Ez a pillanat sosem jött el.

Minden amit láttam, tapasztaltam, csak rosszat tett.

Jó dolog nem tudni mindent.

Ekkor már tudtam, hogy szerelmes vagyok abba a lányba, akit elveszítettem.

Már tudtam, hogy Ő az egyetlen kapocs köztem, és e világ között.

És nem az enyém.

Tovább kell lépnem, hátam mögött kell hagynom a legfontosabb személyt egész eddigi, és ezt követő életemben.

Ez a felismerés, az érzés hozta azokat a dolgokat, amik egy cseppet sem mondhatóak racionálisnak már.

Rengeteget sportoltam, hajtottam magam, és minden szabadidőm beosztottam, csakhogy ne gondoljak rá.

Nagyon keveset aludtam továbbra is, és már azt sem nyugodtan.

Éjjel izzadva ébredtem arra, hogy azt álmodom, hogyan verem épp az idegent.

Póló csere, és már nincs alvás.

Csak agyalás van.

Agyalás minden percben.

Hol lehet, mit csinál, jól van e, mit érezhet, mit gondolhat, bántja e Őt valaki, vagy valami, gondol e rám, hiányzok e neki néha. .

Minden nap ugyan olyan.

Semmi nem számít, csak teljen el valahogyan az idő.

Felkelés, bár inkább általában felriadás valamilyen rémálomból, lehajtott fejjel céltalan bolyongás, aztán beindul a nap.

A lényeg egy percre sem állni meg.

Kutyafuttatás, nagy séták, aztán edzés, szétküldeni magam, jön az este, az éjszaka, ami a nap legnehezebb része, hiszen ilyenkor hiányzik a legjobban. .

Hajnalban hazaérni, ágyba esni, és 4-5 óra múlva kezdődik minden elölről.

Azt gondoltam erős vagyok, és bármit kibírok.

De erre nem számítottam.

Agresszív lettem.

Az utcán verekszek.

Ezelőtt ilyen nem fordult elő soha.

Barátom nyugtatót javasol, amikor nem tudom leírni a nevem a kézremegésem miatt.

Irtóztam a gondolattól, de megértettem, hogy nem mehet így tovább.

Egyszer eljött a nap, amikor összeestem, elájultam.

Túlléptem egy határt, és a testem reagált rá.

Eljött a pillanat, gondolkozni kell.

Már egy hete nem beszéltünk.

Fizikai fájdalommal járt, tönkrementem benne.

De eljött a nap, amikor meglátott, én is Őt, és írt nekem.

Persze az idegennel volt, aki addigra már nem is volt annyira idegen, mert többet tudtam róla, mint saját magamról.

Hol lakik, kiket ismer, milyen ember, mennyi barátja van, hol született, hol dolgozik, hol dolgozott, adószám, taj. szám stb. .

Na ha valamit nem kellett volna, hát ezt nem.

Egy cseppet sem nyugodtam meg az adatok birtokában, amiket közben láttam, tapasztaltam.

De legalább lekötött a nyomozás.

Mindig fájt látni, hogy hol, mikor találkoznak, mit csinálnak, hogyan viszonyulnak egymáshoz, hogyan csókolóznak, mikor érnek haza, egy helyre mennek e, hogyan töltenek egy szabadnapot. .

Ezzel magamban keltettem a feszültséget, egy perccel nem lett jobb a tudatom tőle.

Képes voltam 100 kilométereket kocsikázni, megfigyelni, 2-3-4 órákat várni, egy helyben mozdulatlan egy fa árnyékában a hidegben, csak hogy lássam, ki hogyan érkezik haza, hogyan búcsúzkodnak.

Kétszer megfáztam, és egyszer felfáztam közben, de nem tudtam mással foglalkozni.

Mivel itt sok volt az éjjeli esemény, jó volt, mert legalább lekötött.

Addig sem otthon agyaltam.

Közben teljesen világossá vált, hogy életem párját hagytam elmenni.

A látott dolgok ellenére, a más férfivel való intim kontaktusok ellenére azt akartam, hogy velem legyen.

Hihetetlen, amikor ez már nem undort kelt, hanem bánatot, és mérhetetlen fájdalmat, tehetetlen dühöt.

Volt egy este, amikor ezért a képért 3és fél órát álltam szinte mozdulatlan közel nulla fokban.

Tőlem 3 méterre álltak meg, tisztán hallottam a szavaikat is.

Mérhetetlen fájdalom, hogy a szerelmem hajol oda még egy, és még egy csókért az idegenhez.

