Mi történik a lélekkel a test halála után? (beszélgetős fórum)

Léleknek van tudata, öntudata, gondolkodik, érez, akar; az anyagon semmi effélét nem észlelhetünk: az anyag tulajdonságairól, jelenségeiről érzékeink tudósítanak; a Lélek jelenségeiről, melyekről az érzékek hirt nem adhatnak, csak a tudat útján nyerhetnek tudomást; szóval kétféle szubstancia van: anyagi és anyagtalan.

részlet a wikipédiából

"te mit értesz lélek-en?"

Na ezt nálam okosabbak sem tudják pontosan meghatározni. A lélek az érzelmek központja amely

az agy, a sziv és a vérkeringés meg az idegrendszer stb.együtt müködéséből alakul ki. Egyik nélkül sincs lélek.Lelke viszont az állatoknak is van pedig istenük nincsen.Vagy nem tudnak az istenükről mint ahogy nekem sincsen.

Egy aktuális hír: meghalt Popper Péter. A másik: tényleg jön szeptemberben, Magyarországra a Dalai Láma?

Hogy mit gondolok? Nem tudom. Az ember annyi mindent hall. Teljes a káosz bennem, de mindenképpen éget a kérdés, és mint ismeretlen: félek tőle. Alapvetően az igazat volna jó tudni,és ahhoz tartani magunkat.

[link]

Remélem most sikerült.

"Szünetet tartott. Riasztó csend szakadt ránk. Csendesen fütyült a szél, majd egy magányos kutya távoli ugatása ütöt­te meg a fülem.

- Hallgassátok csak azt az ugatást - folytatta don Juan. _ A mi szeretett Földünk így siet a segítségemre, hogy el­mondhassam, ami még hátra van. Ez az ugatás a legszomo­rúbb a világon, amit az ember hallhat.

Hallgattunk. Annak a magányos kutyának oly bánatos volt az ugatása, és oly átható körülöttünk a csendesség, hogy fizikailag fájdalmasan hasított belém. A saját életemre kel­lett gondolnom, hogy nem tudom, hová menjek és mit te­gyek.

- A kutya ugatásában az ember szólal meg - mondta don Juan. - Délről hallatszik, a völgy egyik házából. Egy ember kiáltozik a kutyáján át, minthogy társak a rabszolgaságban egy életen át, és az unalom sajog benne. A halálához esdekel, hogy szabadítsa meg végre tompa és sivár élete láncaitól.

Mélyen megérintettek don Juan szavai. Úgy éreztem, egye­nesen hozzám szól.

- Az az ugatás és a magány az emberek érzéseiről beszél - folytatta. - Emberek, akik számára az egész életük olyan, mint egy vasárnap délután; egy nem kifejezetten nyomorú­ságos, de meglehetősen forró, poros és nyomasztó délután. Jó sokat izzadnak és fontoskodnak. Nem tudják, hová men­jenek, mihez kezdjenek. A délután csak a kisszerű bosszúsá­gok és az unalom emlékét hagyja maga után, aztán hirtelen véget ér; már itt is az éjszaka.

Felidézett egy tőlem hallott történetet, egy hetvenkét éves emberről, aki elpanaszolta, hogy úgy elröppent az élete, mintha tegnap még gyerek lett volna. Az öregember azt mondta: Emlékszem a pizsamára, amit tíz éves koromban vi­seltem. Mintha egyetlen nap múlt volna csak el! Hová tűnt az a sok esztendő?

- Itt az ellenszer, ami elpusztítja a mérget - mondta don Juan, és megsimogatta a földet. - Nem a varázslók magyará­zata szabadítja fel a szellemet. Nézzetek magatokra. Meg­kaptátok a varázslók magyarázatát, és nem érezitek a kü­lönbséget. Magányosabbak vagytok, mint valaha; mert a rendületlen szeretet nélkül a lény iránt, aki menedéket nyújt nektek, magány az egyedüllét.

- Csak e tündöklő lény iránt érzett szeretet adhat szabad­ságot a harcos szellemének; a szabadság pedig öröm, gaz­dagság és bőség. Ez a lecke maradt az utolsó pillanatra, a végső egyedüllét percére, amikor az ember szembenéz a ha­lálával és az egyedüllétével Mert csak ilyenkor nyer értel­met.

