Otthon jó meghalni (beszélgetős fórum)
Anyukám szemében teljes megbékélést láttam, és kisimult az arca. Akkor tudtam meg biztosan, hogy ő már lát valamit, tudja, hogy mi vár rá odaát.
Egyetlen percre sem bántam még, hogy otthon történt.
Te láttad már?
Mert én megszámolni sem tudnám, hányszor.
És soha, egyetlen egyszer sem láttam segélykérő üzenetet, csak megbékélést.
Amúgy meg végtelen önzőségnek tartom, ha valaki maga miatt, hogy ne kelljen emlékeznie a haldokló tekintetére, inkább egy lelketlen, idegen helyre, egy paraván mögé, vaságyra, teljes magányra ítéli az elmenőt.
Erre nem mondhatni, hogy méltóságteljes halál.
Mi egy pár éve nagypapánkat veszítettük el. 12 évig volt beteg, és az utolsó pár évet ágyban fekvéssel töltötte. Sok betegsége volt, és mégsem azokba halt bele, hanem egy olyan dologba,ami kezelhető lett volna. Emlékszem április 5-e volt, amikor nagyim telefonált, hogy nagyapát rohamkocsi viszi a kórházba. Lélegeztető gépen volt. Rögtön kocsiba pattantunk, és már mentünk is utána. Másnap amikor bementünk meglátogatni, feltűnően jobban volt. Már ekkor gyanakodhattunk volna, hogy mi ez a hirtelen jobbulás. Emlékszem megevett egy egész rántott karfiolt. (Ez egy vasárnapi nap volt.)
Én akkoriban Debrecenben dolgoztam. Úgy volt tervbe véve, hogy április 9-én, szerdán megyünk meglátogatni. Előtte való nap olyan érzésem volt, hogy át kell hozzá menjek Nyíregyházára a kórházba. Sajnos melóznom kellett, és nem tudtam átmenni, de a mai napig bánom, mert 9-én reggelre sajnos távozott közülünk.
Kórházban ment el, és én saját belátásom szerint sokkal jobb lett volna, ha lehet ilyen helyzetre ilyet mondani, ha otthon, szerettei környezetében történik meg a dolog. Hazahozattuk az otthonunkhoz, és onnan kísértük le a temetőre.
Az én édesapám most másfél hónapja, novemberben halt meg a kórházban.Szerintem az számít, hogy a betegnek mi a kívánsága, én maximálisan próbáltam ezt betartani. Ő nem volt halálos beteg, gyógyítható lett volna, szeptemberben kórházba feküdt egy hétig, s az utolsó pillanatban lemondta a kivizsgálást, s azonnal hazavitette magát. A fejem falba vertem volna legszívesebben, annyira haragudtam, hogy visszautasítja a segítséget, mondván, hogy ő otthon meg fog gyógyulni.De ezt választotta,hát beleegyeztünk. Édesanyám otthon ápolta 3 hétig,mire apukám úgy döntött mégis bemegy a kórházba, de akkorra már olyan szinten leépült, hogy majdnem kiszáradt, pedig anyukám olyan lelkiismeretesen mindent megtett annak érdekében, hogy jobb legyen. De sajnos már nem akart enni, sem inni semmit,s végül ő döntött a kórház mellett.Még 10 napig élt a kórházban morfium tapasszal csökkentették a fájdalmát,infúziót kapott, de enni nem fogadott el a nővérektől, én minden reggel és este bejártam megetetni. Sajnos annyira leromlott az állapota, hogy már pelenkázni kellett, aztán a morfiumtól nem tudott beszélni sem,s az utolsó 3 nap csak aludt.
Édesanyámat nem engedtem vissza a házba,hozzánk költözött, 83 éves, édesapám is annyi volt,ők 58 évet éltek együtt.Ami lényeges a történetben, hogy én tiszteletben tartottam az akaratát, amikor a kórházba akart menni bevittük,ha haza akart jönni, akkor hazahoztuk, igaz nem volt fiatal, de ha szeptemberben a kivizsgálást és a kezelést bevállalta volna, talán még most is élne.
most értem meg. Poppert olvasok, azt írja, hogy nem a lélek haggyja el a testet, hanem a test haggyja a lelket menni.
ezt most értem...:)
Persze, hogy a gyerekeket jobb megkímélni a fájdalmas látványtól, ha van lehetöség.Nekem nem volt hol hagynom az akkor 4 éves lányomat, mert külföldön lakom, és csak együtt tudtunk hazamenni. De ö sokszor odament Anyukámhoz, nem volt benne félelem. Akkor már tavaszodott és minden nap hozta a kis virágokat a Nagymamának. Nagyon aranyos volt és szerintem Anyának is jól esett...amikor éreztem, hogy jött az utolsó pillanat és bekövetkezett a halál, már nem engedtem hozzá, átvittük a szomszédba, Anya régi barátnöjéhez. :)
Mi pedig mindent úgy tettünk, ahogy kérte, mert azt is volt idönk megbeszélni. A lemosdatást, felöltöztetést...én se tudom, hogy bírtam akkor végigcsinálni mindezt,de valahonnan jön egy emberfeletti erö, ami lehetövé teszi. És Anya bíztatott még minket, hogy ne féljünk. Ezt ki is mondta konkrétan. Ö pár évvel azelött csinálta ezt végig a nagypapával, ö is otthon halt meg és minden testvére megfutamodott, Anya ápolta az utolsó pillanatig. Bennem is megvolt az akarta, hogy ne hagyjam magára.
Sajnálom.:(
Nehéz 1 hónap lehetett.
köszönöm a hozzászólásokat, megnyugtató őket olvasni.
szívesen olvasom még őket...
Anyukám tiltakozott a kórház ellen, nem volt hajlandó kórházba menni és ezt is megértettük, hisz egyszer nyolc éve már legyőzte a rákot, akkor hónapokig kezelték, (sugár, kemo), több műtétje is volt.
Amikor a kezelőorvosa azt mondta neki, hogy nem kell kórházba mennie megnyugodott. Két napig vidám volt, majd a második nap éjjelén szépen csendben elaludt. Akkorra már annyira le volt gyengülve, hogy járni is alig tudott, de szerencsére erős fájdalmai nem voltak. (Neki még tapasz sem kellett)
Milyen furcsa, az én szüleim is 37 évig éltek együtt.
Ami még fontos,mivel a betegek sokszor hónapokig kórházi kezelésben vannak, látják, mi hogy történik ott, amikor meghal valaki. Nekem mesélt róla Anya, és meg kell hogy mondjam, nem emberhez méltó a helyzet sokszor. És szerintem aki tudja, hogy ott ez vár rá, iszonyodik töle. És igaza van. És szerintem nem igaz, hogy nincsen méltóságos halál. Meg kell teremteni hozzá a szükséges keretet, mert az fontos, hogy nyugodt lélekkel tudjon elmenni a távozó.
Anyukám húsvét vasárnap este halt meg és csak kedden vitték el, az ünnepnap miatt. Ezzel se számoltunk ugyan, de megoldottuk.Ott éjszakáztunk közösen a lakásban és egyáltalán nem volt félelmetes. Olyan mély nyugalom és kimerültség vett eröt rajtam, hogy még aludni is tudtam.
Ő is fiatal volt.:(
Apu is meg akart gyógyulni,de a daganat erősebb volt.:(
Nehéz a döntés, és nem is lehet soha általánosan mondani, mi a jó. Mindenképp mérlegelni kell. De ha a beteg kifejezetten kéri, akkor én azt mondom, kötelességünk bevállalni. Anyukámnak is ez volt az utolsó kívánsága, és tudom, ha mi, a 4 gyereke nem szólunk közbe, az apánk nem teszi meg, hogy hazajöhessen. Élete utolsó hetét otthon töltötte a családja körében és annak ellenére, hogy mindnyájunknak kis gyereke volt már, hazamentünk a kis lakásba és együtt voltunk. Ez volt az, amit még megtehettünk érte, és bármennyire nehéz volt öt így látni, soha nem bántam meg ezt a döntést. Húsvét vasárnapján halt meg, de még mindent irányított, mit hogy készítsünk. Én a húgommal sírva mentem a piacra a sonkát megvenni és úgy rendeztük az ünnepet, mint régen. Emlékszem, Anya még a sonkából is evett egy keveset, és én még mindíg nem tudtam elhinni, hogy meghalni jött haza. Az orvosok megmondták,,hogy napjai vannak hátra. A család orvosa járt ki hozzá, mert ugye morfiuminjekciókat kapott, a fájdalommentesség megoldható otthon is. Ettöl szerintem nem kell félni. De erösnek kell lenni, nem szabad kimutatni a félelmet. Az én Anyukám megbékélve aludt el, az utolsó mozdulatával az én kezemért nyúlt.Sokáig tartott, míg ezt feldolgoztam, de ma már kiváltságként értékelem ezeket az utolsó napokat.
Kívánom, hogy ti is találjatok megoldást, és sok eröt hozzá...
Lehet,hogy gyorsította csak az elmenetelüket a kemo?
Apunak tapasz volt a hátán.De ő nagyon-nagyon leépült a kemo után.Csak feküdt...
58 évesen ment el.:(
A testvéred mennyi idős volt?