Èn nem fèlek a haláltól, hanem megalázónak találom. Lètezel, èrzel, utána meg eltűnhetsz innen az èrzèseiddel együtt. Marad egy holt test, amit gyakorlatilag hulladèkkènt kell hogy kezeljenek, tehát valamilyen módon elègetni vagy elásni.
És nem is tudom, lehet-e különbséget tenni 10 éves felismerés, vagy csak egy napos, egy hetes között.
Gondolok itt arra, hogy mennyire fájhat az is, ha haraggal köszönünk el, ha nem bocsájtunk meg, ha elodázunk egy kézfogást vagy egy ölelést, de már nincs visszaút, nem lehet változtatni.
A halál a legmélyebb egzisztenciális kérdés, aminek nagyon nehéz utánajárni, mert misztérium. Ez mindenki végső leckéje, vizsgája. A bölcsebbek ilyeneket tanácsolnak, hogy emlékezz a halálra, barátkozz meg a halállal, halj meg, mielőtt meghalnál!
Eltelik 20 év, és olyan, mintha most kezdte volna a gyerek az ovit, eltelik megint 20, és csodálkozunk, hogy van az, hogy itt is fáj meg ott is, pedig alig éltünk még ...
Az elszalasztott lehetőségek a legfájóbbak. Arra kell nagyon vigyázni, hogy az minél kevesebb legyen.
A nagymamám nemrég halt meg. 91 éves volt. Az utolsó hónapjaiban volt rosszul, előtte aktív volt. Nézem a régi fotóit, ő is volt fiatal, nevettek, szórakoztak. Később is egy tűzről pattant nő maradt. De ahogy öregszik a test, jöttek a betegségek, a gyengülés, majd a halál. Elszomorít, hogy csak ennyi az élet.