Szerelmes versek, idézetek (beszélgetés)

Lejla

Te vagy az én mindenem,Veled akarom le élni az életem!

Kérlek addj nekem még egy esélyt!

Tudom nehéz,de van még remény

Az élet kemény és nehéz,de nélküled az enyém semmibe vész!

Te vagy nekem az életem,az én szívemben a szeretet végtelen

Soha nem éreztem még így,soha nem szerettem még így,de mióta nem vagy velem,semmit nem ér az életem!

Tudom neked is nehéz,de ha velem vagy az életünk mesés!

Álmatlanúl telnek éjjelek nappalok,a magányba bele halok

A szerelmem örök és végtelen,kérj akár mit,én megteszem

Soha nem hittem volna,hogy enyém leszel,most még is az éjjel nélküled megy el!

Amikor meg szerettelek,arra vágytam,hogy meg szerezzem lekedet,most még sem vagy velem téged elfelejteni nem lehet!

Küzdök érted mert félek,félek,hogy örökre elveszítelek téged!

És most még sem vagy velem elveszítettem mindenem!

Kérlek engedj nekem,hogy te lehess újra a mindenem,hiszen csak te voltál,és vagy nekem!

Szeretlek!

Ha boldogan akarod leélni életed

Ne add oda mindenkinek a szívedet

Egy gondolat kísérjen szüntelen

Egyet szeress de azt végtelen.

Ne tudja meg soha senki

Ne tudják meg az emberek

Hogy a szívnek megszakadni

Mosolyogva is lehet

Mert nem az a fájdalom

Sírni és zokogni

Hanem a fájdalmat

Kacajba folytani

Kacagj te is ha fáj a szíved

Ne lássa senki hulló könnyeidet!

Szeresd azt aki szeret

Csald azt akit lehet

De vigyázz! Ne csald meg azt

Aki igazán szeret!

Ne higyj annak aki rád nevet

S ha esküvel fogadja forrón szeret

Még akkor se ha könnyet ejt

Mert ki könnyen sír, könnyen felejt

Annak higyj ki szemedbe néz némán

Tudd az szeret forrón, igazán!

Az élet egy angolkeringő

Melyet eltáncolsz a sírig

De a boldogságod attól függ

Hogy kivel táncolod végig.

Az élet göröngyös és nehéz

Vezessen rajta a szív és az ész

Ha lépsz, gondold meg léptedet

Mert visszalépni nem mindig lehet.

Ne higyj annak

Aki sokat ígér

Mert annak szerelme

Nem sokat ér!

Ha nehéz az élet keresztje

Tekints az égre fel

Isten a jókat

Sosem hagyja el.

Ha majd egyszer elér a bánat

És fájni fog a szíved

Gondolj arra akit szeretsz

Mert az még mindig szeret.

Ne légy féltékeny arra

Ki téged szeret

Hisz az igaz szívet

Megcsalni nem lehet.

Vihar tombol lelkemben hevesen

Elveszített boldogságom már hiába keresem

Elment ő ki az életet jelentette nekem

S ezzel szívemet eltemette.

Próbálom elűzni a baljós felhőket

Ám a nap sugarai örökre eltűntek

Szívemben minden megfagyott

Mióta ő egyedül hagyott

Zátonyra futott életem romjain heverek

Kiutat talán már nem is keresek

Az idő végleg megállt számomra

S megrekedtem egy véget nem érő álomban

Álmomban elhiszem, hogy itt vagy még velem

A valóságtól elfordulok már már betegesen

Meddig lehet élni egy hamis álomba?

Mindig csak vágyakozni egy múló mámorra

Egy nap talán a magány tengerén

Kis csónakod ring a víz felszínén

Kikötsz majd szívem kicsiny szigetén

És talán újra felderül a fény

Szüntelenül várom ezt a pillanatot

Lankadatlan nézem a távoli horizontot

Várlak vissza mind álmomban mind éberen

Soha nem szokom meg, hogy nem vagy itt velem.

Sokszor gondolkoztam már

Hol rontottam el életemet

Hisz szívem hiába vár

Mert akkor nem mondtam el neked

Bár volt rá alkalom, mégsem mondtam el

Megbocsájtani magamnak nem tudom

Hogy az érzés némán múlik el

Téged akkor még más vezetett

Hiába lett volna a szó

Szíved akkor mást szeretett

Nem lett volna mi elmondható

Barát voltam, s nem több ennél

Gondoltam rá minden nap, minden éjjel

Milyen volna ha engem szeretnél

S csak vártam, hogy jöjjön egy jel

De túl sokáig vártam

Elragadott téged egy láz

Emléked szívembe zártam

S már messzinek tűnik a gyász

Szárnyaltál szabadon

Hitted, hogy mindörökké tart

Hogy utadon a szerencse kísér téged

Hogy mindentől védve leszel majd

És soha nem ér utol a végzet

Megváltoztál teljesen, a bűn rabja lettél

Végzetesen rossz utakra tévedtél

Kiutat még csak nem is kerestél

Megbíztál abban kit annyira szerettél

Ki a bűn útjára vezetett téged

S szemedben kihunyt az a láng

Ki megölt benned minden jót és szépet

Ezzel megrontott egy ártatlan lányt

Évek múltán jöttem csak rá arra

Hogy mindez az én hibám

Ha nem várok mindig a holnapra

Megakadályozhattam volna tán

De túl sokáig vártam, elragadott téged egy láz

Emléked szívembe zártam

S már messzinek tűnik a gyász.

Ne csalj meg senkit, gondolj csak magadra

Neked is fájna, ha valaki megcsalna

Mikor rád gondolok úgy elfog a bánat

Látni szeretnélek s úgy vágyom utánad

Akármit is teszek rólad jár az eszem

Gondolj te is én rám drága kicsi szívem.

Ha egy csendes éjjel felnézel az égre

Gondolj egy fiú szerelmes szívére

Ne hidd, hogy e szív megfog téged csalni

Inkább gondolj arra, képes lenne szívedért meghalni!

E tragikus esetre mit elmondok, egy őrült szerelemre tett pontot. Talán féltékenység volt a nagy hiba, melyből kifolyólag lett e tragédia. Szép tavaszi estén csendes a táj, szerelem tűzében égett egy ifjú pár. Halkan súgdoztak, némán csókolóztak. Ám az idő múlott, a tavaszt nyár követte, nyarat pedig az ősz hűvös szele. Szerelmük mámora tetőfokra hágott, őrjöngtek egymásért és szőttek sok szép álmot. Egy nap azonban mégis vitatkozni kezdtek, s a vita hevében sértő szót kerestek. Végül a fiú megütötte a lányt, majd elébe borult és kérte bocsánatát:

-Kicsi kis szerelmem csak most az egyszer bocsáss meg nekem. Imádlak, szeretlek, ne haragudj rám, szörnyű vétkemet szívemből bánom drágám!

Gúnyos, sértő kacaj volt rá a felelet:

-Tűnj a szemem elől, nem kellesz már nekem, tudd meg nem szeretlek te buta fiú!

Mint a villám mikor lesújt a földre, oly erővel hatott a válasz a szívre. Talán szólni akart, de elcsuklott a hangja, döbbent arccal nézett a fiú a lányra. Lehajtotta fejét s elindult az úton, szívébe nyilalt a sajgó fájdalom. Egy, csak egy dolog járt az emlékezetében. Elküldött, nem szeret, mit ér így az élet? Otthonába érve leroskadt az ágyra, s merengve gondolt az elmúlt boldogságra. Tudta, hogy vége, hogy nem jön többé vissza, utolsó levelét eképp fogalmazta:

-Unom az életem, így tovább nem bírom. Inkább a csúf halált, mint a zord magányt vállalom. Tudom, hogy vétkeztem, de nagyon megbántam, mindenre gondoltam, de sajnos ezt nem vártam. Utolsó perceimben ezért azt kívánom, ne legyél boldog ezen a világon. Jussak majd eszedbe ha majd nem leszek, emlékezzél vissza, hogy nagyon szerettelek. Ravatalómhoz ne merj közel jönni, utolsó utamat nélküled fogom megtenni. Megszólal a harang utolsó napomon, gondolj majd akkor rám, de könnyed ne fájjon. Temessenek engem temető sarkába, temető sarkának legkisebb zugába. Ha majd később mégis bántana a dolog, és úgy érzed, hogy többé nem lehetsz boldog, gyere ki akkor a zug temetőbe, zug temetőnek legzugabb részébe. Ott leszek én majd egy sírhalom alatt, alszom én már örök álmomat. Borulj a síromra s rám emlékezzél...!

Eképp fejezte be a fiú a levelét. Ezután csendben elhagyta otthonát. Magába zárkózva ment mindig csak tovább. Nem szólt ő senkinek kivel találkozott a közelgő halálról melyről ábrándozott. Utolsó pillantást vetett a vidékre és lassan felkapaszkodott egy szikla tetejére. Levetette magát és a mélybe zuhant, földre csapodva lelke elsuhant. Hiába várták, nem jött többé haza, barátai mentek, hogy megkeressék. Hűvös őszi reggel meg is lelték. Meglelték őt egy szikla tövében. Az egyik zsebében egy levelet találtak, meg volt az címezve egy szőke kislánynak. Olvashatatlan volt, hisz vértől elázott, csak a címzett érthette e pár sort. Nagy fájdalmak közt búsan eltemették, sírtak szülei, mert nagyon szerették. Volt ott valaki, kit senki sem vett észre, temetőkapuban talpig feetében. Azt, hogy mit is érzett e rövid idő alatt senki sem tudta. Gyötrődött a szíve s majd meghasadt. Csak állt némán s a távolba meredt, talán várt valakit kit ő úgy szeretett. Eképp ábrándozott búsan egymagában, majd lassú léptekkel eltűnt a félhomályban. Sötét este lett mire hazaért. Szülei kérdezték de ő nem felelt. Később mikor kint is elcsendesedett minden, lassan, zajtalanul elment. Temetőbe érve lassultak léptei, hívta őt valaki úgy rémlett neki. Bent a sírok között keservesen vert a szíve, bús tekintete a zug sarkot kereste. Körülötte a fák csengtek bongtak, megállás nélkül csak zajongtak. És ekkor a mélyből megszólal valaki, halk suttogással szavak szűrődtek ki:

-Meghalt a szeretőd, miattad ezt tette, megcsaltad a szívét és ő belehalt ebbe. Szeretett ő téged, te küldted halálba, nyugszik már a földben nagy némaságban.

Az éj leple alatt valaki zokog, siratja a fiút ki már rég halott. Késő a bánat, ezt ő is tudja, de az szerelem amely gyötri és kínozza. Megint megzörrennek a fák a temetőben, ismét szól valaki a sötétben:

-Sírjál kislány, sírjál, zokogjon a lelked, neki is fájt de te kinevetted!

A szellő elsuhant, csend borult a tájra, a lány zokogással borult a fejfára. Végső bánatában egy tört ránt elő, majd teljes markolatig szívébe rántja ő. Felszökik a vére, a fejfára zuhan, megremeg a teste s a lelke elsuhan. Elcsendesül minden, a temető néma, csak egy hulla van a sírra borulva. Másnap édesanyja bement a szobába s a vetetlen ágyat üresen találta. Amint nyitott ablakra tévedt a tekintete, mindent megértve sírva borult le. Ekkor kopog a temető őre, benyitott hozzájuk, s szomorúan ült le. Pillanatnyi csendet zokogás követte, idős házaspár sír egymást átölelve. Közben a halottat behozták a szobába, lefektették a hófehér ágyba. Csodálatos arcán halvány mosoly látszik, fátyolos szeméből boldogság sugárzik. De a boldogság nem az élet fénye, hanem a zord halál utolsó jelképe. Megkondulnak a harangok, vitték a hírt, ismét temetés lesz, kongásuk ezt jelezte. Fekete koporsót fekete ruhában barátai vitték utolsó útjára. Leeresztették a sír fenekére, oda, ahová levelében kérte. Szerelme mellé került koporsója, így tért ő is örök nyugovóra.

A búcsú mindig fáj

És amikor búcsúcsókra nyúlik a szád

Ne engedd, hogy szemed fölé fátylat húzzon a könny

Mert ki igazán szeret úgy is visszajön!

Ne sírj, ha az élet fáj

Ha a bánat a szívedbe váj

Ne sírj, ha érnek csalódások

Nem válnak valóra álmok

Szép szemed hiába könnyes

Sírni lehet, de úgy sem könnyebb!

Nem az igaz fájdalom

Amitől könnyes lesz a szem

Hanem amit évekig hordunk

Mosolyogva, csendesen!

Ha majd valaha fájni fog az élet

S szemedbe a bánat könnye ül

Ne búsulj hisz mindig az a legszebb

Ami nem teljesül!

Ha a fiú elmegy

Te is búcsút ints

Mert te is tudod

Egy fős szerelem nincs.

Ha majd egyszer évek múltán

Hajad fehér s kezed reszkető

Kis unokáid körében ülve

Az egyik egy kis könyvet vesz elő

Te majd felnyitod a könyv fedelét

Eszedbe jut egy régi jó barát

Kit talán már rég takar a sír

Kisunokád félve suttogja:

-Nézd, a nagymama sír!

Midőn tollat fogok és rád gondolok

Szemem könnybe borul, szívem feldobog

Amit az érez leírni nem tudom

De úgy nagyjából mégis megpróbálom:

Boldog napjaidra azt kívánom neked

Ami engem gyötör kerüljön tégedet

Ne érezd azt, mi az hiába szeretni

Öröm és boldogság legyen minden lépésed

Ne szenvedj semmiért annyit mint én érted

Kacagj csak rajtam, de el ne felejts egy nyíló ajkat

Széles e világnak bármely részét járod

Sok szerencse érjen mikor nem is várod

Szeressen mindenki ahogy én szeretlek

És csak érted élek, sohasem feledlek

Légy boldog mint én boldogtalan

S ha mindenki megvet én akkor is várlak

Ha mindenki elítél karjaimba zárlak

Addig is szerencse legyen minden lépésed

Ezt kívánja neked kinek szívét összetörted.

Szeretlek! Ezt a szót csak annak mond

Kit igazán szeretsz

Boldogtalanná ne tedd

Ha boldoggá nem teheted.

Csalódni kell, hogy boldogok lehessünk

Gyűlölni tudni, hogy újra szeressünk

Kell tudni szeretni, zokogni, sírni

Megúnni valakit aztán visszahívni

Temetni száz álmot, hogy újra szőhessünk

Hogy egyetlen egyszer boldogok lehessünk.

Szeress mert szeretlek téged,

Szeress mert rovid az élet.

Amíg szeretsz addig élek,

Szeress mert meghalni félek!

Ha bánat dúlja lelkedet

Ha szíved zokogva ég

Ne mutasd azt senkinek

Nehogy csúfolva légy

Ne lásson át fátyladon

A kíváncsi tömeg

Mosoly ragyogjon ajkadon

Ha vérzik is a szíved.

Szívemben emléked lángja halhatatlan

Rád gondolok minden pillanatban

És ha fekszem halálos ágyamon

A te neved lesz az utolsó sóhajom.

Ha majd egyszer csendes estén

Megpillantod e néhány sort

Gondolj vissza ifjú korodra

S e sorok írójára

És ha síromnál állsz

S engem többé nem látsz

Írd csendesen a porba

Őt ismertem valaha.

Amikor megszólal az orgona zenéje

Elhangzik mindkettőnk ajkán az igen

Sorsunk akkor eggyé forr majd össze

Szeretni akarlak és megtartani mindörökre

Kezem feléd nyújtom, szívem neked adom

Melyet soha vissza nem kérek

Szeress egy életen át úgy, mint ahogy én téged

Akkor is ha megöregszünk, akkor is ha már nem élek.