Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Négy hónap cikk

Négy hónap


Nehéz összefoglalni egy, esetemben két ember életét. Akik a szüleim, kikkel hol jobb, hol rosszabb volt a viszonyunk.


De összetartottunk.


"Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már."

Négy hónap

2015. november 21. szombat volt. 22 év után este 17-kor osztálytalálkozó. De előtte még kórházi látogatás a szomszéd városban. Anyu megint bekerült. Hihetetlen, még most hétfőn engedték ki "akut ellátást nem igényel" , hisz egy hete hívtam ki a mentőt hozzá. Én. Már megint. Pedig 50 km re élek anyutól és aputól, de nekem kell kihívni a mentőt. Mindegy, lényegtelen, hisz akut ellátást nem igényel, biztos megint apróság. A lényeg, hogy este osztálytalálkozó. Nem mintha annyira szerettem volna a régi osztályom, de semmi kikapcsolódás nem jutott mostanában. Hm.

Reggel, kávé, kedvenc műsort ágyból nézni a kávéval. Iiiiigen. Felkászálódok, öltözök és megyek a szomszéd városba anyuhoz. Belgyógyászat.


Ahogy beléptem láttam, hogy baj van. Anyun oxigén maszk. Aprócska helyiség, négy ágy, levegőtlen áporodott szag terjeng. Apu ül anyu előtt egy széken. Anyu, ahogy meglát, erőre kap és már mondja is apunak a magáét, miszerint menjen onnan el.

Csitítottam mindkettőt. Aput kikísértem, megnyugtattam - nincs jól anyu, de majd ha jobban lesz, megbeszélik. Visszamentem anyuhoz, aki alig hallhatón kért - menjek és vegyem el a közös vagyon részét. Annyira ideges volt, orvos sehol, semmit nem tudtam meg, mi az anyám baja, mikor azon a héten hétfőn szállították haza. Mentem apuval, aki sírt a buszon, hogy ő már semmit nem ért. Nyugtattam, anyu beteg és ha jobban lesz, mindent megbeszélnek, hisz 43 éve élnek együtt.



Hazaértük és szembesültem... anyám, apám nagyon beteg. Anyám rendszeretete az egész házon nem látszott... kenyérmorzsa se otthon, csak kosz...:(


Sok időm nem volt, anyunak akartam ruhát összeszedni a kórházba, szembesültem vele: nincs tisztességes köpenye sem... kardigán se, semmi... nem értettem.

A mai napig sem.

A kor vagy kényszerűség, de mindent betétkönyvbe tettek, magukra nem költöttek.


Apám kikísért a hazafelé vezető buszhoz. Kissé kilengett, a busznál megpuszilt és elköszönt.

Utóbb kiderült, akkor láttam utoljára....


Jött a vasárnap, unokatestvérem smsben közölte, anyumon életmentő műtétet hajtottak végre.

Bementem, fogakat összeszorítottam.

Kábultan mentem vásárolni, köpenyt, bugyit, hálóinget.


Hétfő!

Végre orvossal tudtam beszélni.

Félrehívott, tömören, tárgyilagosan közölte: anyumnak végstádiumú tüdődaganata van.

Ledermedtem.


Visszakászálódtam anyuhoz, ahol a lányom mosolyogva simogatta mamája kezét.

Anyu rám nézett: rosszat mondott, igaz?

Nem anyu, csak nem volt könnyű műtéted.


Ahogy kiléptünk, összetörve a lányom nyakába borultam és zokogtam. Mikor elmondtam mi a baj, kábultan jutottunk haza.


Az orvos megkért, én mondjam el. Annyit bírtam anyumnak mondani: Ugye tudod, hogy találtak valamit a kis tüdődön? Most gyógyítják.


Nagyon fáradt volt.

Szanatórium.

Munka előtt vagy után naponta mentünk be.

Aztán egy szanatóriumi hazatérés után 12 nem fogadott hívás - a szanatóriumban nincs térerő - a munkahelyemről is hívtak többször. Visszahívtam a munkahelyem: oda telefonáltak, apum az intenzíven, balesetet szenvedett.

Taxi, kórház.

Aput továbbvitték. Este fél 8.

Mély levegő. Unokatestvérem asszisztensnő, révén kórházi dolgozó, közölte reggel apuhoz menjek, erősen ajánlja.

Aznap este a szülői házhoz mentem le, tervem a következő volt: állatok megetetése, vidék, tele voltak állattal, akiket senki nem tudott volna ellátni. Reggel befutok anyuhoz, Gyulai szanatórium, következő járattal apuhoz.

December 4., fél 7. Anyunál voltam, a lányom is jött. És egy telefon: apu meghalt aznap este az intenzíven.

