Csalódtál már a szüleidben? (beszélgetős fórum)

nem, de nekem nagy hibám hogy könnyen megszeretek embereket, mint például titeket, pedig nem is ismerek úgy senkit :)

ez hosszú, nem lehet így leírni

például hosszú barátságról is derült ki, hogy csak kihasznált, elérte amit akart, azóta nem vagyunk barátok

Kérdés, miért adtad valakinek, aki nem érdemelte meg, vagy nem volt rá érdemes?

Vakon adom akárkinek?

Ahogy egyre jobban megismered árnyalódik a kép, mivel a korai megítélés nem volt helyes.

Ezért finomodik a kép.

A csalódás valójában saját magunkban való csalódást jelent. (ítélőképességünkben)

(ezt te is tudod.... Ne viccölj!)

De jó neked!

Egyébként most már én is ezt mondom :O)))

NEM. :-))

Nekem vannak a világon,a legjobb szüleim! :-)

igen csalódtam már, de a szüleim, ők neveltek, szerintem nagyon jól, soha nem tudnék rájuk haragudni

és egyébként ők többet csalódtak bennem mint én bennük

Logikusan így is lehet magyarázni, de a valóság az az, hogy szertejük néha szebbnek látni a dolgokat, mint amilyenek (néha meg rosszabnak, mint amilyenek).

Ha jó az ember ismeretünk, akkor nincs csalódás. Ha el tudjuk fogadni, hogy mindenki hibázhat, akkor még kevésbé.

(nem azért mondom, mert nekem már kiválóan megy. Csak ha utólag visszaelemzi az ember, akkor látja, hogy miben volt naív, a jelek ellenére)

Megint csalódnom kellett, mert kiderült, hogy egy csomó adósságot halmozott fel, azok után, hogy évek óta folyamatosan pénzt kér tőlünk. :(

Most azon gondolkodom, hogy segítsek-e rajta valahogy, hogy tiszta lappal kezdhesse újra az életét, vagy ha segítek, akkor csak újra vérszemet kap, és ugyanúgy kihasznál majd?

Amikor tini voltam igen, de ez törvényszerü.

Azóta tudom, hogy ők is csak emberek.

Nem csalódtam.

Eddig mindenki azt kapta, amit megérdemelt.

mennyien vagytok, rossz családi háttérrel?

teljesen ledöbbentem.

Már megmondtam nekik, hogy arra ne számítsanak, hogy majd ha megöregszenek, hozzám költöznek...

Majd a bátyám elpátyolgatja őket, úgyis ő a kedvencük...

Az biztos, hogy az ember mindent másképp lát, amikor nem kell nap, mint nap szembesülni ezekkel a negatív dolgokkal. Sőt még utána is nagyon sokszor felmerül az emberben, hogy miért így kellett lennie, miért ilyen vagy olyan az én anyám/apám stb.

Aztán egyszer csak elfogadja az ember, hogy nem tudja megváltoztatni, aztán van, amit megért, és van, amit sohasem. És ebbe pedig beletörődünk.

A lényeg szerintem, hogy akármilyenek is, nem szabad megtagadni vagy eldobni őket.

Muszáj lesz túllépni rajta, de úgy érzem, hogy képtelen vagyok erre addig, amíg a szüleimnél kell laknom.

Ha elköltözök, akkor képes leszek szakítani ezekkel a gondolatokkal, és bízom benne, hogy képes leszek normális életet élni. De ez csak akkor lehetséges, ha már nem kell velük találkoznom napi szinten.