Ő akarja a jobbat, és nem velem.

Milyen odaadó, és kedves vele.

Megöl.

Gyűlölöm az idegent, mert benne látom az én hiányosságom.

Megtette amit én nem.

Kedves volt, kimondta amit gondolt, kimutatta amit érzett, és mondott olyat, amit nem érzett, de tudta, hogy a másiknak jól esik.

Kíváncsi lettem volna akkor ott abban a pillanatban, hogy 5 év elteltével is képes lett e volna erre.

Remélem ez a kérdés nyitott marad, és sohasem tudom meg a választ.

Sohasem volt érzéseim továbbra is a felszínen vannak minden rossz ellenére, és szerelmes vagyok abba a lányba.

Érzem, hogy szükségem van rá, mert szeretem.

Ő az én másik felem, ő az én jobbik énem, és az én életem egy fél élet csak az övé nélkül.

Ismerkedéseim során rájöttem, hogy nem tudok mit kezdeni egy másik lánnyal, mert a szívem Vele van tele.

Jól el tudok beszélgetni, mozizni, megenni egy pizzát, de ennyi, itt kimerül.

Jól esik az ölelése, jól esik nem senkinek érezni magam, de nem tudok tovább lépni.

Nekem Ő kell, Ő érte dobban a szívem, és nélküle nincs értelme semminek.

Eljött az a nap, amikor beszélgetünk, őszintén higgadtan.

Volt ilyen, kb a 45. naptól kezdve többször, de ma van az első olyan nap, amikor csak egymásra fogunk figyelni.

9órát voltunk együtt, és egy percig sem némán.

Beszélgettünk higgadtan, szépen, érvelve, magyarázva.

Másodszor is szerelmes lettem belé.

Innentől minden megváltozott.

A napok nem szóltak másról, csak, hogy mikor hív, vagy üzen végre.

Tudtam végre nyugodtan aludni, bár nem sokat, és nem könnyen, mert nem tudtam kizárni a gondolataim, de nappal annyi boldogságot, jó érzést adott, hogy elég volt ahhoz, hogy szeretettel gondoljak rá egyfolytában.

Az idő ilyenkor is piszok nehezen múlik.

A legrosszabb az, hogy nem tudhatom mikor mi fog történni.

Nem ígért semmit, én nem várhatok semmit.

A várakozás a legrosszabb, és legbizonytalanabb dolog ami történhet valakivel.

Nem tudni, hogy meddig, és pontosan mire vársz, csak áhítattal nézni az időt, hogy teljen végre, a legnehezebb.

A szerelemről megtanultam, hogy a legrosszabb dolog ami történhet, ha nem a megfelelő időben történik, és, hogy egy erős embernek is tud nagyon komoly fizikai fájdalmat okozni, nem beszélve arról, hogy lelkileg összetör bárkit, és kötél idegeket képes cérnává őrölni, majd elszakítani.

Remélem, hogy most már a jó megtapasztalások következnek majd, és szerelmemmel tölthetek minden fontos percet, az életem hátralevő csekélyke, körülbelül 60-70 évében. . .

87. syria
2010. nov. 3. 22:06
Az idő.
2010. nov. 2. 06:06
Volt nem is egy.
2010. nov. 2. 06:05
volt, a családom, és a hitem.
2010. nov. 2. 06:00
Én egy kicsit ilyenkor leülepszek,megsajnálom magam,és irány minden felé!Egy a lényeg,ne üljek itthon!Megrázom magam,és már jobban is vagyok!
2010. nov. 2. 02:24

Túlélni muszáj,a túléléshez a magam részéről mindíg új célokat tűzök ki,féladatokat magamnak,amikért küzdhetek,értelmet keresek a létemnek.

Igaz,attól még fájni fog,de ez van?-)

82. cb4d6e9d49 (válaszként erre: 9. - Cippora)
2010. nov. 2. 02:22
Sajnos osztanom kell ezt a véleményt.Van,amit sosem felejt el az ember,csak megtanul együtt élni vele.Vannak dolgok,melyeken az idő sem segít,én 10 éve várom az idő segítségét..És nem vagyok boldog...Csak kicsit erősebb..
2010. szept. 28. 11:33
Volt, egyetem után. Elkezdtem dolgozni, bár azt hittem, élni sincs erőm, nemhogy dolgozni. De muszáj volt koncentrálni, megcsinálni a dolgokat. Eleinte munka közben egész jól elfeledkeztem, csak ha volt pár perc, tört rám azonnal az, hogy ezt nem bírom elviselni, nincs erőm semmihez. De muszáj volt, hogy legyen. És aztán szép lassan így lett egyre jobb. De ha akkor nem állok munkába, lehet, hogy megbolondulok.
2010. szept. 20. 09:06

Többször is..

