Hanna baba világra jön

Boldogan bevonulok a kórházba, pont összefutok a dokival, ő lead a vajúdószobában várakozó szülésznőnek, aki ráköt az NST-re. Nyugodtam hallgatom a szívhangot, majd fél fejjel azért rá-rápillantok a vakondtúrás-hegyekre:igen, vannak. Doki megvizsgál és megállapítja, hogy 1 ujjnyira nyitva vagyok. Ez nekem nem jelent semmi t(egyesek hónapokig is nyitva vannak ennyire...).

Kiűznek a folyósóra, hogy sétáljak, majd 11-kor ismétlés. Én leülök, mert minek is sétáljak fölöslegesen, ebből nem lesz tágulás... 11-kor NST, doki megállapítja, hogy maradok. Könyörgök, hogy ehessek (elvileg nem lehet), doki megengedi. A többi bentlakó kismamával ebédelek, majd újra a folyósón húzom meg magam. Időközben persze a párom meghozza a cókmókot, bepakolunk az öltözőkabinba és várunk. Ágyat nem kapok. A vajúdóban találnak nekem egy zugot, ha lefeküdnék. Elegem van a kemény székekből, ledőlök, de szégyellek aludni, hiszen még nem is fáj semmi... .

A délután elmúlik, nem is tudom, mivel. Azon jár az eszem, hogy de jó lesz a kórházban dekkolni, lehet, hogy akár 1 hétig is...

Doki jön, tágultam még egy kicsit. Kapok ágyat, beköltözök. Magam sem tudom, mit is gondoljak. Bevegyem-e a homeo bogyókat? Tanácstalanul várok.

Este 6kor föl kell állnom az ágyról, mert kellemetlenül esik az összehúzódás. Sétálgatok, és örülök, hogy nincs karórám. Olyan lassan múlik az idő. A folyósón összefutok a dokival, mosolyogva és büszkén mondom, hogy már kicsit fáj!!!! Olyan közepes mensruációs fájdalmak kb. 10 percenként, de még messze a fájástól és a kibírhatatlantól.

Doki benyúl, piszkál – jajjjjj -, 2 ujjnyi. Azt mondja, reggel 8kor el kell mennie, addig történjen valami, vagyis minden. Mosolygok, de látom az arcán, hogy komolyan gondolja:(((Basszus, az még 12 óra!!!

Még mindig nem tudom, mi is a helyzet.

Szól a szülésznőnek, hogy készítsen elő. Mikor borotválkozott utoljára, kérdezi. Nem olyan rég, de azért kettőt belehúz itt fölül, ne már, hogy égő érzés nélkül megússzam. A beöntést bátran viselem, csak az a baj, hogy azt a 2-3 "visszatartó" percet röhögéssel töltöm a zuhanyzó-wc szobában... Egyedül a fortyogó beleimmel, és én röhögök... Majd zuhanyzok, jó hosszan, imádom a forró vizet. Túl vagyunk ezen is, jön apa, látom, picit ijedten néz rám, de megnyugtatom, messze még a vég. Szülésznő megvizsgál, hallom, ahogy súgja a dokinak, hogy nagyon merev a méhszáj. Na itt éreztem, hogy jöhet a cimicifuga és a caulophyllum ezerrel, ez már a vég!!!

Kifelé mintha valami forró csöpögne belőlem, de nem jutok vissza, hogy megnézzem, doki burkot repeszt.

Jaj. Töménytelen mennyiségű forróvíz-sugarat érzek, és kissé megijedek, mert ez már akkor a szülés kezdeti "része".

3 perces fájásokkal indulunk 3/4 9 körül, apa előkapja a telefont, és méri az időnket. 20 másodperc. Azért most már érzem, hogy fáj, a szülésznő által ajánlott mélylevegő -orron-át-szájon-kifújt bevetem, de azért jólesik a bal kezemmel az öltözőnek támaszkodni. Kapkodom be a bogyókat. Zuhanyzok, a forró víz nagyon ellazít, persze a fájdalom megvan. Tolom az ablakpárkányt a fürdőszobában. Folyik a magzatvíz és rengeteg vér, apa ijedten kérdezi, hogy ez rendben van-e, én meg tocsogok ebben a lében. Rátérdelek a wc-re, de nem jó. Ráülök, de a kínok kínjaként ér a fájás. Néha le-leülök a tolóágyra, de idő alig van pihenni, fölállni is nehéz... Nézelődök, hogy milyen pózt keressek, de nincs ötletem. Maradunk a faltolásnál, kicsit féllábasan. Apa simogat, elutasítom. Beszél hozzám, megkérem, inkább ne. Mondogatja, hogy hány óra van!!!!!!! ÁÁÁÁÁÁÁ. Lebeszélem róla. Csak törölgesse az arcom a vizes törölközővel, az nagyon jó. Doki lerohan, tetszik neki a 20 másodperces hosszúság, aszongya, ha így haladunk, jó esetben ebből 1 körül baba lesz. Ekkor már nagyon erősek a fájások, még van időm relaxálni köztük, de hamarosan olyan rövid lesz a szünet, hogy attól tartok, nagyon le fogok gyengülni. Doki fölfektet az asztalra, kivárja a fájást, és kitapintja, hogy a baba feje már szépen lenyomódik a méhösszehúzódás alatt. Én majdnem levetődök a székről, szorítom a kapaszkodót és alig bírom visszatartani, hogy ne ordítsak. Egy olyan kép ugrik be, hogy egy szűk ketrecben őrültként rázom a rácsot!

Fél 10-től bal kezemmel tolom a falat, a jobbal apa nyakában lógok, a homlokom a vállába nyomom és lélegzek. Nem is jár semmi a fejemben, hihetetlenül leköt ez a belső kín. Apa bátran tűri, semmit sem szól. Hamarosan már nem bírom magamba fojtani, a kilégzésnél kicsit nyöszörgő hanggal próbálom átvészelni az egyre alábbhagyó kínt-a fájás leszálló ágát. Még egyszer bemegyek zuhanyozni, apa mellettem áll, nézi, ahogy átmegy rajtam a fájás 4-5x, majd gyors törölközés, kint folytatjuk. Érzem, hogy lecsukódik a szemem. Már nincs idő mozogni a 2 fájás között-40 másodpercre nőtt a tartam-így fél fenékkel leereszkedek a székre(eltiltottak tőle, mert nyomja a baba fejét az ülés). Alig ülök le, és nyomom bal kezemmel a háttámlát, jön a következő fájás. Apa után nyúlok, aki fölemel, és újra... és újra... a szemem már rég nem nyitottam ki, 11 óra körül van. A doki már párszor kérdezte, jön-e a kaki-inger, de azt csak fájás alatt érzem. Apa kitartóan törölgeti az arcom a hidegvizes ronggyal, halkan jajgatok neki, hogy fáj. Mondom neki, hogy félek, nem lesz erőm. Alig tudok fölállni, de annyira fáradt vagyok, hogy újra leülök. Már nem érzem az idő múlását, várom, hogy a fájás kiengedjen, de ezek már csak másodpercek.

Doki behív és fölfekszek az ágyra. Őrülten kínoz a fájás, bal oldalra fordulok, ő az mondja, forduljak hátra és tegyem szét a lábam. Nem megy. Sőt, a következő fájásig alig tudom ezt véghezvinni...

Fetrengeni sincs erőm, és nem is látom, nem is akarom látni, mi következik. Nem hallom, hogy a doki mondana valamit, de bekötik az oxitocint(biztosan mondta... ), a kezem élettelenül lóg, és nagyon remélem, hogy akkor hamarosan tolás lesz. A hátamon fekszek, de én ülve szeretnék, még ez jár a fejemben, de a szemem csukva, és nem is szólok.

A doki azt mondja, most megmutatja, hova kell nyomni. Beteszi a két ujját a hüvelyembe és akkorát húz-nyom rajta lefelé, hogy szinte ájulásos fájdalom tör rám. De koncentrálok. Közben jön a fájás.

Azt mondja a doki, majd szóljak, ha nyomni kell nagyon, hogy nem tudom visszatartani. Azt elfelejti közölni, hogy az azonnal lesz, egy tízezredmásodperc múlva.

Nagyon kell ny... idáig jutok el, és jön a tolófájás... a doki ujjait érzem, ahogy lefelé "nyomja" az egész hüvelyem(legalábbis ezt érzem)a fájást már nem is. Akkor nyomjon, mondja a doki, és már hiába teszi hozzá, hogy nagy levegő, elkésett. Fél-nagylevegővel nyomok teljes erőmből, és érzem, hogy igen!!!! van erőm. Apa hősiesen nyomja előre a fejem és támasztja a hátam. Levegőcsere, mondja a doki, de én kicsit pihenek, azt sem tudom, mi az a levegőcsere! Aztán mégis beszippantom, és nyomás. Első fájás vége.

A doki beszél, és hallom, hogy dicsér. Már nem emlékszem, mit is mondott...

Pihenés. Jön a következő fájás. Akarom mondani neki, hogy szóljon, mikor vegyem a nagy levegőt, de csak valami motyogás jön ki és már nyomni is kell. Nincs idő csevegni. Ne törődjön semmivel, mondja, csak nyomjon. Érzem, hogy arra érti, hogy esetleg összekakilom vagy összepisilem magam. Levegőcsere, és újra. Látom a haját, mondja valamelyikük. Lihegek, pihegek, rám szólnak, hogy lélegezzek.

A harmadik fájásnál érzem, hogy már majdnem szétpattan a fejem, pedig próbálok hasból nyomni. Úgy érzem, szétfeszít a kín, nagyon feszít? kérdezi a doki, eléggé, válaszolok, és sslyak, sslyak, slyak, hallom a három nyisszantást, de semmit nem érzek belőle.

Tovább nem nyomhatok, és kétszer rám szólnak, mert én a nyomásra koncentrálok, és nem fogom föl, hogy nem kell. Ekkor visszanyomja a szülésznő a baba buksiját(apa mondta), hogy ne külön fájással jöjjön a fej és a test.

Az utolsó fájás - továbbra is biztatnak, és a doki hangján érzem, nem hazudik. Ügyesen csinálom. Óriásit nyomok, aztán pár pihegés. Levegőcsere, és a 4. fájás második felére érzem, hogy kicsusszan belőlem valami. Kislány, mondja a doki. És kipattan a szemem, nyoma sincs az erőtlenségnek, tiszta energia vagyok.

Nem tudom, lihegek-e, pihegek-e, csak azt tudom, kint van a baba. Elmúlik pár másodperc, és elkezdem emelgetni a fejem. kukkolok a lábam között.

Apuka, elvágja a köldokzsinórt? - kérdezik, apa 2 nyisszantásra el is vágja. Én továbbra sem látok semmit, csak sok csövet, amit ki-be dugdosnak a babámba, aztán fölsír. Nem bömbi, csak úgy, szépen. Látom, hogy nem kék, nem véres, nem nyúzott, hanem szép rózsaszín a bőre. A mellkasomra teszik, nem látom, csak érzem, hogy csupa magzatmáz a háta. Valamit motyogok, aztán el is viszik. A cicibimbóit látom. Kérem, hogy hagyják még 1percig, de elviszik.

Doki eközben matat, a méhlepényből nem érzek és szerencsére nem is látok semmit... aztán nekilát a varrásnak. Az érzéstelenítő szurit érzem, mintha 15centis tűt szúrna belém, de nem is szisszenek, aztán nekilát, meg is dicsér a szülésznő, hogy jó lenne több ilyen kismama. Közben hallom a babám adatait, és nem hiszek a fülemnek, a pici pocimból 3600grammos Hanna bújt ki, és 53 centis. 00:30h. szóval a doki jól tippelt. Sír, amíg fürdetik, apa beszél hozzá, a doki rászól, hogy sírnia kell, tisztul a tüdeje.

Odatolják mellém egy "teknőben", és fáj, hogy nem ölelhetem magamhoz, csak nézhetem.

Doki varr és varr, múlik az idő, nézem az órát... Megfordul a fejemben, hogy ebből gobelin lesz? De nem mondom ki. A kakiinger tényleg erős volt, jegyzem meg.

Doki varr, aztán mondja, hogy majdnem kész. Apa nézi.

Bő fél óra után érzem, ahogy összehúzza a cérnát(? ), az utolsó 2 öltésnél pedig hangosan felszisszenek, ott már nem hat az érzéstelenítő, az élő húsba szúr bele és érzem!

Kellemetlen? kérdezi.

Ez nagyon fájt, mondom.

Nem szól rá semmit.

Odahívja apát, és megmutatja neki a végeredményt.

Apa meg meg is nézi...

Átpakolnak egy másik ágyra és kitolnak 2 órára az előtérbe. A babámat elviszik, adhatok neki puszit.

Fekszek, még folyik az oxitocin, és érzem, hogy ömlik belőlem a vér. Apa mellettem ül és idegesít, ahogy pittyog a telefonja, már a 73. sms-t küldi, rá is szólok, de ő csak küldi...

Telefonál is a nagyszülőknek, de anyuék nem jelentkeznek.

Hamarosan elmegy a doki, megkérdezi, hogy vagyok, én pedig mosolyogva mondom, hogy jól.

Megdicsérem, hogy az az ujjas, hova-nyomjon módszer nagyon ügyes volt.

Dehát én nem csináltam semmit, mondja ő mosolyogva (állítólag sose mosolyog)...

Eltolnak a folyósón, bemegyek a szobába, és reggelig egy szemet sem alszok.

Ennyire fárasztó a szülés:)))))

Már nem tudom mikor, de kaptam egy fájdalomcsillapító szurit, hogy a fájás csúcsát elvegye, de nem hatott... vagyis később sem rövidültek.

-Kérdezte a szülésznő, hogy segít-e, hogy odafigyelve lélegzek. De hát honnan tudjam, végig ezt csináltam... Nem mertem bevállalni, hogy össze-vissza kapkodjam a levegőt.

-A vajúdás alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy fájdalomcsillapítóért könyörögjek, vagy hogy mondjam a dokinak, szedje már ki a babát. Előre nem is beszéltünk róla, hogy mit adhatna...

-Apának mondtam párszor, hogy fáj, de a hangos jajgatást és az ordítást mellőztem, most sem értem hogyan voltam képes rá...

-A kitolásra nem emlékeztem, megkérdeztem hát apát:

Jajgattam?

Nem.

Ordítottam?

Nem.

Vörös volt a fejem?

Nem, kék.

A fájdalom? Végy egy adag - számodra elképzelhehetlenül erős fájdalmat, szorozd be hússzal és vedd a köbét. Ennyire fájt.

Kár tagadni.

De most nézd meg az eredményt.

Hogy lehet nekem ilyen gyönyörű gyerekem?

Behozták pár óra múlva szopizni, én meg rábőgtem egy sort...

:)