Hogyan mondod meg a gyereknek hogy "elment a nagyi"? (tudásbázis kérdés)

Semmiképpen ne mond hogy elaludt, elment.

Igenis találkozni kell a gyerekeknek a halál fogalmával a maga szintjén. Hiszen ha pl. rálép egy bogárra, gilisztára az is "végleg" meghal. Bocsánat a hasonlatért, remélem érted mire gondolok. Nekünk a kutyusunk pusztult el amikor a gyerek 4 éves volt. Egyszerűen elmondtuk, hogy már nagyon öreg és beteg volt. Kicsit összekötöttem az öreg-beteg fogalmat a gyereknek, hogy ne higgye hogy ő is meghal, ha csak beteg. arról valóban korai nekik beszélni, hogy sajnos a halál nemcsak az öregséggel járhat.

Szerintem Annaluca nagyon jól csinálta. Ez a téma borzasztó fontos, mert az6, hogy a szülők hogyan kezelik a halál kérdését, hogyan közvetítik a gyerek felé, az nagy mértékben meghatározza, hogy mennyire lesz képes később az élet természetes részeként, szorongás nélkül szembenézni a dologgal. Különben a gyerekek óvása a halállal kapcsolatos dolgoktól csak néhány évtizedes, korábban, amikor még otthon volt szokás mreghalni, otthon ravataloztak, és nagyobb családok éltek együtt, nem kellett sokat magyarázgatni, hisz a gyerek mindent látott, azt is megtanulta, hogyan kell ilyenkor viselkedni. Elsajátították, hogyan kell haldokolni és gyászolni.

Amikor 4 éves koromban nagyapám meghalt, a szüleim valami semmitmondó eufemizmussal fejezték ki magukat, és néhány napra elvitterk minket a másik nagyszülőkhöz, hogy ne lássuk őket szomorúnak, a temetésen se voltunk ott, ki se vittek a sírhoz (persze nyilván jót akartak ezzel). Fél évre rá alvászavarom lett, minden este órákig sírtam, sokat hánytam, annyira féltem, hogy meg fogok halni, és engem is "elfelejtenek", mint a nagypapát. Tisztán emlékszem erre az érzésre. Hónapokig ment ez, de a szüleimnek nem merten elárulni, hogy mitől félek. Aztán végre rájöttek, mi lehet a baj, és kivittek a temetőbe. Virágot is vittünk, láttam, hogy szép rendben van a sír, a temető is nagyon szép volt, Szűz Máriával, angyalokkal, stb. Aznap végig nagyapáról beszélgettünk. Este nyugodtan aludtam.

Szóval, nem szabad semmit eltitkolni a gyerekek elől, mert úgyis mindent megtudnak, viszont a titkolózás összezavarja őket.

Nálunk nemrégiben távozott apósom. Rákos volt. Bár messzebb laknak tőlünk, az utolsó fél évben sokat voltak együtt, így kellemes élményei maradtak az 5 éves lányomnak. Mikor a papi korházba került, és mi már tudtuk, hogy nincs vissza út, a lányommal imádkozni kezdtünk a papáért. Ő mondta, hogy gyógyuljon meg, én kijavítottam, hogy ne szenvedjen. Elmagyaráztam neki, hogy már annyira beteg, hogy nem tud meggyógyulni, de azért imádkozhatunk, hogy ne fájjon semmije. Azóta elment, és találkozott Jézussal, és föntről figyel minket. Nem féltünk sírni, sőt "bíztattuk", hogy ez így természetes.

Nem szabad elfojtani az érzelmeket. A temetésre is elvittük, hogy le tudja zárni, el tudjon búcsúzni a papától.

"Én mondtam neki, hogy a doktorbácsik nem tudták a dédit meggyógyítani, de ő nem csak megfázva volt mint ahogy te szoktál lenni, ezért nem tudtak rajta segíteni."

Ilyet véletlenül se mondjunk szerintem a gyereknek!! Pont azt kell vele tudatosítani, hogy az élet nem örökkévaló. Nem a doktorbácsi tehet arról, hogy a dédi már nem él! Hanem EZ AZ ÉLET RENDJE.

Most féljen orvoshoz menni? Vagy féljen a haláltól, hogy hátha egyszer őt sem tudják meggyógyítani?

Pont az a lényege az elmúlás közlésének, hogy fájdalmas, de TERMÉSZETES. Ezt kell megérteni és megértetni a gyerkőccel!

SF

Igen, szerintem is sokban függ attól is "mekkora a gyerek".

Gondolataim:

- "A Nagyi tovább ment/fölment az égbe. Mostantól egy csillaggal több van fent az égen. Gyere válasszunk egy csillagot."

Később:

- "Az emberek temetőjében egy keresztel több lett."

Vagy:

- "Mi nem meghalunk, hanem hazafelé tartunk égi otthonunkba."

- "Mi csak átutazók vagyunk ezen a földön, haza mentünk égi otthonunkba."

- "Meg se születtünk, meg se halunk, csak átutazóban vagyunk itt a Föld nevű bolygón."

Az én fiam 2,5 éves volt mikor a dédi itt hagyott minket. Azt mondtuk, hogy jöttek érte az angyalok és most már fent fog lakni a felhőkön. Ezt ő el is fogadta. Most éves lesz, tudja, hogy a dédi fent van, meghalt (ezt ő mondta), de mikor a temetőbe megyünk még én is megvagyok lőve, hogy mit is mondjak neki. Eddig azt mondtuk, hogy ez emlék a dédinek.

Azt nem emrem mondani, hogy itt alszik, fekszik, pihen stb., nehogy féljen, hogy ha alszik akkor ős is megfg halni.

Én mondtam neki, hogy a doktorbácsik nem tudták a dédit meggyógyítani, de ő nem csak megfázva volt mint ahogy te szoktál lenni, ezért nem tudtak rajta segíteni.

Van egy könyvem (Gyógyító Mesék), az a következő tanácsokat adja:

"Ne tagadják meg se maguktól se gyereküktől a gyászt! Ne nyomják el érzéseiket, ne kerüljék a szeretett személy halálának témáját. (...)

De ne is terheljék túl a gyereket hosszú magyarázatokkal. A helyes út: a gyerek kérdéseire rövid, hatásos, egyértelmű válaszokat adni. Családi körben beszélgessenek behatóan az eltávozottról, emlegessék fel szép emlékeiket, meséljenek egymásnak kellemes eseményekről. Mindez azonban csak akkor hat felszabadítólag, ha (..) megengedik, hogy szabadon kimutassák fájdalmukat."

"Ne essenek abba a hibába, hogy a gyereknek azonnal vigasztalást kívánjanak szolgálni - előbb vegyék tudomásul érzéseiket."

Hát ez nem túl konkrét, de remélem segít.

Hali. Bocs a késésért.

Sokat olvastam ilyenekről is, mert beleeshetek én is. annyit tudok hogy ha kérdez , beszélgetni kell róla, nem szabad egyedül hagyni kételyek közt. De hogyan csináljam, hogy ne okozzak véletlen se lelki sérülést. Módszer erre nincs.