Találkozás önmagunkkal (beszélgetős fórum)

Tök igaz amit írsz, egyet is értek, viszont vigyázni kell a vélemény kinyilvánításával, mert ismerek olyat, aki azt mondja, hogy ő mindig a véleményét elmondja, és nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róla, de ő maga olyan stílusban nyilvánul meg, hogy az valami borzalmas.. Értsd ez alatt azt például, hogy ha valaki valami miatt mondjuk kicsit szerényebb házban lakik, akkor ő már azt mondja rá, hogy putris.. vagy ha nincs sok ruhája, és ugyan azokat a ruhákat hordja, de persze tisztán, akkor ő már igénytelennek titulálja az adott személy úgy, hogy igazából azt sem tudja miért hordja ugyan azt a ruhát többször..

Hirdeti, hogy ő mindig, minden körülmények közt őszinte, csak aztán ezzel másokat megbánt,megaláz, mert nem néz,nem gondol a dolgok mögé..

Én voltam már úgy, hogy annyira próbáltam megérteni másokat, hogy a végén már abszolút nem tudtam mi a helyes vagy jó,hogy ami nekem rosszul esett azt jogosan veszem-e zokon vagy tényleg én látom-e rosszul a dolgokat. Nekem akkor volt a stop! Azóta is úgy gondolom, hogy jogom van hozzá, hogy bizonyos dolgok rosszul essenek és ne más mondja meg, hogy nekem mi eshet rosszul. Ma már nem akarok más szemével látni és azt mondom, olyan vagyok amilyen a hibáimmal együtt. Ha pedig azt érzem igazam van, azért harcolok. És tudjátok mit?! Nem érdekel, hogy a véleményem kinek nem tetszik.Ahogy a mondás tartja: Nem tudom hogyan lehet győzni, de ha mindenkinek meg akarok felelni akkor egészen biztosan veszítek! Azt gondolom, hogy a szembenézés nem szembefordulást, hanem elfogadást jelent. Ha az ember úgy él és azt mondja amit gondol, amikor elfogadja saját magát, akkor van a helyén. Most nem azokra gondolok, akik túlsúlyosak és mégis azt mondják, hogy ők így milyen boldogok kövéren. (bocsánat senkit sem akarok megbántani)Hiszen ez más kérdés. Vannak önazonos emberek, akik azt mondják: igen van rajtam 30kg felesleg, de folyamatosan teszek érte, hogy legalább ne legyen több és igen, nem tetszek így magamnak, de én így is talpon akarok maradni, nem játszom meg magam, de erős vagyok. Szóval a szembe nézés meg a sötét és démonizált énünk elfogadása valahogy nem ugyanaz a téma. Ahogy az öreg indián mondta: Mindenkiben két farkas lakik. A jó és a rossz, ezek örökösen harcolnak egymással. Hogy melyik fog győzni?! -Az amelyiket eteted!

Ha nyílt lapokkal játszol önmagad előtt is, akkor a képes leszel azt érezni, a helyeden vagy. Ez pedig nagyon jó érzés.

Nagyon érdekes a téma. Ugyanis senki nem látja kívülről önmagát. Vegyünk csak egy egyszerű dolgot, egy véletlenül lefotózott pillanatot. Néha az ember azt mondja, te jó ég, hogy nézek ki rajta?! Pedig én vagyok, a pillanatra is emlékszem, de a magamról kialakított kép valahogy nagyon más.Olyan ez, ahogy mások is láttak akkor. Nem tudhatjuk mások hogyan és mit gondolnak rólunk, de nem is szabad, hogy ez fontos legyen. Ez legyen az ő gondjuk! :) A lényeg, hogy saját magunkkal szinkronban legyünk.

Egyetértek a cikkben leírtakkal. Én is ezen az úton jártam. Nem láttam meg, hogy másokra hárítom, a felelősséget a problémáim megoldásáért.Önsajnálatba menekültem, és áldozatot játszottam.Nem értettem, hogy miért nem működnek a kapcsolataim? Amikor valaki szembesített a viselkedésemmel, megsértődtem.De egyszer csak, megértettem, hogy mennyire úgy van, ahogy mondják.Nagyon nehéz, szembenézni önmagunkkal, mert szeretjük magunkat hibátlannak, látni. Nem szeretünk felelősséget vállalni, a tetteinkért.

Könnyebb másokra hárítani a felelősséget, mert így nem kell szembenézni, önmagunkkal.