Anyut azonnal lenyugtatózták, nekem mennem kellett intézkedni.

Fel sem fogtam.


Azt sem, hogy bár én még nem tudtam, hogy édesapám meghalt, de a cuccait másnak kiadták...

Sakk-matt helyzet.

Hívtam a rendőrséget, de leráztak. Egy monogramra édesapám összes ruháját, személyi igazolványát egy idegennek kiadták....Utólag kiderült, egy olyan személy volt, aki a balesetről tudomást szerzett és minket megelőzve bement érdeklődni édesapám felől. Magát a sógorának kiadva és mikor megtudta a halálát elvitt mindent.

Nem az számított mit lopott el.


Ismét mély levegő.


Visszaszereztük apum iratait.


Baleset volt, rendőrség, kivizsgálás stb.


Közben dolgoztam és naponta oda-vissza 100 km-t utaztam.


Biztattam édesanyám, aki hol jobban, hol rosszabbul volt.


A temetés engedélyt megkaptam, december 22-én apum búcsúztatása. Anyum kiengedték addig.

A lányom, aki nagyon szerette a szó nemes értelmében tenyeres-talpas paraszt vidéki papáját, összetört. Nem akart karácsonyt. Aztán megértette, ez anyum talán utolsó karácsonya...


A mai napig nem tudom, hogy tudtam magam úgy tartani, ahogy tartottam... Anyum hazament, a sajátjában akart lenni.

Mindent elintéztem, ápoló, gondozó és péntektől hétfőig vele voltam, sőt hétköznap is mindig mentem legalább egyszer.

Mivel látta, hogy kezdek kimerülni, eljött szilveszterre, amit a békéscsabai sürgősségin töltöttünk. Iszonyat magas láz, mentőt hívtam. Tüdőgyulladás. Január közepéig ismét szanatórium. Minden nap mentünk a lányommal.


Január közepén kiengedték, ismét péntektől -hétfőig nála voltam, hétköznap, ahogy bírtam. Fát vágtam, bevásároltam, receptet váltottam stb. Beszélgettünk, nevettünk, főztünk.

De közben fáradtam. Édeskeserű volt az egész... fürdettem és láttam, hogy megy össze... Fésültem a haját és a fésűben a hajcsomó maradt. Anyum a kemót megtagadta.


Március közepén elmentem Angliába a páromhoz,aki kint dolgozik. Másfél hétre.

Anyut többször hívtam, a gondozó és a lányom figyelt rá.

Még a gondozójával is rám íratott facebookon, nehogy hazmenjek, pihenjek...

Hazamentem.

Aznap a gondozója -volt osztálytársam- megvárta a mentőt.

Anyut ismét bevitték a kórházba, de már a hospice részre.


Tavasz volt. Imádta a virágokat egész életében. Vittem orgonát, gyöngyvirágot, de kidobatták velem a szobatársai az erős illat miatt.

Elrohantam és vettem illatmentes szép cserepes virágot.


Minden nap beletettem a kocsiba és kigurítottam a kórház udvarába.

Halkan szólt, erő sem volt már a hangjában:

"Krisztikém ,engem most már el kell engedni."

Visszakérdeztem: "Nagyon elfáradtál?"

"Nagyon.."

"Akkor elengedlek anyu. Köszönök mindent, a jókor jött pofonokat, az erőt amivel mindig tovább löktél"

"Amit tudtam megtettem" - suttogta.

Potyogtak a könnyeim. A lányomnak is.


Két-három nap múlva már a halottait látta. Tudtam, hogy ez már a vége. A szemei pedig már szétálltak. Zöldet hányt, átöltöztettem, pelenkáztam. Szécsi Pált énekelte: Egy szál harangvirág. Vele énekeltem én is a kórház udvarán. Mosolygott erőtlenül: - Rossz hangod van -mondta :) Ránevettem. :)


Rózsaszín virágokat kért, hol gerberát ,hol rózsaszín rózsát vittem.


2016. április 16-án már üres volt az ágy, mire beértem.


Bódultan kábultam ki a kórházból... hívtam a lányom, jöjjön értem.


A rózsaszín rózsát a körösbe dobtam, ültem a partján és zokogtam.


A rózsa a nagy sodrás ellenére ott csillogott....


Édesanyámat 2016. április 22-én, pontosan 4 hónappal apum után búcsúztattuk...


Sokan mondják, megkönnyebbülnek, ha szerettük,annyi szenvedés után távozik.


Én nem jutottam el erre a szintre.

Még.




Írta: Kovács Kolléga, 2016. szeptember 1. 10:10
Fórumozz a témáról: Négy hónap fórum (eddig 14 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2019, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook