Meddig tolerálhatók egy férj dühkitörései? (beszélgetős fórum)

Szia!

Ha már a férjed a gyerek előtt sem tud magán türtőztetni,ott nagy a gond!

Én biztos nem hagynám,hogy a gyermekem előtt vezesse le a dühkitöréseit.

Akár meg is sérülhetett volna a kisfiad a videó kamera állvány darabjaitól!

Ezek után mi jöhet még?

Kívánom,hogy dönts okosan!

Köszönöm a válaszotokat, amelyek nagyjából azokat az érveket tartalmazzák, melyek pro és kontra felmerülnek bennem.

Itt elsősorban nem rólam van szó, én tudtam milyen és elfogadtam, úgy éreztem el tudom viselni ezt a kb. évente 2-szer előforduló dühkitörést. Toleráns vagyok, vagy akár nevezhetnek megalkuvónak, mindenesetre nekem nincsenek önértékelési problémáim emiatt.

De a gyerek az más, itt most azt kell mérlegelnem, hogy mi okozza a nagyobb kárt, ha elszakítom az apjától, vagy ha szem és fültanuja egy ilyen kitörésnek. Félek mire meg tudnám tőle kérdezni, késő. Egyébként az apja természetét örökölte sajnos.

Azt hiszem nem igazán érted, amit írok. Nem a tökéletest keressük, hisz olyan nincs. Mindenkinek vannak hibái. Szerintem egy kapcsolat elején annyi derülhet ki egy emberről, hogy a konkrét témánál maradjunk, hogy pl. indulatos, hirtelen haragú stb. DE! Hogy mit csinál hirtelen haragjában, az már nem mindegy. Ez emberenként változó lehet, temperamentumtól, érzelmi intelligenciától függően, de egy adott embernél is változik lelkiállapothoz, fáradtsághoz stb. kapcsolódóan. De abban mindenkinek ott a felelőssége, hogy mit csinál kiélezett helyzetben. Kiabál csak, vagy magából kiindulva baromságokat ordít, földhöz vág valamit, vagy lekever egy pofont stb. Szóval szerintem arra, hogy veszélyeztetem esetleg más egészségét, testi épségét, arra nem mentség az, hogy senki nem tökéletes.

És igen, "amúgy" a gyerek imádja az apját, és pont azért nem azt írtam kapásból, hogy ott kell hagyni a fenébe, hanem, hogy erre a problémára próbáljanak együtt megnyugtató megoldást keresni.

De ez az én véleményem, és ugye korántsem vagyok tökéletes, csak van némi tapasztalatom hasonló ügyben. :o))

Nezd , amikor part valasztunk nagyjabol latjuk a hibakat is ! Azt is tudjuk kb hogy mi az ami belefer elvarasainkba ill mi az ami nem ! ?

Senki nem angyal egyfolytaban a topiknyito azt irja hogy a kisgyerek IMADJA az apjat ! En ebböl indultam ki,tehat komoly problema nem hinnem hogy fennall ! Ha tökeletes pasit ill nöt kersunk , akkor kereshetjuk iteletnapig , mert sem Te , sem EN nem vagyunk tökeletessek .

Semeddig. Ha az orvos sem tud segíteni, ott már nagy baj van...

Lehet, hogy én feladnám a küzdelmet.

Hogy , ha ilyen a ferjed veleszuletett termeszete akkor nem lehet megvaltoztatni ! Az meg csak olaj a tuzre hogy "segitesz!" neki abban hogy buntudatot erezzen.Mindnyajunkban többfele inpulzus el ! Olyan nincs hogy valaki csak kedves,szeretetremelto reggeltöl estig !

A gyerekek alkalmazkodo kepessege hihetetlen , nagyon jol veszik a lapot es tisztaban vannak a hiszti/kiabalas milyensegevel ! Szerintem nem kell sokat magyaraznod a gyereknek , mert elöbb ,utobb rajön hogy essö utan mindeg kisut a napocska, es nevetni fog apuka kirohanasain./persze , ha nem remisztgeted./

Ez mind igaz lehet, amit írtok. Nehéz eset ő, az orvos, akinél először járt, a napi stresszt jelölte meg fő okként, mivel fizikai tünetei is vannak. Elment egy ideggyógyászhoz is, aki komolyan foglalkozott vele, ő is azt mondta mélyebben vannak a problémák, sajna magán doki volt, most nem tudjuk megfizetni.

Gondoljátok, hogy teher neki a felelősség, ami egy családdal jár, nem is akarja ő ezt, csak elnyomja magában és ez kerül ilyenkor felszínre?

Pár hónapja az egyik bárátja egy szociológiai dimploma munkához kérte, hogy válaszoljon pár kérdésre. Véletelenül hallottam, hogy arra a kérdésre, hogy mire a legbüszkébb, amit eddig elért a családját és a kisfiát mondta.

Sok sok ki nem mondott érzés ,düh ,harag van a férjedben,ami ilyen helyzetekben jön ki.

Nem az a kérdés ,hogy tolerálod-e,hanem az ,hogy mikor beszéled meg vele majd ezeket az érzéseket.

Valami hiányzik az életéből ez tuti,kérdés hogy mi az amivel levezetheti a feszültséget.Derítsd ki!:D

Szerintem a férjednek segítségre van szüksége. Ha az orvos által felírt gyógyszer nem használt - hosszú távon miért is használna, hisz csak tüneti kezelés - akkor tovább kell a megoldást keresni. Hosszú távon mindenképpen valami olyan terápia lenne jó, ahol a párod jobban megismeri önmagát, és megtanulja kezelni az érzelmeit és a stresszhelyzeteket. Persze ehhez az kellene, hogy nyitott legyen a változásra. Amikor rendben van, akkor kéne beszélgetnetek erről, hogy Ő mit gondol, szeretne-e változni, hajlandó-e segítséget kérni. Az alternatív terápiákon belül is van jó pár gyógymód, ami eredményes lehet, ill. vannak nagyon jó pszichológiai módszerek is.

Annak túl sok értelme nincs, hogy nyugtatókat szedjen, de vannak nagyon jó homeopátiás szerek, tabletták, amik segíthetnek.

A férjemben két személyiség lakozik, az egyiket imádom, a másikat a pokolba kívánom. Szerencsére ez utóbbival viszonylag ritkán találkozom, ám találkozásaink mély nyomokat hagynak bennem, elgondolkottatnak és tettekre sarkallnak, de mielőtt a végső lépésre szánom magam, szeretném kívülállók véleményét is meghallgatni.

A dühkitörésekről van szó, melyek megrémítenek és amikkel szemben tehetetlen és tanácstalan vagyok. A férjem normális énje is elitéli és szégyelli ezeket, de hiába is emlékeztetem erre az örjöngései során akkor nem érdekli.

A legutóbbi eset pár napja történt, már kora délután felhúzta magát az egyik kutya miatt, aki megint valami kárt csinált a kertben. Majd leült a másfél éves kisfiunkkal játszani, aki a játék hevében véletlenül eltörte a videokamera állványát (megjegyzem a férjem adta oda neki játszani). A férjem ekkor robbant, ordítva földhöz vágta az állványt, hogy a darabjai a gyerektől pár centire repkedtek. Szerencsétlen azonnal hozzám menekült. Eközben a "dúvad" azt üvöltötte, hogy mi a francnak kellett ez a gyerek, hogy mindenki azért van, hogy neki kárt okozzon, hogy mennyivel könnyebb lenne az élete, ha mi nem lennénk, és hogy reméli infarktust fog kapni és akkor majd megtanuljuk, hogy nélküle milyen rossz lesz nekünk. Mindezt a másfél éves kisfia füle hallatára, a többit már nem hallottuk mert felmentünk az emeletre. Ezek után két napig nem beszéltünk egymással szinte nem is láttuk egymást. Tudom, hogy azért került minket, mert borzasztóan szégyellte magát, de hogyan magyarázzam meg a kisfiamnak, hogy imádott apukája ezeket a szavakat nem gondolta komolyan.

Volt orvosnál, kapott is gyógyszert, bár a kitörései nem múltak el véglegesen, ritkultak. Féltem a fiam lelkét, de a "normális" férjemmel imádják egymást, sokat játszanak együtt az is megviselné, ha elválnánk. Erről még nem beszéltem senkinek sem, szégyellem még a szüleim előtt is.

Szerintetek meddig tolerálható mindez?