Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Titkok a fehér köpeny alatt, avagy a történet, amiért orvos lettem cikk

Titkok a fehér köpeny alatt, avagy a történet, amiért orvos lettem


Ez a történet rólam szól. Pontosabban az orvossá válásom útjáról.

Remélem mindenkinek tetszeni fog, aki néhány percet szán rá/m és elolvassa.

Szívből kívánom Nektek, hogy legyetek Ti is erősek, motiváltak és éljétek meg az álmaitokat! :)

Titkok a fehér köpeny alatt, avagy a történet, amiért orvos lettem

Éjjel 1 óra van, mégis egészen elképesztő csendbe borult minden körülöttem. Egy sebészeti klinikán ritka jelenség, szinte megrémít. Az orvosi szoba félhomályából, csak a jéghideg esőcseppek halálát hallom a régi faablakokon. A kórház falain kívül a levegő zord, talán 1-2 fok lehet. Az eső zuhogása arra enged következtetni, hogy az égiek fejvesztve tiltakoznak valami ellen. Talán látják, hogy kuporogva ülök a régi ágyon, a hátamra terített poros pléddel melengetve magam. Fázom, fűtésünk még nincs. Spórolnunk kell, mert az egészségügyre fordított pénzekből, épphogy el tudjuk látni a betegeket.


Főztem egy nagy bögre, forró, citromos teát. Szeretem ezt a bögrét, egy mosolygós fejecske van rajta, mindig jókedvre derít. Ez a tea nemcsak a testemet, de a lelkemet is melengeti. Olyannyira jól esik, hogy erőt adott a gondolkodáshoz. Felmerült bennem a kérdés. Miért akartam én orvos lenni? Levettem a szemüvegem, hátradőltem, becsuktam a szemeim, majd nagyot kortyoltam a teámból.


Születésem óta vidéken élek, Budapesttől egy gondolatnyira. A családomban senki sem szerzett diplomát korábban, a bátyám kivételével, Ő mérnök lett. A szüleim, nagyszüleim, mind kétkezi munkát végeztek egész életükben. Volt néhány állatunk és hatalmas kertünk. A szüleim mindig féltve dédelgettek, azt szerették volna, ha felnőttként, az eszemmel keresném a kenyerem, ha nem kéne keményen „güriznem” minden egyes forintért. Az anyagi helyzetünkkel nem volt gond, bár sosem voltunk gazdagok, de mindenünk megvolt, ami kellett. Minden nyáron elmentünk nyaralni Olaszországba vagy a Balatonra. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor édesapám kezét fogva, először láthattam a tengert.


Általános iskolában kitűnő tanuló voltam, de sajnos a kamaszkor és a gimnáziumi évek beköszöntével, leromlott a tanulmányi átlagom. Mivel itthon nagyon sokat vártak tőlem, úgy éreztem, szégyent hozok a szüleimre. S Ők persze többször szembesítettek is ezzel a gondolattal. Eljött az érettségi ideje, amit közepes átlaggal ugyan, de sikeresen megszereztem. Mentőtiszt szerettem volna lenni, de esélyem sem volt bekerülni, semmilyen felsőoktatási intézménybe. Egy OKJ-s képzésen kezdtem el tanulni, az egészségügy egyik perifériájában. Néhány hét után közölték velünk, hogy a gyakorlatunkat kórházi osztályon kell töltenünk. Ez nagy felháborodást keltett a csoporttársak részéről, én viszont csendben örültem. Az első hely, ahol gyakornokoskodnunk kellett, az a sebészeti klinika volt. (A sors iróniája talán, hogy ma pont ez a munkahelyem.) Teltek a napok, komoly figyelemmel követtem az orvosok munkáját, ami egyre jobban vonzott. Itt döntöttem el, hogy orvos leszek, ha addig élek is, méghozzá sebész. Hasi érsebész.


Kiiratkoztam a felnőttképzésről, majd elkezdtem vért izzadva tanulni, hiszen újra kellett érettségiznem. Emelt szintű érettségit tettem biológiából és kémiából úgy, hogy amióta az eszemet tudom, gyűlöltem a kémiát, s nyilván nem is voltam belőle jó. Ennek ellenére 98%-os lett az emeltszintű kémia érettségim és 97%-os a biológia. Számomra itt világossá vált, hogy BÁRMIT elérhetünk, ha hiszünk magunkban, ha kitartóan dolgozunk, ha sosem adjuk fel. Több ezer jelentkezőből felvettek, az egyik európai szinten is elismert, magyar, orvosi elitegyetemre. Ugye nem kell ódákat zengenem arról, hogy milyen érzések kerítettek hatalmukba, amikor megtudtam, hogy SIKERÜLT?! Akkor úgy éreztem, hogy akár a világot is megválthatom.


