Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Megéri-e küzdeni? cikk

Megéri-e küzdeni?


Manapság egyre többet foglalkozunk lelkünk és pszichénk egészségével. Könyvek, blogok, posztok, cikkek tömege foglalkozik velük naponta. Mindenki megtalálja bennük a helyzetének megfelelő iránymutatást, amit úgy értelmez, ahogy éppen érez. Amilyen élethelyzetben épp van. Mindig jönnek az aha érzések, felismerések. Sokszor érezzük, ez pont nekünk szól. Rengeteg coach, segítő, pszichológus szakember vagy csupán saját élettapasztalataiból, saját önismereti útját már megjárt segítő írásait olvashatjuk, az emberek többsége valamilyen hiányban szenved és jut felismerésekre általuk.
Megéri-e küzdeni?
pixabay

A fő mottója az életnek, hogy egyszer élünk, mi magunk legyünk az elsők önmagunk számára...viszont semmit nem adnak ingyen.


Az utunk során a kapcsolódások sohasem véletlenek, az, hogy mihez kezdünk velük, az viszont már többnyire rajtunk múlik. Felismerjük-e vajon, hogy melyikük mit/mire tanít, mit akar mutatni?


A lelki béke akkor jön el ha az ember kellően megismerte belül önmagát, ha megszenvedte a megszenvedni valóját, ha már tudja határozottan, hogy mit akar (vagy már mit nem akar), ha már ki tud állni magáért, a vágyaiért, az igényeiért. Ha már ahhoz is megvan a kellő bátorsága, hogy beleugorjon akár az ismeretlenbe is. Mert akkor tud fejlődni. Nem tudhatja mi lesz, és ez ami fejlődésre ösztönzi.


Életem párját 28 éve ismertem meg. Kamaszként. Most az ötven felé haladunk. Mindketten hoztuk magunkkal a kiforratlan személyiségünket és családi örökségünket, blokkjainkat, kötődési mintáinkat.

Kialakultak a játszmáink, mindenki felvette azt a szerepet, amiben mondhatni "tökéletesen" működött, és nem éreztük, hogy ez így nem jó..vagy csak időszakonként elégedetlenkedtünk, és elfogadtuk, hogy minden párkapcsolatban vannak nehezebb időszakok, sok elfogadás kell, eléggé különbözőek vagyunk, stb.. folyamatosan csiszolódunk. Az ember, amíg el van foglalva mindenféle teendőivel, leköti a gyereknevelés-munka-anyagi javak megszerzése, feladat-üzemmódban létezik, kevésbé foglalkozik a legbelsőbb énjével. Amíg meg nem billen az egyensúly. Nálunk épp az élet közepén, vagy azon túl inkább, és ma már tudom, ez nem ritkaság. Sőt. Úgy hívják, életközép válság.


Én végül nem ugrottam bele az ismeretlenbe, bár az elmúlt időszakban sokszor igen közel voltam hozzá. A férjem is tudta, ki is mondtam többször is...hogy nem tudom, mit szeretnék, nem egyszer volt, hogy álltam az ismeretlen peremén, és azon gondolkodtam, ugrom, Lezárom életem eddigi szakaszát, és újat kezdek. Tiszta lappal. Igaz, még nem tudom, mi az ami a jövőben majd boldoggá tesz, hogy mit is keresek pontosan, de megkeresem azt, bármi áron, mert most éppen valamiért nem annyira jó az itt és mostban... én legalábbis nem vagyok túl jó ... és akkor csak ártok, bántok. Azt kapom amit adok, a tükörben látom önmagam ... és láthatóan nem tudok adni. A tükör nem hazudik.


És akkor jön az egyre erősebb igény, hogy akkor merjünk változtatni, esetleg tovább lépni . Nyilván alapvetően nem változik a személyiség, de azt látom, hogy a krízis kizökkent és mindenképpen, akár erőszakosan is, de változásra ösztönöz. De az közel sem biztos, hogy változásaink pozitívak lesznek a társunk szemében, kérdés, hogy el tudják-e fogadni azt, akivé válunk. Jók leszünk-e így is. Vagy mi magunk, új "énünkben" is megtaláljuk-e helyünket a korábbi kapcsolatunkban. Jó lesz-e nekünk ő így is? Azaz vajon egy irányban, vagy elfelé fejlődünk, változunk?

Hiába volt egy az utunk idáig, lehet, hogy csak eddig tart?


Az új egyensúly megteremtése nem könnyű, hiszen mindenki ragaszkodik a szerepeihez a végsőkig, korábban azokban érezte magát biztonságban. Mi elég sokat "analizáltuk" a kapcsolatunkat. Talán túlontúl is. A "lépjünk túl dolgokon" egyszerűen nem működött. Nekem nem... Meg kellett értenem, mi zajlik az életemben bennem. Miért vagyok olyan, amilyen, miért vágyom korábban nem vágyott dolgokra, miért nem tesz boldoggá az, ami korábban. Miért vagyok motiválatlan, miért nem teremtek? Sőt, továbbmegyek, miért rombolok?


Van, amikor könnyű együtt, minden olyan természetes, olyan jó. és nem tudjuk elképzelni, hogy vége lehet. És aztán borulhat minden. Nehéz ezzel szembenézni... de hiszem, hogy nem volt semmi sem véletlenül.

Megrekedtünk. Fejlődnünk kellett, és kiprovokáltuk egymásból, hogy valami történjen. Hogy változás legyen. Hogy mekkora, milyen irányú, nem tudhattuk, de visszaút már nem volt. Pedig hányszor gondoltam, hogy csak ennyit és ennyit mennék vissza... és onnan folytatnám, amikor még úgy éreztem, minden rendben...amíg nem okoztam fájdalmat. A szellemet azonban nem lehet a palackba visszazárni. Benne volt a pakliban, sőt, szemünk előtt zajlott, hogy a házasságunk, a kapcsolatunk, a közös életünk, amit korábban sziklaszilárdnak gondoltunk, szép lassan összedől... és elkezdtük elengedni. Egymást, a kapcsolatunkat. Talán ez segített. Hogy kicsit távolabb kerültünk, kívülről is tudtuk nézni, el tudtuk engedni a ragaszkodásunkat. Hogy mindenáron meg kell mentenünk, akkor is, ha egy idő után már csak romokon tapostunk. Amikor felismertük, hogy nincs olyan, hogy mindenáron, talán akkor könnyebbültünk meg..


Végső soron talán mind a ketten meg akartuk érteni. A miérteket. Hogy, ha szeretjük egymást, miért viselkedtünk úgy egymással, ahogy. Megértések, meg nem értések, fájó szavak, tettek, szoros ölelések, veszekedések, összeborulások, sírások, elmélkedések, felismerések, könnyed és nehéz beszélgetések, sérelmek, különböző nézőpontok ütköztek, és közben sokszor vad szenvedély, vágyak... mind-mind érzések, érzelmek. Hiszem, hogy amíg léteznek, érdemes küzdeni. Addig van remény. Amikor még van mondanivaló, ha sokszor bántó is. De addig nincs közöny, nincs teljes lemondás. Addig megéri küzdeni, nem is feltétlenül csak egymás hanem önmagunk miatt is.


Büszke vagyok a férjemre, és köszönöm neki a kitartását, amit az elmúlt időkben tanúsított irántam és hitt bennem, akkor is, amikor én magam sem hittem önmagamban. Köszönöm, hogy feladta, hogy megpróbáljon mindenáron megmenteni, és ha a helyzet úgy adódott, akkor hagyott akár elsüllyedni is, bár iszonyatos fájdalmat okozott neki ezt látni, mégis stabil maradt.


Köszönöm, hogy támogat, hogy megtaláljam Önmagam, hogy szembe tudjak szállni a démonjaimmal, hogy megértsem a saját bizonytalanságaim, önszeretet hiányom, instabilitásom hátterét, és hisz benne, hogy akár ennyi idősen is ki tud alakulni egy magabiztosabb, önelfogadóbb, több szeretet adni tudó személyiségem. Hogy továbbra is védelmezően ölel át.


Bízom benne, hogy az elmúlt több mint két és fél évben általam, miattam, kiprovokált változásai az élete más területén pozitívak lesznek számára, talán könnyebbé teszik az életét. Mellettem nagyon sokat tanult az elfogadásról és az elengedésről...


Hogy megéri-e küzdeni, erre most ő tudna válaszolni igazán...



Én pedig folyamatosan tanulok tőle - a szeretetről.




Írta: MenoPause, 2018. november 7. 09:35
Fórumozz a témáról: Megéri-e küzdeni? fórum (eddig 52 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2018, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook