Bajban derült ki, hogy nincsenek igazi barátaim (beszélgetés)

Szia!

8 hónapon keresztül ápoltam a teljesen magatehetetlen nagypapámat, aki beleőrült abba, hogy levágták a lábát, tüdő- és szívbeteg volt, de egyszerűen imádtam, és nem hagytam volna magára semmi pénzért. Nem jártam el sehova senkivel, mert egyszerűen nem mozdulhattam mellőle. Sajnos, októberben meghalt. Sok ember, akit barátomnak hittem, nem is tudja elképzelni, min mentem keresztül Papával, miközben a szüleim elváltak, cirkuszok voltak itthon, öcsém otthagyta az egyetemet, műtéteim voltak stb. Hallgattam a szüleim cirkuszát, miközben a másik szobában a halálos beteg nagypapám (aki, mondhatjuk: felnevelt) hallucinált, és folyamatosan kiabált. Ilyenek után nehéz "jó fejnek" és szórakoztató társaságnak lenni, és ezt nem mindenki tolerálja. Ha beszélek a gondjaimról, a fejemhez vágják, hogy foglalkozzam mással, álljak pozitívan az élethez. Nem tudom, ők a helyemben képesek lennének-e erre, de az legalább kiderült, hogy az empátia sokukból hiányzik. Egyetlen igazi barátnőm sem jött el a temetésre, pedig tudták, hogy lelkileg összeomlottam. Én velük voltam, amikor szükségük volt rám, mert a barátság nem csak az együtt szórakozásról szól.

Igen, sok minden kiderül a körülöttünk élőkről, amikor bajba kerülünk. De ilyen emberek barátságáért nem kár... Nekem mindig is önbizalomhiányom volt, mindig zárkózott voltam a betegségem (epilepszia) miatt, mert rengeteget bántottak miatta, és nehéz volt mindezt feldolgozni. Akik akkor mellettem maradtak, azok a barátok. Akik gyártják a kifogásokat, hogy miért nem segítenek, miért nem jöttek el, azok más kategóriába tartoznak... Jobb is, hogy mindez kiderült róluk...

Szerintem sokszor kétoldalú a dolog... A barátság nem csak egy emberen múlik, bár én is sokszor éreztem úgy, hogy én mindent megtettem és a barátnőim lettek "hűtlenek", de ez azért nem ilyen egyszerű.

Én is egyedül vagyok gyakorlatilag, csak netes barátaim vannak, pedig korábban nagyon sok ember volt, akit barátnak tartottam.

Nálam is az volt, hogy mikor nagy bajba kerültem, úgy éreztem, a családomon kívül senki nincs mellettem.

Az is igaz, hogy ilyen helyzetben sokan félnek, hogy a másik miként reagálna a közeledésre, ezért inkább nem lépnek semmit.

Egy kolléganőmnek nyáron downos kislánya született. Az első gondolatom nekem is az volt, hogy majd egyszer megkeresem, de nem most, mert idő kell neki, aztán arra gondoltam, hogy nekem is jólesett volna, ha valaki kicsit eljön hozzám beszélgetni, mikor magam alatt voltam. Aztán pont megláttam sétakor egy kávézó teraszán, és odamentem hozzá, persze nagyon örült, és ő mondta, hogy jó lenne majd beszélgetni. Mondjuk azóta nem került még rá sor, de tényleg ezer dolgom volt, meg nem is tudok olyan könnyen elszabadulni itthonról, de jó, hogy van ez a cikk, nemsokára felhívom...

Szia!

Én teljesen ellenpéldát tudok felhozni!Tudom, hogy iszonyat nagy szerencsém van, hogy egy ilyen társaságba csöppentem bele.Mondhatom, hogy az én barátaim a bajban ott vannak mellettem!

Édesapám 2005-ben halt meg, még nemvoltam 18 éves!Mindenki mellettem volt, hívogattak, kirángattak a depiből!Valakivel minden nap találkoztam!13-an vagyunk így barátok, sülve főve együtt lógtunk suli után meg a szünetekben!

Édesapám halála után egy évvel később anyu munkát kapott külföldön egy fél évre!Én a barátnőmékhez költöztem!Akkor volt a szallagavatóm és mondtam a barátaimnak, hogy nem megyek mert nincs meg a pénz a kosztünömre!Hát Ők 12en összedobták nekem a pénzt!mindenki adott amennyit tudott!

Ne érts/értsetek félre itt nem az anyagiakon van a hangsúly, hanem a gondolaton!Nagyon jól esett amit tettek!

2 éve nyáron mint minden évben együtt nbyaraltunk és az egyik srácnak nem volt pénze és mondta, hogy Ő nemtud jönni, hát mondanom se kell, hogy ott volt!Megoldottuk!

Most szültem Júliusban és mindenki egytől egyig bejött hozzám a korházba:)

Mostmár nemvagyunk együtt minden hétvégén, mert van aki dolgozik van aki suliba jár én meg ugye itthon vagyok a kisfiammal!De a kapcsolat megmaradt!

Hálát adok, hogy ilyen barátaim vannak!

Kívánom neked, hogy Te is találj rá az igaz barátokra!

Szia! Őszinte részvétem gyászodhoz. Megértem az érzéseid a barátokkal kapcsolatban. Én is hasonlóan éreztem magam régebben, de már látom, hogy magamban is van hiba, én is hajlamos vagyok arra, hogy majd holnap válaszolok, még olyan levelekkel kapcsolatban is, amiknek nagyon örülök amúgy. Most is így vagyok néhánnyal. És valóban nagy úr a távolság, az egyetem alatt más volt az ember értékrendje, ott a barátok voltak a legfontosabbak, és volt idő sülve-főve együtt lenni. Együtt lakva ez sokkal könnyebb volt, mint így, hogy mindegyikünk a saját életét éli.

Én jó messzire jöttem férjhez minden régi barátomtól, nem vagyok könnyű helyzetben, mert a férjem viszonylag zárkózott ember és ő sem élt itt az egyetem alatt. (2 éve fejeztük be, szóval nem olyan rég.)

Már munka van, soksok minden, ami addig nem volt, a legközelebbi régi barátnőmig is másfél órát kell utaznom, és úgy vagyok vele, hogy inkább itthon töltsük a férjemmel azt a kis időt, amire a munka után lehetőség van.

Szóval nehéz ez, ne haragudj rájuk.

Nagyon szeretnék egy városban lakni legalább egy emberrel a régi időkből, de erre csak akkor lesz lehetőség, ha megnyerjük a lottó ötöst...

És ami az egyetemek nagy hátránya ebből a szempontból, hogy az ország minden részéről kerülnek oda emberek, akik utána hazamennek.

A sors iróniája nálam, hogy volt egy szobatársam, aki ceglédi, én Cegléd mellé kerültem egy faluba, ő meg Debrecenbe......

Szia!

Első sorban részvétem anyukád miatt.

Én is nem olyan régen jöttem rá,hogy nincsenek barátiam,amikor beteg lettem!Senki nem keresett,persze amikor bulizni kellett menni vagy egy jó kis beszélgetésre vágytak,akkor mind1ik megtalált.De elfogadtam,beletörődtem.Hiányoznak nagyon,de már eldöntöttem magamba,hogy aki engem nem keres,azt én se fogom hívogatni.Így csak barátomra és a családomra számíthatok+1,2 jó ismerősre,de még őket nem nevezném barátnak.Biztos Te is találsz más bnőket,csak nyitott szemmel kell járni.:)

Szia Adelinda!

Fogadd részvétem! Én is elveszítettem 16 évesen az édesanyámat. Én úgy érzem lehet nem is fordultak el Tőled a barátaid, csak nem tudják kezelni magát a helyzetet. Mindenki más. Én nem szerettem, ha őszinte részvétet kívántak, hiszen őszintén nem tudja átérezni, csak elképzelni egy kivülálló, milyen az ha elveszítjük a szeretteinket, főleg az édesanyánkat. Bennem ha

az elveszített személyről beszéltek a sebeimet tépték fel. Másik: Az embernek szerintem annyi igazi barátja nem lehet amennyit leírtál, inkább haver rossz szóval leírva, de aki a lelked is ismeri és a Te bizalmadat viszinozza az legtöbbször csak egy ember. Sokan félnek attól,hogy ragaszkodnál hozzájuk, esetleg zavarban vannak ha vidámabbak felszabadultak szeretnének lenni, hogy rádvaló tekintettel ők is magukba kellenne,hogy roskadjanak. Most biztos mindent nehezebben dolgozól fel, sokkal érzékenyebben érint minden. Várj egy kicsit, hagyd alakuljanak maguktól a dolgok. Ne keresd őket, ha ők nem keresnek. Biztos találsz majd magadnak igazi barátot, ha nem akkor se bánkódj. Légy erős! Minden jót kívánok Neked! Enissa

Nincs nálam a bölcsek köve, de feltűnt, hogy amikor a nagy barátságokról írtál csak bulit, sulit, vagányságot, dumcsikat említettél.

Csak egy kérdés, amire próbálj őszíntén válaszolni. Volt olyan eset, amikor te álltál teljes mellszélességgel valaki mellett a bajban hetekig-hónapokig, amíg ki nem lábalt belőle?

A környezetemben azt tapasztaltam, hogy azok sírnak, hogy magukra maradtak, akik sosem törődtek igazán másokkal csak felszínes buli kapcsolatokat tartottak fennt. Azok, akik áldozatot hoztak a barátaikért, családtagjaikért mindig visszakapják a segítséget, ha szükségük van rá.

adelinda!

Őszinte részvétem az anyukád miatt. Már láttam ilyet az életben, hogy nagyon jó barátnők voltak, de meghalt valamelyiküknek az apukája és teljesen eltávolodtak egymástól. Nem tudják kezelni, sajnos. Ilyenkor pedig nagyon az ember mellett kéne állni

:-(

És ez a barátnős nyitós témát pedig én is sajnos tapasztalom:( Belefáradtam abba, hogy én nyissak állandóan. Várni, meg várhatok örökre, hogy ők keressenek.

Inkább legyen kevés, de igaz barátom, mint sok, akik nem állnak mellettem.

Végtelen szomorú a történeted:( Az én anyukám is meghalt.Megértelek.

Az emberek akik nem élték át a mély gyászt egyszerűen nem tucnak mit kezdeni a helyzettel.Nem tudják,hogy mi a legjobb viselkedés.

Nem fordultak el barátnőid csak tehetetlenek.

Fogadd el ne haragudj rájuk.

Szia

nekem nincs egy barátnőm se , úgyhogy ilyen gondom sincs...

Szia!Nem olvastam még végig a cikkedet,de elfogom.

Tudod az édesanyám,balesetéig én azt hittem,hogy rengeteg barátom,van akikre mindig számithatók(addig nem volt rá szükség)de sajnos nagyon gyorsan egyre kevesebben lettek.anyút 5 évig ápoltam a balesett után,a temetésére,volt olyan,"barátom"aki el se jött.

Rá egy évre halt meg az édesanya neki is,nem tudtam megtenni,hogy nem megyek el.....