Hogy mi segített? Túlélési ösztön:)

2010. szept. 13. 21:17
sok-sok verés. pofonok és ütlegek, de vége. túléltem. talán egészben, bár félek a lelkem egy része oda.
78. lilluska25 (válaszként erre: 77. - C1e9612cd3)
2010. szept. 13. 20:50
ez igaz....
2010. szept. 12. 20:22
"Rengeteg energiát fordítunk arra, hogy elkerüljük ami elkerülhetetlen. így nem csak nehéz és félelemmel teli életet kell élnünk, de az életünk vereséggé is válik. Ha azonban elfogadjuk az elkerülhetetlent, ez már maga a győzelem. Az emberi élet ekkor kezdődik."
76. lilluska25 (válaszként erre: 74. - AncsyKém)
2010. szept. 11. 20:02
ezt nemis lehet,megertem
75. c1e9612cd3 (válaszként erre: 69. - Cippora)
2010. szept. 11. 18:59
nem is akarom kitörölni ezeket a dolgokat (pedig, van aki ezt várja tőle.pont az, aki miyatt akkor úgy éreztem, belehalok a fájdalomba). Én feldolgozni próbálom, és tévedsz, ha azt hiszed, h menekülök előle, vagy nem gondolok rá. Dehogy is nem! Sokkal gyakrabban, mint gondolnád! És sajna ez se jó. De inkább időről-időre szembenézek a másik féllel, aki akkor kiölt belőlem vmit, minthogy valaha is el akarjam felejteni, vagy elnyomjam az egészet. Maradjunk annyiban, h elég sokat formált rajtam az a történet. A naívságom jórésze, az emberekbe vetett álltalános, feltétel nélküli bizalmamjórésze lett oda. Ja, és mit nyertem vele? :) Egy jó kis pánikbetegséget....
2010. szept. 11. 18:34
Igen volt: meghalt életem szerelme.;( Senki és semmi nem segíthet ezen a fájdalmon,az idő ugyan enyhít rajta de néha amikor rámjön, még mindig azt hiszem: ezt nem élem túl...
2010. szept. 9. 18:48

Sajnos volt. A babáim elvesztése. Legfőképpen a 2. volt olyan, hogy azt hittem, itt vége mindennek. Görögországban voltunk nászúton a férjemmel. Kórházba kerültem 30 km-re a szállásunktól egyes-egyedül 3 és fél napra telefon se volt nálam, és nem beszéltem a nyelvet. Az orvosok nem nagyon tudtak angolul, így azt sem tudtam mi van/lesz velem. Úgy altattak el,h előtte nem konzultáltam altatóorvossal, úgyhogy szó szerint bele is halhattam volna...

Utána megműtöttek, majd amikor felébredtem, közölték, h ha nem fizetem ki a műtétet, és a bent tartózkodást, nem engednek el, mert nem ismerik el a biztosításomat. Akkor úgy voltam, hogy jobb is lenne meghalni...

Aztán a férjem értem jött és valahogyan elintézett mindent... Az ellenségemnek nem kívánom,hogy átélje azt amit akkor én... :(

72. rita67
2010. szept. 9. 17:04
Sajnos igen mikor a szüleim meghaltak.
71. last
2010. szept. 9. 15:06

Van ami segít ilyenkor??

Összeszorítottam a fogaim és vártam hogy jobb legyen!

70. d515254a8f (válaszként erre: 48. - Ágica...)
2010. szept. 9. 09:20

Gratulálok a 21 kg! Le a kalappal előtted!

Én is osztom ezt a bajban mindig csak magamra számíthattam és mindent egyedül kellett csinálni. Sajnos nem nagyon volt segítség!

69. Cippora (válaszként erre: 36. - C1e9612cd3)
2010. szept. 9. 09:19
Nem érted...jókat írsz,de attól még eltemeted.Elfogadod,hogy a múltadhoz tartozik,és mivel megy tovább az élet ezért igyekszel nem gondolni rá,nem dolgozik benned,és nem árt többet,de kitörölni nem fogod tudni,és szerintem nem is kell...Biztos vagyok benne,hogy te sem úgy gondolod,hogy az életben mindig mindent el lehet fogadni,mert vannak dolgok amit nem lehet,csak belenyugodni,hogy úgy esett ahogy.
1 2 3 4

További ajánlott fórumok:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook