Idézz kedvenc költődtől, íródtól (fórumjáték)

Szeretlek

és folytathatnám: szeretlek, mint...

és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,

jól hangzó, kevésbé kopott,

de így mondom pőrén, dísztelen,

vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,

akár messze vagy,

akár a szomszéd szobában,

akármi volt, van, vagy lesz velünk,

igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:

szeretlek!

Ágai Ágnes

Azért írja hogy anonim mert igy nem látható a fórumnyitól neve.

Amikor nyitsz egy fórum témát kibírod választani hogy látszon e neved vagy sem.

Az 1848-iki kokárda

Keblemre tűzlek ismét drága jelvény,

Szivemnek rég alvó szerelmese.

Ki a nagy éjben úgy tüntél elém föl,

Miként egy álom, mint tündérmese.

Virrad. Felébredénk. Im ujra látlak:

Jobb égnek három szinű csillaga!

Szivem dobogva lejt alattad ismét,

S büszkébb reád, miként volt valaha.

- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Te benned egy a nemzet! Föltünésed

Egész nemzetté tette a magyart;

Czimer helyett vagy pórnak és nemesnek:

Egymásra ismer rólad, s összetart.

Szabaddá létét áldja benned a nép,

S a főnemes - nemes tett zálogát;

Midőn testvérével hiven megosztá

A honszerelem édes szent jogát.

- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Midőn a föld szabaddá lett, a lélek

Maradhatott-e rabnak még tovább?

A szellemet te oldozád fel egykor

S a néma vágynak fölnyitád szavát. -

A gondolat, a szó, a holt betűsor

Életre kelt s teremte korszakot;

S hol a sötétség és a fény csatáztak,

Az eszmének hősei hordtak ott.

- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

S ki a dicsőség elmult s eljövendő

Fényét ragyogtad két hazánkra le,

- Emlék s igéret képe - állsz előttünk,

Szivárványcsillag, földön ég jele.

Legyen sötét éj, vagy napfény körültünk,

Balsors, erőszak bárhová taszít:

Keblünkre tüzve légy és mondd el annak,

Hogy a hol állsz, ottan helyén a szív!

- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Forrás: Jókai Mór versek

Kicsim, ne haragudj, csak azért nem szeretlek most még jobban, mert nem lehet már ennél jobban szeretni valakit.

József Attila

Reménykedő utas

Reménykedő utas reménytelen

hajókon meg repülőtereken:

hazatértem. Olykor csodálkozom,

hogy itt mindenki magyarul beszél

angol helyett. Reggelre ablakom

előtt októberben a nyírlevél

aranybarnája (de semmi vörös!)

más, mint Vermont ősszel fellángoló

erdői vagy a sűrűség ködös

ezüstzöldje Közép-Amerikában.

Ellentét és párhuzam örökös

dzsungelje kísér: ha a Balaton

habverését hallgatom félálomban,

a Csendes-tenger orkánja üvölt

fel bennem vagy a Korál-tenger kékje

fordul szemembe mozdulatlanul.

Városokon, pusztákon, hegyeken

jártam át és most ők járkálnak rajtam:

Tarawa szörnyű szigetén fektemben

a hosszú sástól véres lett az ajkam,

míg itt Budán a kert zsenge füvét

simogatom: "Nőj fel, szelíd leány!"

A Mátra kontúrját légszennyeződés

keni az égre, míg a mauretán

sivatagban a domb borotvaéles,

a gazella rátelepszik, akárcsak

ezüstpapírból vágták volna ki.

A városok meg erdők nem mind állnak,

sem társaságom régi tagjai;

így jár más is, aki a megszokottnál

tovább él. Mégis elvagyok velük,

mint hogyha mind itt lennének köröttem;

nem gyászmenet, de játékos csapat.

Földváry Elemér, a görög arcú

fiú Recsken, ki a Rókus kórháznál

esett el, már az első éjszakán;

Madariaga, aki ötvenhatban

a magyar ügyet mindkét vállra vette;

Párizsban Éva: úgy tudott szeretni,

hogy nem vehettem feleségül, mert

örökre ágyban feküdnék vele;

Fényes László, a magyar Don Quijote,

ki szállása padlóján palacsintát

sütött spiritusfőzőn s közben Krúdyt

idézte a New York-i félhomályban;

Feleky Géza, ki söröspohárból

ivott konyakot s szerkesztői székén

mindent tudott, csupán felkelni nem;

s a többi mind, hogy győzném felsorolni?

Maguktól jönnek, nem én hívom őket,

köz- és magánügyeknél fontosabb

dolgokról szólnak hozzám éjjelente,

aztán eltűnnek. De én folytatom:

gyermekeik meg unokáik járnak

viziten nálam. Díványomra ülnek

velem szemközt. Teát, whiskyt hozok,

s ahogy gyorsan megisszák, arcukon

holt szüleik árnyékát keresem.

(Budapest, 1991)

Faludy György

A Japán kávéház

A kávéház a múltból halványsárgán s opálan

foszforeszkál. Ott ültünk Nagy Lajossal, Godával,

Gosztonyival, Józseffel satöbbi. Velem szemben

Petneházy Áriel, plátónikus szerelmem

vagy négy hétig. Hogy mi lett vele? Ne kérdezd tőlem.

Öt évtizede ennek. Elúszott az időben.

Kaczér bácsi, szerkesztő, nagykabátban, zsebében

egy huszassal, a WC-ajtónál állt szerényen.

Lökdösték. De hát nem volt kávét rendelni pénze:

húsz pengőjét, a versért, Attilának ígérte.

Lábujjhegyen néhányszor mellénk jött, de nem nézett

a kéziratba: - ,,Tudom" - súgta -, ,,gyönyörű szép lesz."

A márványon, előttünk, tíz pohár víz. Alattunk,

úgy éreztük, nincs semmi. Vitáztunk és hallgattunk.

Forgács, kit Aix-ben ölt meg a Gestapo, azt mondta:

,,Ne sírjatok. Jobb kor jön." Mire Nagy Lajos: - ,,Kontra."

Ifjúság, költőtársak, a kávéház, az asztal -

viszem mindet emléknek a Semmibe magammal.

Attila lejegyezte gyorsan a végső rímet.

Szürke világ volt. Miért látom ma rózsaszínnek?

Faludy György

Olykor még..

Olykor még szembejössz velem a járdán

itt Firenzében, s én feljajgatok

a gyönyörtől, hogy új testet találtál,

s mindig oly karcsú s lányos vagy, ahogy

ismertelek. Eléd futok, te szőke,

míg egy rossz mozdulat vagy rossz mosoly

kiábrándít, így kísértesz: más nőkbe

bújsz, maszkot öltesz, alakoskodol,

a hotelben képeket versz le éjjel

a falról, ha magam alszom, s ha nem:

tarkómra fújsz; a kandalló tüzével

pattogsz reám, hisztérikus, vad angyal -

s én ujjongok, mert játszol még velem,

pedig tudom, hogy én játszom magammal.

Faludy György

Halálfélelem

Tizennégy éves korom óta félek

a haláltól, mióta észrevettem,

hogy egyedül a testben él a lélek,

és külön létezése lehetetlen, -

szörnyű betegségek közt hánytorogtam

- néhány perc még, s fejemre dől a mennybolt -

majd harcban, hajón, haláltáborokban

(ne sajnálj érte: roppant érdekes volt)

tizenhatszor halasztottam találkát

a sorssal. És hogy ily vénen mi éltet?

A fény szerelme? emberek? barátság?

a föld, a fák, a vers? beszélgetések?

Vagy nyolcvan év után az tart és ápol,

hogy íly nagyon borzongok a haláltól?

Faludy György

Egész szerelmem annyi volt csak:

Hogy láttalak, szemedbe néztem,

Egy mosolygásod volt csak minden,

De nekem elég volt egészen.

Juhász Gyula

- Akire nagyon

sokat gondolok, az nem

fárad el ettől?!

Fodor Ákos

Ez itt a magányosság erdeje.

Itt én vagyok csak, én és valaki,

Valaki, akit nem ismerek,

És akiről még tudnom sem szabad:

Bár jobban szeretem, mint magamat.

Wass Albert

Van, ki gyönyörű.

Van, kin észre kell venni.

S van, ki attól szép,

hogy hasonlít egy csúfra,

akit szeretek.

Fodor Ákos

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,

Csak szép játék vagy, összetörlek,

Fényét veszem nagy, szép szemednek.

- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

József Attila

Amit szivedbe rejtesz,

szemednek tárd ki azt;

amit szemeddel sejtesz,

sziveddel várd ki azt.

József Attila

Az én szivem sokat csatangolt,

de most már okul és tanul.

Aki halandó, csak halandót

szerethet halhatatlanúl.

József Attila

Nagy Zoárd : Anakonda

Legszebb állat az anakonda,

de nem tudja ezt ama konda,

ha ráterelnék ama kondát,

széttiporná az anakondát.

"Te érdekelsz csak: járásod, kisujjad;

nézésed kék halai bennem úsznak;

megérezlek, ha még a sarkon túl vagy.

Te vagy a tükör, hol magamra látok;

az ablak: abból nézem a világot,

s a labirintus: mindig benned járok."

Faludy György