Don Juan és don Genaro felállt. Kitárták a karjukat, és úgy nyújtózkodtak, mintha elmerevedtek volna az ülésben. Sebesebben kezdett verni a szívem. Pablitót és engem is fel­állítottak.

- Az alkony a világok között nyíló hasadék - mondta don Juan. - Az ajtó az ismeretlenbe.

Széles mozdulattal a fennsíkra mutatott.

- Itt álltok az ajtó előtt.

Aztán a fennsík északi pereme felé intett.

- És ott az ajtó. Mélység nyílik a túloldalán, és a mélysé­gen túl az ismeretlen.

Don Juan és don Genaro aztán Pablitóhoz fordultak, és búcsút vettek tőle. Pablito szeme kitágult, és üvegessé vált a tekintete; könnyek gördültek le az arcán.

Hallottam don Genaro hangját, ahogy elbúcsúzik tőlem, don Juanét azonban nem.

Don Juan és don Genaro Pablitóhoz léptek, és a fülébe suttogtak, majd engem fogtak közre. De már azelőtt elfogott a kettéhasadás különös érzése, mielőtt meghallottam volna a suttogásukat.

- Olyanok leszünk most, mint por az úton - mondta don Genaro -, melyet egy napon ismét a szemedbe fúj a szél."

[link]

Remélem jól írtam be a címet, mert valami miatt nem sikerült ide másolnom.

Szóval, amit írtál elég riasztó az egóm számára. Reméltem, hogy legalább valami megmarad belőlem, de akkor miért kell a halottat kísérni, már ha nincs kit, hisz nincs lélekmag.

A halál állapotában különálló, egymástól független milliónyi tudatosságra bomlik fel a tudat, nincs semmi ami összetartaná vagy élővé tenné ezeket a különálló tudatosságokat. Amit halál utáni életnek tudnak be az annyi, hogy a tudat megteremti a saját világát, saját menyországát vagy poklát egyén gondolatvilágától függően. :)

A naguál az elmondhatatlan, maga a határtalan végtelenség. Valamennyi lehetséges érzés és lény és én ott lebeg benne, mint megannyi bárka, békésen, változatlanul, örökkön-örökké. Aztán amikor az élet ragasztója néhányat összeköt közülük, egy lény jön létre, egy lény, aki elveszíti az igazi természete érzékelését, mert elvakítja annak a területnek a ragyogása és lármája, ahol a lények lebegnek. Ez a hely a tonál, a fizikai világ. A tonál az, ahol szervezetként léteznek az egyesített füzérek. A lény a tonálba szökken, amint az életerő együvé köti az összes szükséges érzést. Amint az életerő elhagyja a testet, mindezek a különálló tudatosságok felbomlanak, és visszatérnek oda, ahonnan jöttek, a naguálba. A harcos utazása az ismeretlenbe nagyon hasonló a halálhoz, azzal a különbséggel, hogy az egyes érzések füzére nem bomlik fel, hanem csak kiterjeszkedik egy kicsit, de nem veszíti el az összetartozását. A halálban azonban mélyre merülnek, és egymástól függetlenül kezdenek mozogni, mintha soha nem alkottak volna egységet.

/Sámán világkép/

Szia Krisztine!

Ha érdekel a téma, -a szellemvilág alatti lét-, akkor szívesen ajánlom figyelmedbe a naplómat, különösen az utolsó 4 naplóbejegyzésemet, (20-21-22-23), valamint a 16-17-st is, melyek ezt a témakört tárgyalják.

Üdvözlettel Miszti

Mi a címe? Megnézném szívesen.. :)

Buddha nem hitt az embernél magasabb rendű szellemi erőkben, az isteneket is az emberi szellemnél alacsonyabb rendűnek tartotta. Nem hitt a hallhatatlan lélekben sem, az ember én-érzését illúziónak tartotta. Az ember különböző részekből összeállt lény, aki amíg él, szuverén személyiségnek érzi magát. Ám ha meghal, alkotóelemeire esik szét. Nem marad belőle semmilyen halhatatlan mag, ember-eszencia, lélek. Fizikai teste beleoszlik a természeti világba, vágyai, ösztönei, érzelmei a lélekvilágba, gondolatai a szellemvilágba, cselekvései az életerők világába.

Ha nincs lélek, akkor ki testesül meg újra? A gondolkodó megszűnik, de megmarad a gondolat, az érzés, a cselekvés. Ezek egy nap újra összeállnak egy emberi lénnyé. Ez az újratestesülés.