Az egyetemet olykor imádtam, olykor a pokolba kívántam. De egy biztos, minden egyes percét ajándékként értékeltem. Leírhatatlanul nehéz volt, éjt nappallá téve tanultam. Rengeteg sírás és sok liter presszókávé mellett gubbasztottam a hajnali félhomályban, a több ezer oldalas könyvek és a keszekusza egyetemi jegyzeteim felett. Mikor már épp lesöpörni készültem a könyveket az ágyamról, alváshoz készülve, csörgött az ébresztőm. Ez az idegesítő hang azt jelezte, hogy ideje felkelni és kibotorkálni a vasútállomásra, mert bizony, ma is menni kell a kórházba gyakorlatra. Rajongtam a kórházért, rajongtam a betegekért, rajongtam a szakmáért. Ez kölcsönös volt. Jól éreztem magam, sosem éltem meg teherként a rám nehezedő felelősséget, a betegek szerettek.


Hálás vagyok a sorsnak és persze magamnak, hogy lehetőségem van azt csinálni, amiért rajongok. Megtapasztalhatom, hogy milyen életeket menteni, s milyen érzés az, amikor a magatehetetlen, cselekvőképtelen beteg, hálája jeléül rám mosolyog. Én pedig könnyes szemmel mosolygok vissza, majd megsimítom a homlokát és azt mondom „Tessék bízni bennem, minden rendben lesz!”. Ilyenkor mindig megnyugszanak, nekem pedig kivirul a lelkem.


Persze vannak az orvoslásnak árnyoldalai is bőven. Amikor szívvel-lélekkel próbálok segíteni a páciensemnek, aki megalázó jelzőkkel illet és megfenyeget, amiért sokat kellett várnia, hogy sorra kerüljön az ambulancián és különböző gusztustalan dolgokat sorol fel, hogy véleménye szerint mivel üthettem el az időt. Sajnos Ő nem tudja, hogy azokban a pillanatokban, amikor átkokat szórt a fejemre, én éppen a kollégáimmal küzdöttem a műtőben egy sérült életéért. Arról is ritkán szól a fáma, hogy 140 ezer forintot keres egy kezdő orvos, aki hat évet tanult az egyetemen és még öt vagy hat évig kell neki rezidensként dolgozni ahhoz, hogy egyáltalán letehesse a szakvizsgáját és szakorvos lehessen. A hatalmas felelősségről már nem is beszélve, ami a nyakunkba szakad minden pillanatban. Nekünk nincsen ünnep, nincs éjszaka, nincs hétvége. Mi dolgozunk, amikor dolgoznunk kell, szegényes és szinte nevetséges körülmények közt, mert az egészségügyre fejlesztésére, fenntartására sajnos sosincs pénz. Persze ezért is sokan minket okolnak.


De mindezek ellenére mégis…mai szemmel visszatekintve, életem legjobb döntése volt, amikor jelentkeztem az egyetemre. Semmit sem csinálnék másképp, ha újra kezdhetném. A fájdalmas nehézségek, pofonok kellettek ahhoz, hogy értékelni tudjam a szakmámat, s maximális alázatot tanúsítsak a betegek, a kollégák és az orvoslás iránt. Általában sosem beszélek a nehézségekről, az egészségügy „sötét oldaláról”, hiszen minden rosszat, minden megaláztatást feledtet velem az, amikor a két kezemmel menthetem meg valakinek az életét. Ez az, amiért megéri csinálni, amiért örökké ennek szeretnék élni…szívvel-lélekkel!


Megittam az utolsó korty teámat is, már teljesen kihűlt a hosszas nosztalgiázásomtól és a szoba kellemetlen klímájától. Halk neszt hallottam a folyosóról beszűrődni, ami egyre hangosabb. Ütemes, gyors, határozott léptek zaja törte meg a csendet. Kinyílt a vén faajtó. Mi sem jelezte ezt jobban, mint a fülsüketítő nyikorgás. A kollégám fa klumpájának léptei okozták a furcsa zajt, ahogy végigsuhantak a régi linóleumon.


-Siess, akut beteget hoztak! Nagyon rosszul néz ki, azonnal meg kell operálnunk, különben elveszítjük!




Írta: Jasmeen, 2015. november 18. 09:08
Fórumozz a témáról: Titkok a fehér köpeny alatt, avagy a történet, amiért orvos lettem fórum (eddig 90 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook