Még az anyaméhben lett volna a helye... (beszélgetés)

Ez azért - szigorúan saját vélemény - nagyon ritka eset lehet.

Nem vitatom, hogy van ilyen.

Valóban kár lett volna lemondani róla. De gondolom - annak idején a szülőnek is iszonyú lehetett. Nagyon sokáig.

De örülök, hogy ilyen is van. :)

Szia!

Nem tudom, hogy a rokonod mikor kezdte a szakmát, amikor még "ilyen esetben hagyták, hogy lesz ami lesz."

Ma - én úgy tudom - hogy nem hagyhatják. Ha életjelenséget mutat a baba, akkor nem hagyhatják.

Akkor sem, ha tudják, hogy maradandó károsodása lesz a babának.

Egy biztos: ha így történik, akkor a szülőnek az valami iszonyú lehet. :(

És itt utaltam arra, hogy más a jog, az etika és az érzelem.

Őszintén? Nem tudom.

Én is inkább mások véleményére lennék kíváncsi. Akik esetleg szülőként átéltek már ilyen borzalmat. Vagy szakmabeliek, akik orvosként, szülésznőként mondanának véleményt.

Nehéz úgy állást foglalni, ha az ember csak együttérzőként statisztál.

Ahogy mélyebben belegondolok: én biztos nagyon félnék az ennyire kis súllyal született csöppség estén. Mi minden vár még arra a kis harcosra, aki az életéért küzd? És mi minden vár a szülőre, aki tele van kétségekkel: mi lesz, ha életben marad, de szellemi vagy testi fogyatékkal kell élnie? Esetleg mindkettővel? Mi lesz, ha életben marad, de később, esetleg hónapok múlva adja fel a szervezete, akkor hal meg?

Nem tudom, de iszonyú nehéz lehet szülőként.

Szerintem egy szülő küzd amíg lehet, ha már világra jött a kicsi. Talán ösztön is ez.

Viszont ha pocakban derül ki egy szűrés alapján hogy komoly beteg, nem tartanám meg :( De én is ezt úgy mondom, hogy van egy egészséges gyermekem, előtte volt egy vetélésem. Amikor vetéltem és még gyászoltam őt, lehet azt mondtam volna, ha beteg is... de az nem ésszerű, lássuk be.

Én szívesen hallgatnám.

Persze csak akkor, ha tényleg tudsz róla beszélni, és nem okoz hatalmas fájdalmat.

Biztos vagyok benne, hogy aki átélt hasonlót, csak az tud igazán beszélni róla.

Aki nem élte át, az csak találgatni tud: vajon én mit tennék az édesanya helyében?

Tapasztalat híján én sem tudom. Hál'istennek!

Édesapám a 1960-ban született, 600 grammal.

Nem manapság teszik ezt, már elég régóta!

Olyan egészséges, mint a makk! :)

Hogy gondolod, azt hogy elengedni??

Gondolatban, vagy ott helyben lemondani róla?

Én ismerve önmagam képtelen lennék egy beteg gyermeket nevelni.De ha belegondolok, hogy megszülöm, és rögtön le is mondok róla, miközben Ő még harcol, háát szembeköpném magam.

Szomszédban született 26 évvel ezelőtt egy 50 dkg-s kislány. Agyvérzést kapott és tüdőgyulladást. Hónapokig volt intenzív gondozásban, majd otthonában, valamint intézményben naponta többször kellett tornásztatni. Ennek a gyereknek az életéért nem adott volna senki egy fabatkát sem. Ma egy egészséges, csinos és szép, egyetemet végzett nő.

Ilyen is van. Kár lett volna, ha lemondtak volna róla. :)

Van szülésznő rokonom és ő is mondta, hogy mikor a szakmát kezdte akkor ilyen esetben hagyták, hogy lesz ami lesz. :/

De ez a helyzet mindenképpen borzalas.

Igen, biztosan iszonyú érzés lehet.

Szerinted mit kellene az ilyen babákkal tenni?

Volt benne részünk sajnos:(

Tudnék mesélni,hogy mi játszódik le ilyenkor egy szülőben...:(((

Húúú, ez nagyon kénes téma. Én elengedném, de könnyen beszélek, van két egészséges gyerekem.

Mégis tudom, hogy nekem nem kellene. Én nem akarnék harcolni. Bocs.

Ma már életben tartanak olyan babákat is, akik 600-700 grammal születtek meg. Jóval idő előtt, mondjuk alig túl a várandósság félidején.

Életben tartják, mert a jog szerint életben kell tartani. Akkor is, ha fennáll a maradandó károsodás veszélye.

Etika és érzelem.

Mit érezhet az az édesanya, aki így hoz világra egy kis életet?

Mi játszódhat le benne? Bízni a csodában vagy inkább elengedni?

Iszonyú érzés lehet.