Megesz a magány (beszélgetős fórum)

Vissza kell fognod magad, hogy "jó legyél"?

Ebből az derül ki, hogy alapból elég negatív a gondolkodásod. Ez valóban nem közönséget (nem is szívesen hallgatja senki), hanem inkább szakértő segítséget kíván.

A kineziológust én is tudom ajánlani. Vagy akármilyen másféle szakember segítségét.

Ha olyan mértékű és mélységű problémái vannak valakinek, amit senkivel nem tud megbeszélni, vagy ha valakinek elmondja, az megijed tőle, akkor szakszerű segítségre van szüksége. Mivel jelenleg kilátástalannak látod a helyzeted és egyedül semmilyen kiutat nem látsz, barátokra meg nem lehet számítani, vagy nem tudnak segíteni, egyedül ebben látok megoldást.

Szia! Pont ez a megoldás amit most tettél :) Írni kell. Kiírni magadból azt ami nyomaszt. Írj naplót csak magadnak, vagy csak írd le ami nyomaszt, aztán égesd el...

Akárkivel osztod meg a gondjaidat senki sem fogja azt érezni, amit te. Senki sem fog 100%-osan megérteni. Persze nagyon jó megosztani valakivel a gondolataidat, de olyan embert találni akivel tökéletesen őszinte lehetsz majdhogynem lehetetlen.

(nem olvastam el a hozzászólásokat, bocsi ha esetleg valaki már javasolta ezt...)

Akkor mondok még egy okosat: szent meggyőződésem, hogy nem az a bajod, hogy nem tudsz kinek panaszkodni, hanem az, hogy nem tudod senkivel megosztani a jó dolgaidat.

Ez már macerásabb, mert erre egy átlagember már mondaná, hogy járj el túracsoportokkal kirándulni, légy tagja egy jógakörnek... de én magamról tudom, hogy ez ilyen direkt haverkodásokat nem bírom.

Hát ez nem egy olyan megoldhatatlan probléma. Emiatt kár ennyire depizni.

Nyiss egy nyilvános naplót, amiben jól kipanaszkodod magad, biztos lesz olyan, aki szívesen kíséri figyelemmel az életed, és tudsz vele kicsit beszélgetni. Ez ugye teljesen önkéntes a másik részéről, így nem érzed úgy, hogy kéretlenül terheled.

Aztán meg szépen nyugodj meg, nem leszel egész életedben magányos. Nyiss kicsit az emberek felé. Haverkodj a munkahelyeden, vegyél egy kutyát, szervezz hoxa találkozót, stb. Egy csomó lehetőség van.

Köszönöm, hogy írtál, jót nevettem, mert pont a múltkor pumpával megoldottam a kád lefolyóproblémáját.:)

Egyébként ez a helyzet, és eddig is ez volt, hogy a hajamnál fogva húzom ki magam a legmélyebb szarból, (önállóan és teljesen egyedül, haha) csak hogy mehessen tovább minden és ne érezzem úgy hogy meg fogok őrülni, és a végén kikötök a vigyorgóban, csakhogy ez KEVÉS. Oké, kihúzom magam, és köszönöm Uram, hogy ha nyakig is ér a szar, legalább nem lötyög, de ez éppen csak a szinten tartásra elég, tényleg csak arra, hogy ne süllyedjek el, többre nem. És sajnos úgy érzem, ahogy a nyitóban is, hogy így még évtizedeket élni...

Írj naplót.Abban kiírhatod a bajaidat.

Elképzelhető,hogy a barátnőd,egyszerűen csak egészséges,és energiavámpírként hatsz rá.Előfordul.De...talán meglepődnél,ha tudnád,mennyien vannak,akik ugyanúgy éreznek mint te.Csak nem merik felvállalni.Írj naplót!Itt a hoxán.Annak panaszkodhatsz,meghallgat. Lesz olyan is,aki olvassa.Esetleg hozzászól.És talán megért.

Sok szerencsét kívánok.

Kezd el,minél hamarabb,mert nem rákos leszel,hanem pánikos..És hidd el,az sem mézes lepény.:(

Hát igen nem egyszerű az élet.Meghát ugye mindenkinek más a lelkialkata. Sajnos én is nagyon hasonló cipőben járok mint te. Körülöttem is elfogytak az emberek és igazából nem tudom , hogy miért.

De azért próbálok optimista maradni, még akkor is mikor nagyon nehéz és nagyon egyedül érzem magam.

Szerintem a barátnőd -ha igazi - akkor segítenie kellene neked, még akkor is ha nehéz.

A gondolatok erejében meg én is nagyon hiszek, ne teremts alapot a betegségeknek. Ezt nagyon komolyan gondolom, hogy nem szabad.

És még egy: a barátnőm -az egyetlen, sajnos ő az ország másik végében él, ezért találkozunk keveset - drogosokkal foglalkozik és ő mondta nekem egyszer A többi elsüllyed vagy visszasüllyed.

Ezért gondolom azt, hogy a hozzánk hasonlónak bármilyen nehéz is meg kell próbálni egy kicsit optimistábban látni a világot,még akkor is ha nagyon nehéz és néha ordítani lenne kedved/kedvünk.

Szóval hajrá felfelé, egyszer csak jobb lesz.

Átérzem!

Mindenkinél más válik be..., de hallgass pörgőss zenét, ha nincs kedved semmihez, akkor is erőltess magadra valami alkotó jellegű melót, legyen az takarítás, vagy kézműveskedés, tök mindegy. Minden rosszban -, ha erőltetve is, de - lásd meg a jót! Pl. tök szürke minden, esik az eső: "de jó, kell is ez a tavaszi virágoknak, milyen jó illatuk lesz". Eldugul a lefolyó: "de jó, hogy hogy nem vagyok segg hülye, és egyedül is le tudom szedni a szifont" :-D

Na, valahogy így állnék neki. Lehet, hogy nem túl lelkizős, de szerintem célravezető, és egy idő után azon kapod magad, hogy annyi hülyeséget hordasz össze a saját megnyugtatásodra, hogy a végén hangosan tudsz nevetni azon is, ha elvágódsz a zebrán átkelve.

Nem érzem, hogy támadtam volna... nem volt szándékom.

Azért írtam, hogy nem kérek konkrét tanácsot, mert szerintem ennek a helyzetnek a megoldásához csoda kéne. Viszont ki kellett írnom magamból, mert iszonyúan nyomaszt a helyzet.

Tudja, csakhogy neki is megvannak a maga gondjai, ami érthető. Fogalmazzunk úgy, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek segítenie kell, beteg az apukája (ápolni kell) és másik barátnője sem egyszerű eset, ahogy én sem vagyok az. Inkább az a rossz, hogy nekem csak ő van, és sok mindent megteszek hogy ne terheljem feleslegesen, viszont így meg én szorongok sokkal-sokkal többet, mint kellene, és kergetem bele magamat olyan helyzetek egész sorozatába, amik mind nem lennének, ha valakire - rossz ezt így kimondani - stabilan támaszkodhatnék lelkileg.

Helyettem senki sem tud lépni, ebben 100%ig igazad van, időnként összekaparom magam és LÉPEK, és oylankor büszke vagyok magamra, csak ez 1. nem tart sokáig 2. úgy érzem kevés amit én tenni tudok magamért, főleg mert a legnagyobb bajom hogy rohadtul egyedül vagyok, és őszintén szólva ennek megváltoztatását totálisan kilátástalannak tartom.. Azt szoktam magamban mondani, hogy bizonyos hozzávalókból csak bizonyos ételeket lehet főzni.

Fordulj kineziológushoz.

Szerintem jobb,mint a phsziológushoz.

Ez nem

bántásként írtam.

Uuu,hat eleg car volt ezt igy olvasni, haaat meg at is elni!

Bizti fogsz tanacsokat kapni vagy hideget-meleget.

Igen, a baratok nem a fan teremnek az mar biztos! Nekem par evvel ezelott hasonlo volt a helyzetem, aztan megis megvaltozott minden. Ha az a baratno,aki ugy elfogad,ahogy vagy (ami ritka) ismer teged,akkor tudnia kellene,hgy a segitsegere van szukseged. Vhogy elkene indulni folfele,mert ez csak rosszabb lesz,ha igy allsz hozza,hogy"rakosleszek" es tarsai. Tudod,a gondolat teremto ereje:)

Szval, drukkolok neked,de helyetted senki sem tud semmit sem lepni. Az viszont,hgy kiirtad magadbol lehet segit a megoldasban. Olyan,mint mikor meselunk embereknek dolgokrol es persze velemenye mindenkinek van,olyan ,mint a se..gly..k:) de kozben sajat magunk rajovunk,mit es hogyan!

Biztos sokan vannak így, nem csak én, de úgy érzem, hogy megesz a magány. Nem arról van szó, hogy nincsenek körülöttem emberek, van munkám is, meg minden. De hosszú évek óta magányos vagyok, és sokszor úgy érzem, pont a legfontosabb dolgokat nincs kivel megbeszélnem. Van egy barátnőm, aki tudom hogy szeret, de egyszerűen nem tud mit kezdeni velem, a problémáim inkább megijesztik. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ha akarom, elmondhatom neki ami nagyon bánt, de ha már elsírom magam attól láthatóan megijed, neki ez túl sok, képtelen mit kezdeni a helyzettel, max. általánosságokat mond, magától pedig szinte soha nem kérdez. És ez szörnyű érzés.

Sokat gondolkodom azon, hogy vajon egy másik embertől mekkora segítséget várhatunk el? Normális az, hogy ennyire egyedül vagyok, hogy még a nyomasztó gondjaimat sem tudom megbeszélni senkivel, vagy tényleg az a helyzet, hogy mindenki oldja meg önállóan az életét? (És ha nem sikerül? És ha tényleg segítség kell, akkor eláshatom magam mert nem oldottam meg egyedül?) Nem akarok a terhére lenni, se neki se senkinek, de mégis néha úgy érzem, hogy bocsánatot kell kérnem azért, amiért ilyen rosszul érzem magam a bőrömben és időnként panaszkodom. (Őszintén szólva, sokkal többet panaszkodnék, nem is a panasz miatt, hanem mert jólesne elmondani végre azokat a dolgokat amik feszítenek belülről, de nem akarom terhelni.)

Megesz a magány, mert nincs kivel érdemben beszélni, és ettől lelkileg összezavarodom, és a legapróbb dolgokban is döntésképtelen vagyok. A meló szerencsére jól megy, akkor kikapcsolom a gondolataimat, de ha kimegyek rágyújtani vagy hazajövök, indul a malomkerék az agyamban, mindig ugyanazok a gondolatok, és nem tudok ellazulni. Tutira 10 év múlva rákos leszek, mert ez az életmód amit élek... egy merő stressz vagyok gyakorlatilag állandóan, és egyre-másra jelentkeznek a betegségek, pedig "csak" 35 éves vagyok.

Próbáltam önkéntes munkát keresni, mondván jól jönne a társaság, meg az új élmények, találtam is, de ez netes feladat, a társaságba pedig úgy érzem, nem illek bele.

Ja egyébként a vicces az egészben az, hogy kívülről gyakorlatilag nem látszik rajtam semmi, mosolygok, együttműködöm, néha hamarabb csattanok fel mint kéne, ezt észrevettem, de semmi más nem látszik.

Fogalmam sincs, hogy hol a kiút ebből a helyzetből. De aki leírja, hogy "keress barátokat", az mielőtt leüti ezt a pár szót gondolkozzon el azon, hogy a barátok (nem haverok, barátok) nem a fán teremnek. Egyszerűen úgy gondolom, hogy hamarabb ölöm meg magam, minthogy _így_ végigéljek egy életet mondjuk 65 éves koromig, mert ez egyszerűen elviselhetetlen. (Tudom, hogy ezt teljesen fals gondolat; a múltkor bejött egy kolléganő az irodánkba, és ő éppen kemoterápiás kezelésen esik át, és ebbe belegondolni olyan volt mint egy józanító pofon. Aznap nagyon hálás voltam az életemért és hogy nekem nem kell kemóra járni - de másnap megint kezdődött minden előről.)

Egyébként nem is azért nyitom ezt a topikot, hogy tanácsokkal lássatok el, egyszerűen csak ki kellett írnom magamból.