Kedvenc versetek (beszélgetős fórum)

Nagy László: Hiány

Fagyos kezeivel ölel át a csend, a magány,

Gondolataim ezerszer járja át kétely és talány.

Egyszer repülök, madárként szállok az égbe,

Majd sötét felhők taszítanak le a mélybe.

Ha itt vagy velem, hívnak, várnak a csillagok,

Ragyog a nap is, dalolnak az angyalok.

De nélküled kietlen tájon találom magam,

Kiáltásom nem hallja senki, nem értik szavam.

Lelkem, koldusként kidobva fekszik az utca kövén,

Ki arra jár, nevetve belerúg, vagy átlépi könnyedén.

Aztán eső áztatja, ellepi a sár, a város mocska,

Ha jön a fagy, nem lesz más, mint apró jégkocka.

Ha megtalálod, emeld magadhoz és felolvad,

Fényesen világít, lesz saját holdad.

Üstökösként repül át az égen,

Ha velem vagy, az maga az éden.

Akkor ezer virág nyílik a réten,

Fény gyúlik a mély sötétben.

Nincs fagy, hideg, fájdalom,

Valóra válik, miről álmodom.

Arra kérlek, maradj még soká,

Repítelek, elviszlek bárhová,

Csak hiányodat nem bírja szívem,

Megszakad, és elveszítem hitem.

"Ma elmosogattam éppen este nyolcra,

Rakosgatom fel a bögréket a polcra.

Kettő van fületlen, de elölről szépek,

Egészen olyanok, mint a többi épek.

Csak a fületlen részt hátulra kell tenni,

S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni!

Mert hiszen töretlen használhatóságuk,

És csak szépséghiba ez a kis hibájuk.

Most az jut eszembe: sok felebarátom,

Hogyha képletesen fületleneknek látom,

Úgy teszem-e őket életem polcára,

Hogy ne lássak mindig arra a hibára?

Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra,

Mert csak ha így térek egykor nyugovóra,

Akkor tesz el úgy az igazságos Isten,

Ahogy a bögréket rakosgattam itten:

A mennyei polcra nagy irgalmú szemmel,

Hátrafelé az én letörött fülemmel."

Hajnali közhelyek

Emlékezem.

Azaz múltam morzsáit rágom.

Próbálom tetten érni

sosemvolt bátorságom.

Neked semmit sem hoztam.

Kezemben semmi sincsen.

De arcom ráncaiba véste

neved kezdőbetűit az Isten.

S ha elalszanak bennem a dalok,

eljön majd értem apám,

és kézen fog a halott,

s ha az Úr kérdezi - Fiam! Megérte?

A Te neved suttogom akkor

s a földig hajolok a Szélbe...

Török Antal ( akasa)

"Legyél hülye mert én is az vagyok

Legyél hülye mert a hülyék gazdagok

Határtalan az én hülyeségem

Ez az egyetlen jó képességem

Hülye vagyok nincs mit tenni

Hisz nem is olyan rossz hülyének lenni

Én másképp látom a világot

Ha kedvem van kiáltok

Az őrültség határán állok

Ha becsukom a szemem szállok

Ha kedvem van kiáltani sem félek

Testemben él egy vadóc lélek!!!"

;-)))

Wass Albert:

Szívpalota titka

Minden szívnek van egy csodakertje,

a kert közepében van egy palota,

s minden palotában egy fekete szoba.

A fekete szobában Csontvázember ül.

Sötéten. Egyedül.

Néha a palota zsivajába,

s a tavaszodba belehegedül.

Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.

Halkan peregnek, mint a levelek.

(Szívedbe mintha ezer kés hasítna:

zokog, zokog a csontvázembered.)

Idegen szemektől kacagással véded,

jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!

Mások palotáit irigykedve nézed:

neki nincs! neki nincs!

Pedig:

minden szívnek van egy csodakertje,

s minden csodakertben van egy palota.

S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:

minden palotában egy fekete szoba...

Információ erről a kiadásról

Ott künn hűvös van kikeletkor,

Szívünkben tavasz, szerelem.

Ott reszket a korán nyilt virág,

Itt elhalt már a gyötrelem.

Még nem oly régen nyári napnak

Lángjától sem hevült szivünk,

Most csodás meleg fűzi egybe:

Tavasz van, remélünk s hiszünk!

Künn hűs szellő tép le virágot,

Jer! hajtsd vállamra kis fejed.

Télről regél a kósza szellő,

Mesét mondok én is neked.

Sivár életről, hosszú télről,

Enyészetről beszél regém...

De ne reszkess hát, drága kincsem:

Tavasszal, csókkal végzem én!

...Bohó gyermek volt; álmodozva,

Vágyón kezdé az életet,

Szívében vágyak lángja égett...

- Róla mesélek most neked.

Ha láttad volna, mint ölelte

Karjával a világot át,

Megszántad vón' szegény rajongót,

Ki semmiért mindent od'ád!

Mindent! Hiszen szívének kincse

Volt gazdagsága, mindene!...

Dobogott, vágyott, égett e szív,

Százhangu dallal volt tele.

Óh! de a dal elhangzott árván,

A vágy sóhaj lett nem soká:

Szeretet szárnyán merre szálljon?

Nincsen rokonszív, nincs hová!

S eljött a tél. Didergő lelke

Úgy reszketett, mint kis madár,

Melynek lehullott pelyhes fészke,

Ha elhervadt az enyhe nyár.

Ajkán elhalt már rég' az ének,

Reménye eltűnt, el... tova...

S ha visszaszállt egy pillanatra,

Egy sejtés űzte el: soha!

Tovább bolyongott fázva, némán,

Nem ejtett ajka egy panaszt,

De bánat ült a sáppadt arcon,

Ki látta meg? Ki látta azt!

Egy szép leány volt. Olyan lágyan,

Epedve kérdé bánatát...

Egy fénysugár tört át az éjen:

Van még a földön jó barát?!

Van még. Az ifju hitte, hogy van.

Szíve megnyílt. Ajkán a dal

Felcsendült ismét; forró vágyba

Olvadt belé a bús sohaj.

A sebzett szív újult reménye

Általragyogta új dalát:

Vihar után a nap pazarlóbb,

Ragyogva szórja sugarát...

Délibáb volt a lány szerelme,

Mely kopár pusztát szánva-szán,

Csalóka fényét önti rája,

Hogy így enyhítsen bánatán.

Elszáll, midőn a nap is tűnik,

Ha közeleg az éjszaka,

- Elszállt a lány, elűzte tőle

Az élet egy kis vihara.

Szegény fiú! Nem sírt. Miért is?

A sors kegyetlen zsarnokunk,

Haragja akkor sújt le mindig,

Amikor boldogok vagyunk.

Amikor szerelmet sovárgunk,

Egy csontváz karja nyúl felénk...

... Ez a sorsunk... De te miért sírsz,

Édes szerelmem? Fáj mesém?

Ne sírj, ne sírj! Nem mondom tovább,

Ölelő karod fogjon át.

Ajkad zárja mesélő ajkam,

Mely a te csókodért sovárg.

Ujjá teremt, égig emel föl,

Felejtet mindent ez a csók...

E csók az én bús mesém vége

S lehet-e vég, mely csattanóbb?!

Ady Endre: Mesét mondok

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra

- Consolatio mystica -

Tudod hogy érted történnek mindenek - mit busulsz?

A csillagok örök forgása néked forog

és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog

a te bünös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs

Madárka tolla se hull ki, - ég se zeng, - föld se remeg,

hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,

aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket,

hogy benned teljesedjenek, - s korok történetét

szerezte meséskönyvedül, - s napba mártotta ecsetét,

hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!

És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,

hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott

annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyú legyen,

eleve elosztott számodra szépen derűt és borút,

sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,

mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: - úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen

császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,

amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt

a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak,

mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb

részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod

tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,

és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd

ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt

az adamant rudakat.

Michelangelo Buonarroti - Szonett

Szeretlek, de nem szívem szeret téged,

vagy nemcsak szívem , mert ez nem elég:

az öröklét vonz és mindentől félek,

ami múlandó, hazug vagy setét.

Mikor Istenből kiszakadt a lelked,

sok fényt hozott magával, s én merev

szempár vagyok csak, ki a földi terhet

látom rajtad, a húst s a bőrt, de mert

imádatom, mint hő a tűztől, el nem

válik az Örök Szépségtől, s mert benned

is Őt nézem, ki ok és okozat -

nincs menekvésem, s mindig visszatérek

s maradok, honnan menekülnöm kéne,

parázsló számmal homlokod alatt.

(Faludy György fordítása)

Nemrég bukkantam rá, és imádom!

Magenta Jade: Néha

Néha ördög, néha angyal,

néha bevonnád arannyal,

néha szurok, meg toll kéne,

hogy azt kenjed a képére.

Néha hívod, néha bánod,

hogy meglátta a világot.

Néha megtipor a lába.

Néha büszkén nézel rája.

Néha vonz és néha taszít,

ragyogása néha vakít.

Néha vár és néha várat.

Néha birtokolhatsz százat,

néha száz vesz birtokába,

néha csak egy ejt fogságba.

Néha ostoba az arca -

néha ez csak álca rajta.

Néha sír, és néha kacag,

néha boldog dalra fakad,

néha mérges, néha fáradt.

Néha kincse a világnak.

Néha átok, néha áldás.

Néha egy néma kiáltás.

Néha sátán, néha isten.

Néha rájössz, párja nincsen.

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat. Ez az első számú kedvenc, de József Attilától bármi jöhet...

Radnóti: Erőltetett menet, Nem tudhatom, Tétova óda

Radnóti: Két karodban

Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen Két karodban gyermek vagyok hallgatag Két karomban gyermek vagy te hallgatlak Két karodban átölelsz te ha félek Két karommal átölellek s nem félek Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem Két karodban a halálon mint egy álmon átesem

Weöres Sándor:

ÖREGEK

`Kodály Zoltán mesternek`

Oly árvák ők mind, az öregek.

Az ablakból néha elnézem őket,

hogy vacogó szélben, gallyal hátukon

mint cipekednek hazafelé --

vagy tikkadt nyárban, a tornácon

hogy üldögélnek a napsugárban --

vagy téli estén, kályha mellett

hogyan alusznak jóízüen --

nyujtott tenyérrel a templom előtt

úgy állnak búsan, csüggeteg,

mint hervadt őszi levelek

a sárga porban.

És ha az utcán bottal bandukolnak,

idegenül néz a napsugár is

és oly furcsán mondja minden ember:

"Jónapot, bácsi. "

A nyári Nap,

a téli hó,

őszi levél,

tavaszi friss virág

mind azt dalolja az ő fülükbe:

"Élet-katlanban régi étek,

élet-szekéren régi szalma,

élet-gyertyán lefolyt viasz:

téged megettek,

téged leszórtak,

te már elégtél:

mehetsz aludni. . . "

Olyanok ők,

mint ki utazni készül

és már csomagol.

És néha, hogyha agg kezük

játszik egy szőke gyerekfejen,

tán fáj, ha érzik,

hogy e két kézre,

dolgos kezekre,

áldó kezekre

senkinek sincsen szüksége többé.

És rabok ők már,

egykedvü, álmos, leláncolt rabok:

hetven nehéz év a békó karjukon,

hetven év bűne, baja, bánata --

hetven nehéz évtől leláncolva várják

egy jóságos kéz,

rettenetes kéz,

ellentmondást nem tűrő kéz

parancsszavát:

"No gyere, tedd le. "

Ady Endre - Az Értől az Oceánig

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,

Pocsolyás víz, sás, káka lakják.

De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna

Oceánig hordják a habját.

S ha rám dől a szittya magasság,

Ha száz átok fogja a vérem,

Ha gátat túr föl ezer vakond,

Az Oceánt mégis elérem.

Akarom, mert ez bús merészség,

Akarom, mert világ csodája:

Valaki az Értől indul el

S befut a szent, nagy Oceánba.

Reggeltől estig az őrangyalkával

Égi atyám parancsolta: földi éltem védje, óvja

Hű kis társam őrangyalka, szeretettel int a jóra

Őrangyalka jó barátom, arcodat ha nem is látom

Tudom, mindig itt jársz velem, gondosan fogod a kezem.

Reggel jókor cseng az óra, frissen kelek angyal szóra

Hálás szívvel letérdelek, s köszöntöm jó Istenemet

Elkészültem elindulok, iskolába fürgén futok

Járművek közt zajos utcán, őrangyalkám vigyázz reám.

Templom mellett visz az utam, befordulok azon nyomban

Szentmisében Jézusom vár, vezess hozzá őrangyalkám

Jézusommal minden jól megy, lecke, írás, az egyszeregy

Igyekszem is jól tanulok, angyal segít, mindent tudok.

A kisördög lám nem alszik, megkörnyékez, rosszra csábít

Angyalka int:? jaj, ezt ne tedd!? Hallgatok rá és jó leszek

Angyalkával ebédelek, az illemre jól ügyelek

Imával kezdem és végzem, s mindenből rendesen eszem.

Ebéd után játszunk szépen, napsugaras tarka réten

Kismadár int lombok alól, angyalka is velünk dalol

Tó hulláma selymes, meleg, fürdünk benne jó gyerekek

Labda szökken ring a csónak, van is dolga az angyalnak.

Kísértésben gyönge voltam, jaj, a rosszat választottam

Kisördöggel szórakozom, szomorú az őrangyalom

Ám de hamar meg is bánom, ha rossz voltam úgy sajnálom

Engedelmes és jó leszek, minden vétket jóváteszek.

Megvizsgálom a lelkemet, jót és rosszat számon veszek

Teljes szívvel bánom vétkem, őrangyalkám segíts nékem

Harangszókor imát mondok, Szűzanyámnak csokrot nyújtok

Köszöntöm őt áhítattal, ávét mondok az angyallal.

Leszáll az est, csillag ragyog, elfáradtam, álmos vagyok

Int az angyal pihenőre, s alszom is már egy-kettőre

Édes kicsi őrangylkám, amíg alszom vigyázz reám

Kísértésben, bajban ne hagyj, éjjel-nappal velem maradj.

Türelmes és jó vagy hozzám, pártom fogod Jézusomnál

Jóságodat én hű őrzőm, hálás szívvel megköszönöm.

Senki sem mondja,

Senki sem tudja,

Honnan jön a szél,

S merre visz útja.

Repül valahonnan,

Szélsebesen lohol,

Ha futnék, még akkor

Sem érhetném utol.

De ha elengedném

Papírsárkányomat,

Elszállna a széllel

Egész éjjel és nap.

S mikor megtalálnám,

Bárhova is esett,

Tudnám, hogy a szél is

Pont arra mehetett.

Akkor elmondhatnám

Merre visz az útja...

De honnan jön a szél,

Azt senki sem tudja.

Tavasztündér

Varázspálcám suhogása

felkelti a vidéket.

A tél végi utazásra

barátaim kísérnek.

Varázsigém hatalmával

elaltatom a telet.

Faágakra rásuhintva

ébresztem a rügyeket.

Virág nyílik ahol járok,

ágak végén tipegek.

Tündérszárnyam nyomában már

ott virít a kikelet

/ Mentovics Éva /

Két kedvencem:

József Attila

(KARÓVAL JÖTTÉL...)

Karóval jöttél, nem virággal,

feleseltél a másvilággal,

aranyat igértél nagy zsákkal

anyádnak és most itt csücsülsz,

mint fák tövén a bolondgomba

(igy van rád, akinek van, gondja),

be vagy zárva a Hét Toronyba

és már sohasem menekülsz.

Tejfoggal kőbe mért haraptál?

Mért siettél, ha elmaradtál?

Miért nem éjszaka álmodtál?

Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad,

sebedet mindig elvakartad,

híres vagy, hogyha ezt akartad.

S hány hét a világ? Te bolond.

Szerettél? Magához ki fűzött?

Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?

Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,

se késed nincs, se kenyered.

Be vagy a Hét Toronyba zárva,

örülj, ha jut tüzelőfára,

örülj, itt van egy puha párna,

hajtsd le szépen a fejedet.

Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Elnézést, van egy harmadik is:

Tóth Árpád: Körúti Hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még

Üveges szemmel aludtak a boltok,

S lomhán söpörtek a vad kővidék

Felvert porában az álmos vicék,

Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt

A keleti ég váratlan zsarátja:

Minden üvegre száz napocska hullt,

S az aszfalt szennyén szerteszét gurult

A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány

Akác részegen szítta be a drága

Napfényt, és zöld kontyában tétován

Rezdült meg csüggeteg és halovány

Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,

Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:

Egy kirakatban lila dalra kelt

Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt

Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott

Sínjén villamos jajdult ki a térre:

Nappal lett, indult a józan robot,

S már nem látták, a Nap még mint dobott

Arany csókot egy munkáslány kezére...

Csillagvirágok

Mikor a tavasz osztja csókjait,

S a zöld erdőkön napsugár ragyog,

Felébrednek a nedves pázsiton

Piciny, fehér kis földi csillagok...

A harmatcseppes rétek bársonyára

Fehéren hull ezer csillagvirág,

Felette lágyan elsusog a szellő,

S az erdő szélén intenek a fák...

Volt egyszer egy csillag... fényes... ragyogó

Ezüst sugártól tündökölt az ég,

Reggel is sokáig oltogatta

Erős fényét a kékes messzeség...

Egyszer meglátott messze valahol

Egy sápadt fényű testvér csillagot...

De elvesztette... s keserves bánatában

A horizonton végig vágtatott...

Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra,

S a földre hullva többé nem ragyog...

A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén

Keresik azt a sápadt csillagot...

Verseim piciny csillagvirágok,

S én egy olyan hulló csillag vagyok,

Ezer darabra tépve lelkemet

Keresem azt a testvér csillagot...

Wass Albert

Szívpalota titka

Minden szívnek van egy csodakertje,

a kert közepében van egy palota,

s minden palotában egy fekete szoba.

A fekete szobában Csontvázember ül.

Sötéten. Egyedül.

Néha a palota zsivajába,

s a tavaszodba belehegedül.

Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.

Halkan peregnek, mint a levelek.

(Szívedbe mintha ezer kés hasítana:

zokog, zokog a csontvázembered. )

Idegen szemektől kacagással véded,

jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!

Mások palotáit irigykedve nézed:

neki nincs! neki nincs!

Pedig:

minden szívnek van egy csodakertje,

s minden csodakertben van egy palota.

S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:

minden palotában egy fekete szoba.

(Wass Albert)

Bella István: Gyönyörűen

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,

számodra örökre nyitva vagyok,

megnézheted a szívemet,

nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet,

mezítelen bőröd alá,

felöltheted életemet,

lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat,

nyarak lógnak benne, minden ruhád,

tüdőm tükrében lásd magad,

halj meg, hogy szépséged meg ne utáld!

Én már semmit se akarok,

csak szólni, szeretni, nyugodni.

S gyönyörűen, mint egy halott,

nyílt szemedben késként forogni.