Mit gondoltok a szociális fóbiásokról? (beszélgetés)

ez nagyon szép tőled,látod egy ilyen hozzáállás nekem pl abszolut pozitiv és máris jó és értékes embert érzek benned,pedig nem ismerlek.ehhez gondolom az is házzá járul hogy a nagytöbbség nem ilyen,ilyesmire totálisan képtelen...

én egyébként amit irtam főnök,munkatárs szemszögéből is irtam,sztem meg kell neki könnnyiteni a beilleszkedést és az oldódást,ami neki különösen nehéz.Persze,igaz hogy félti mindenki az állását,én is félteném,de szerintem abban semmi nincs,ha őt is ugyanúgy kezelem,vagy kedvelem mint a többieket,ebből baj nem lehet:)a főnök előtt meg feltüntetheti magát jó szinben másképp is,pl a munkájával :))

Én is dolgozni megyek, de sokan nem. Van aki pletykálni és van aki lábat lógatni. Ezerrel megy a vetítés, hogy milyen sok dolguk van. Úgy gondolom, hogy ez a nagyfőnök gyengesége is, hogy ezeknek teret enged. (Kezdő munkaerő és főnök volt ezen a területen még négy évvel ezelőtt. Inkább baráti volt a hangnem, mindennek teret engedő. Én abban nem hiszek, hogy egy nagyfőnöknek "személyeskedőnek" kell lennie. Neki egy bástyának kell lennie, aki szervez, feladatot oszt, számon kér, irányít, segít (!), előrelátóan gondolkodik. Ez utóbbival "levesz" a munkavállalók válláról bizonyos terheket. Mert ha csak fejetlenség van, a munkavállalót váratlanul és készületlenül érik bizonyos sürgős feladatok, csak a pánik van. Ha a vezetés jól működik, bizonyos munkaszervezési lépésekről, problémákról nem is tud a munkavállaló, mert a főnök megoldja, elébe lép az eseményeknek. Elkanyarodtam...) Ezeknek a láblógatóknak szerintem azért ketyeg az agyukban, hogy veszélyben lehet a munkahelyük (ha igazán megkapargatnák a dolgokat egyszer), ezért megy a nyalás, taposás, egymás bántása is.

Amellett, hogy én ezekben hiszek és csendben dolgozok, talán azért mert kisfőnök lettem (és talán azért is mert az idő csak halad felettem is), azért ki-kinyitom a számat. Úgy érzem, védenem kell azoknak az érdekeit is, akik a csoportomban vannak.

Közben tudom, hogy fújnak egyesek rám/ránk. Régebben bántott ez, de mostanában kezdek úgy vélekedni, hogy az ok nem elsősorban bennem, hanem bennük keresendő. Az ő gyengeségükben... és legjobb védekezés a támadás. (Persze nem ilyen egyszerűek a dolgok, mert bármennyi a bevétel, sosem elég. Na de ha azért szekíroznak, hogy én sovány vagyok vagy éppen csinosan öltözködök vagy éppen azért mert csak egy egyszerű póló van rajtam, semmi flanc... na erre mit tudjon mondani az ember... egy munkahelyen tényleg ez a lényeges? :( )

Szumma-szummárum szerintem a fóbiások tudnák fejleszteni az önbizalmukat és ez lenne a kulcsa az egésznek.

Ezekszerint a férjed is szociális fóbiás? Milyen nehézségei vannak a hétköznapok során?

Nálam csak a munkahelyen okoz gondot, szerencsére, de vannak sokkal nehezebb helyzetben lévők is, akik nem mernek barátkozni, párkapcsolatot létesíteni. Az igazán szörnyű lehet.

Autizmus, asperger? Erre én nem gondoltam sosem, talán azért, mert sosem éreztem betegnek magam és most sem mondom sosem azt, hogy beteg lennék. Gyermekkoromban is mindig szégyenlős voltam és csendes, és már akkor is nehezen fogadták ezt el az emberek, kicikiztek, levegőnek néztek, ebből fakad a szociális fóbia. Mert félek ettől, hogy a személyiségem miatt ismét kellemetlen helyzetbe hoznak mások.

Azt hittem, ha felnő az ember, akkor már nem kell szégyellnie magát emiatt, mert kicsit befeléfordulóbb az átlagnál, de tévedtem. Minden munkahelyen szembesülnünk kell ezzel, mert az emberek nem képesek ezt elfogadni. Pedig tudom, hogy az önelfogadás lenne a megoldás a szociális fóbiára. De hogy fogadjam el magam, ha mások sem fogadnak el?

Amit írtál, a kisebbségi érzésről az stimmel. Ez tényleg jelen van a szociális fóbiásoknál, vagyis alapjában véve ebből fakad az egész, hogy kevesebbnek gondoljuk magunkat bárki másnál.

Azt gondolom, hogy valójában a legtöbbnél (kb60%) autizmus áll a háttérben. Egy jó kis asperger, vagy egy enyhe gyerekkori autizmus. A maradék meg ha nem is az, de szélsőségesen introvertált tipus, és ezen kívül, vagy még ehhez hozott otthonról is egy jó adag kisebbségi érzést valamilyen formában..

Meg egyszerűan van olyan ember, aki ilyen. De persze anélkül, hogy halálos betegséget kreálnánk ebből a környezetének, aki szereti segítenie kell. Én is ezt teszem a férjemmel, növelem az önbizalmát, és nagyon sokat javult.. De igazán hatékony, ha már gyerekként valamelyest foglalkoznak az ezzel. Nem kell senkit megváltoztatni, csak segítségeket felkínálni, főleg úgy, hogy saját magán tudjon segíteni..

Persze ez nem csak rájuk igaz, hanem mindenkinek azon dolgára, amiben nehézsége van..

Munkavállalóként meg általában az járja meg hosszútávon, aki nagyon g.ci.. Egy normális helyen az elvégzett meló alapján becsülnek meg valakit. Az ilyen emberrel lehet, nehezebb kapcsolatot teremteni, de az is lehet, kincsesbányára lel, aki mégis megteszi..

Kaptam engedélyt, hogy mégis belinkeljem a blogunkat, úgyhogy ha valaki szívesen olvasná, akkor nyugodtan:

[link]

Érdekes dolgokat írsz. Már négy éve vagyok kisfőnök (nem kell nagy dologra gondolni, mindössze 3-6 fős csoportról van szó), azóta - hála a nagyfőnöki hozzáállásnak - folyamatosan változik a csapat összetétele, ezért találkoztam ilyen és olyan emberrel is. Persze ezalatt az idő alatt bennem is kialakult egyfajta kép, hogy mit tartok ideális munkavállalónak.

Muszáj sokat dolgoznunk, mert rengeteg a munka, ezért magam is szeretek belemélyedni. Persze fontosnak tartom azt is, hogy "számon tartsam" kivel mi van (amennyit enged belátást a dolgaiba), mi bántja. Szeretem a "családias" légkört magam körül, hiszen nem vagyunk gépek. Fontos az, hogy ha valami miatt ki van bukva, nem tudja olyan figyelemmel ellátni a munkáját valaki. Ilyenkor úgy szervezni, hogy egy pár napra el tudjon menni szabadságra. De egyébként ezerrel meló, mert muszáj. (Tudni kell, hogy közszféráról van szó és mi vagyunk az egyetlen csoport, akitől pénzt remélhetnek, ezért nagy a nyomás.)

Volt már sokfajta emberrel dolgom. Általában nem volt kevés önbizalmuk. Ami nem azt jelenti, hogy jó munkaerők voltak. Az egyikkel különösen meggyűlt a bajom, mert a ny*lás ment a nagyfőnökök felé (ahogy akkoriban mondtam: pletyi, telefon, cigi), nagy nulla volt.

Én a jó munkásembereket szeretem, akik csinálják (nem nyafognak, nem keresnek kifogást). Ha ügyfeles munkakörben vannak, akkor tudjanak kommunikálni, kifogást kezelni. És valóban jó, ha valaki talpraesett, nem esik kétségbe apró dolgoktól.

Azt hiszem eddig egy szociális fóbiással volt dolgom. Láttam mindig rákészül, ha mondani akar valamit. Sajnáltam szegényt. Mindig próbáltam bátorító lenni vele szemben. (Szerencsére nem ügyfelező munkakörben volt.) Valóban szépen, odafigyelve dolgozott, lerítt róla, hogy nagyon meg akar felelni.

De jó lenne, ha így állnának a kollégák az emberekhez, ahogy Te. Szerintem az a baj, hogy egy munkahelyen mindeki az állását félti, és igyekszik a főnök előtt jó színben feltűnni, csak a saját érdekeit védi. Legalábbis általában.

Én viszont nem így állok hozzá, én igyekszem beleképzelni magamat mások helyzetébe, nem "csak" a kollégát látni a többiekben, hanem magát az embert is.

Nem érzem igazán a határvonalat, a "jó szolga" típusú munkavállaló és a szociális fóbiás között. = hiszen mindenkinek vannak gátlásai, félelmei. (Kinek több, kinek kevesebb.)

Azon gondolkoztam, hogy a pályám elején én is visszahúzódó voltam. Pláne hogy idegen város, senkit nem ismertem, csendben szemlélődtem, nem bratyiztam (egyébként se vagyok annyira társasági), igyekeztem a munkára koncentrálni, nem konfrontálódtam. De még akkor se mondtam volna magam szociális fóbiásnak.

én nem tartom magam szociális fóbiásnak,más jellegű a problémám,iszonyú zárkózott ember vagyok.Kezdeményezni semmit nem szoktam,beszélgetést ismeretlennel soha,csendes vagyok,de kedves és mégis szívesen foglalkozom emberekkel,sokáig ilyen volt A munkám is.A munkámat amit rám bíznak mindig elvégzem,ha nem is "balek módon"....igen,aki az átlagosnál csendesebb abba szeretnek "rugdosni",egyrészt mert a plyetyi,utálkozás mindig jóleső dolog tud lenni,mássszor meg nem tudják,miért olyan az adott emberke,amilyen,olyan tulajdosnágokat látnak bele szegénybe ami benne sincs....

hogy kezelném???én speciel próbálnék segítségére lenni abban hogy oldódjon,legalább tőlem ne tartson annyira/mert nyilván az ilyen emberekben félelem és gátlás van/,érezze jol magát köztünk,amennyire lehetséges,és nem használnám ki a készségességét,ugy bánnék vele mint a többivel,nem kivételeznék,hogy bizonyos embereket jobban kedvelek és feléjük "húzok",őt meg hanyagolom,mert ugyan Ő MIRE JÓ.....sajna ez az élet,és ilyen a hozzáállás úgy általában a dolgokhoz,és az embereknek,egymáshoz.

a blogba majd belenézek,már csak kíváncsiságból is :)

Hm-hm! Beleolvastam a blogba. Nem érzem igazán a határvonalat, a "jó szolga" típusú munkavállaló és a szociális fóbiás között. (Mind a kettőre raknak terheket és kell is jó ideig tűrni, mert a mai világban nehéz munkát találni és befogni olykor a szájunkat.) Alighanem nem ez a kerékkötője a dolgoknak.

Nálunk szerintem nincsenek szociális fóbiások, hanem nagyp*fájú munkavállalók, akik mindig megmondják a tutit (egymásnak)... Az se jobb...

Eddig szociális fóbiásokkal beszélgettem csak erről, de még senkivel sem, aki nem ezzel a problémával küzd. Érdekelne a "normális" emberek véleménye is.

Főleg munkahelyi helyzetekre lennék kíváncsi. Mit kezdenél egy szociális fóbiással a munkahelyeden? Tudjátok, az olyan kollégával, aki csendes, szinte senkivel sem beszél, de egyébként kedves, aki tipikus balek, aki általában minden munkát elvégez szó nélkül. Az a tapasztalatom, hogy az ilyen emberekbe általában a többi ember szívesen belerúg és kevés a megértő kolléga.

Szerintetek máshogy állnának a munkatársak egy ilyen emberhez, ha tudnák, hogy szociális fóbiája van?