Mi életed legrosszabb élménye? (beszélgetés)
Arra kérdésre, hogy ki támogatott, annyit tudok írni, hogy páromék. Ők megkérdezték miben segíthetnek. De más mindenki elfordult tőlem... Majd eljön az idő amikor nekik lesz rám szükségük...
A mai napig nem tudom feldolgozni, nem tudok sírni, ha rágondolok, hogy nincs itt.
A mai napig bennem az a szörnyű nap, minden perce. Érzem a nedves szőnyeget, érzem azt a fura illatot, látom a kukát, amibe a mentősök dobálták a fecskendőt, tűt, kesztyűt...
Látom a síró rokonokat, mindent!!!! Egy életre megnyomorodtam, hogy elfordultak tőle, megloptak és szenvedtem! De tudom, hogy anyu segít. Talán ha akkor nem megyek el otthonról, tudtam volna segíteni...
Az az érdekes, hogy van egy fénykép, amin anyu teljesen ugyanabban a ruhában, pózban fekszik az ágyban, mint ahogy utoljára láttam. Ez maradt nekem...
Elmesélem.
Éppen 18 éves lettem, és anyu kb. 3 hónapra rá halt meg.
Egyik nap hétvégén nagyon rosszul voltam, beteg lettem. Megbeszéltük párommal, hogy azért igy is lemegyek hozzájuk hétvégére. Összepakoltam, és elindultunk. Este nagyon rosszul voltam, elaludtam, olyan este 11 óra felé ébredtem fel, megnéztem a telefonomat és láttam olyan 40 nem fogadott hívásom volt. Megijedtem. Mindjárt gondoltam, hogy valami baj van. Több ember hívott akkor. "Mostohaapámat" hívtam vissza, nem is tudom miért... Nem vette fel. Majd pár perc múlva hívott az egyik ismerős, hogy anyu meghalt. Nem akartam elhinni, már barátoméknál mindenki aludt, de én olyan zokogásba és hiszitbe törtem ki, hogy mindenki felébredt. Senki nem hitte el...
Akkor éjjel nem sikerült pihennem. Gondolkodtam, járt az agyam, hogy lesz tovább.
Aztán másnap hazamentünk párommal és pár rokon otthon volt már. Sírt mindenki. A nappaliban a szönyeg nedves volt. Kértem meséljék el mi történt.
Szombaton este anyu rosszul volt, nem találta a helyét. Aztán egyre rosszabul lett. Vágül nem bírta tovább felhívta az ügyeletet, és az orvosnak mondta, hogy zsibbad a karom, rögtön elájulok... és kész, ennyi volt. Anyu összeesett és meghalt.
Nem tudom mennyit segített volna, ha mentő jön, vagy az orvos ( mindkettő közel volt hozzánk ), de már csak a szállító jött.
Onnantól kezdve, hogy anyu meghalt eldölt a sorsom... Egyedül maradtam.
"Mostohaapám" teljesen önálló életet élt. Pár hónap múlva odaköltöztetett egy nőt a lakásba, mondván ő nem bírja az egyedül létet, kell neki valaki. Elfogadtam, bár nehezen, de mégiscsak ő fizette a számlákat és "tartott" el. Időközben kiderült, hogy ez kedves hölgy egy priuszos nő, aki lop, csal hazudik... Nem kellett sokat várni rá. Egyik nap fel akartam húzni anyutól kapott karkötőmet, amit utoljára kaptam tőle. Nem találtam, és a többi ékszeremet sem. Elmentem a rendőrségre, feljelentettem. Ott derült ki, hogy priusza van. Persze "mostohaapám" nem hitt nekem. Fogta magát, összecuccolt és elköltözött, mert én milyen galibát csináltam, ő ezt nem folytatja velem. Még én voltam a rossz. Ott hagyott a kakiban, és a nyakamon hagyott több százezer ft adósságot! Amit akkor tudtam meg mikor átadta a lakáskulcsot. Teljesen összetörtem, hogy hogy fogom kifizetni. Több hónapja nem fizette be a csekkeket, csak dorbézolt, szinte alig volt otthon. Onnantól kezdve, barátomékhoz költöztem. Két városon át utazgattam suliból hozzájuk, érettségi elött. ( világ életemben rossz tanuló voltam, de nagyon jól érettségiztem ezek ellenére is ) Szóval érettségi után elmentem egy eü.-i iskolába, ápoló lettem ( anyu is az volt ). Szín kitünőre végeztem. Aztán sikerült állást találnom. Elkezdett jól alakulni az életem.
Nagyoon sokat köszönhetek páromnak és családjának, akik befogadtak és segítettek, nélkülük nem lennék sehol.
Párom, barátom azóta a férjem lett és boldogan élünk. Mondtam neki anno, hogy ha el akarsz hagyni most tedd meg, mert nekem nem lesz szülői hátterem... Átölelt és azt mondta, ő nem azért van velem.
Jah, ami még plussz: mamám kitagadott akkor, mert ő szerinte én ajándékba adtam az ékszereimet annak a nőnek... Azóta szegény ő is meghalt, papámmal együtt.
Szóval páromékon kívül senki nem állt mellettem. Kérdezhetnétek, és hol van apám??? Hát igen, anyu halála után pár nappal lejött hozzám és azt mondta szívesen ott lakik velem amig tanulok ( hát persze, sok évig nem volt rá kiváncsi, hírtelen fontos lettem neki, mert hát ugye volt lakásom és ebben ő pénzt látott ) Mondtam neki, nem köszi, majd megoldom. Erre közölte velem, hogy anyu magának köszönheti, hogy meghalt. Nah, több sem kellett, ordítottam, kiabáltam vele. Szerencsére azóta sem láttam.
A lényeg: 18 évesen páromékhoz költöztem, tanultam, majd lett munkahelyem. Egy mások által is jó szakember vélt belőlem. Kb. egy éve elköltöztünk férjem szüleitől, csak ketten maradtunk. Gyönyörű lakásunk van, jó munkahelyünk, ugy néz ki egyenesbe jöttünk. Már csak egy baba hiányzik. ( Persze van ezer meg egy betegségem, de nem adom fel )
Tudom, hogy nekem sokkal jobban meg kell küzdenem mindenért, mint bárki másnak!
Nem sokkal anyu halála után egy reikis ismerős azt mondta, hogy anyunak ebből a világból elege volt ( rossz munkahely, állandó éjszakás műszak, fáradság, egy hülye pasi, és millio más dolog ), és meg akart halni, de az én 18. szülinapom volt neki az álma, hogy megérje. Sikerült neki, és igy nyugodt szívvel elment. Ha elöbb meghal mint én 18 lettem volna, mindennek a fele "mostohaapámat" illette volna meg. Szóval, meg akart halni, pihen, és ha erőt gyűjtött segíteni fog azokon akiket szeretett, és bántani fogja azt aki nekem keresztbe tesz.
Igy is lett! Mamám bántott: meghalt, "mostohaapám" bántott: beteg lett, majdnem meghalt. Itt vagyok én: elvégeztem az érettségit, majd egy igen nehéz sulit kitünőre, jó állásom lett, jól élek férjemmel.
Egyedül nem sikerült volna! Ugyan meghalt anyu, de angyalként kíséri minden lépésemet, és segít!
Csúnya ilyet mondani, de ha anyu nem hal meg, nem lenne most ilyen életem... Az életét adta, hogy nekem jó életem legyen!!!
Kedves Lina206!
Nagyon sajnálom Anyukádat, és őszintén együtt érzek veled? Elmondod nekünk hogyan halt meg ilyen hírtelen az Anyukád? Segített valaki neked feldolgozni a bánatodat? Hidd el nem vagy egyedül. Akit szeretsz, az mindig veled van, amikor csak akarod. Melletted van, megsímogat, jó tanácsokat ad. Én hiszek a lélekben. Figyelj oda a jelekre, a megérzéseidre és nem érzed magad egyedül.
Györgyikém!
Remélem már azóta megtaláltad a kisfiút. Ugye nem jól értem, hogy elveszett és a mai napig nincs meg?Privátban is válaszoltam neked. És nem is értem, hogy engedhették ki az iskolából, azt meg pláne, hogy nem vállalnak érte felelősséget. Remélem már sokkal jobban van, és hogy ki mer mozdulni mindennek ellenére. Jobbulást a kisfiadnak. Neked meg sok-sok erőt és kitartást,hogy ezt a hosszadalmas pert kibírjátok és megnyerjétek.
Van egy pár. Talán a legrosszabb, hogy anyukám meghalt elég korán és a mai napig nem fogom fel, pedig már 6 éve. Olyan mintha tegnap beszéltem volna vele utoljára... és ennek már 6 éve.
Szörnyű volt! Egyik napról a másikra ment el. Ráadásul az összes rokonom elfordult tőlem, mintha legalábbis én tehetnék róla.
A mai napig nem keresnek, hogy élek-e még egyáltalán! 18 évesen maradtam magamra, teljesen egyedül... Nem kívánom senkinek!
Az anyai nagymamámat a névnapomon temettük!2007 okt.-18.-a.Telefonáltak az Autista fiam iskolájából,
hogy:ne ijedjünk meg de a gyermekünk eltünt.
Nagyon sok minden:apukám meghalt 4 éves koromban,kiközösítettek az általános iskolában,mert csak anyukám volt,meghalt a nagymamám,meg a nagybátyám egy hónap leforgása alatt,volt egy abortuszom,meg ilyenek.
De örülök a mának ,mert jó dolgok is történtek velem:hamarosan megszületik a kislányunk,szeretem a párom,remélem ő is engem...
És én is örülök Rebekának :)
Meghalt a nagyfiad? Úristen... :(
Sírás kerülget, ha ilyent hallok.
Egy halva szülés ezután két koraszülés. És ezek után mondták, hogy nem érdemes terhességgel próbálkoznom, mert minden babám meg fog halni.
Szerencsére országot "váltottam", és Rebekám 3 éves lesz szeptemberben, gyönyörű és makkegészséges cserfes kiscsaj.
Először az amikor meghalt az imádott nagymamám, másodszor, mikor három éve megmondták, hogy meghalt a legidősebb fiam. 22 éves volt!
Rettenetesen fáj mindkettő, de ez a fájdalom tartja életben az emlékeket róluk.
Ezt feldolgozni nem lehet, de szerintem nem is kel....élni kell vele és átértékelni általa az életünket. Számomra, a lelkemben és a szívemben még mindig élnek és együtt vannak....