Akinek volt halálközeli élménye, ossza meg legyen szíves velünk! (beszélgetős fórum)

nagyon köszönöm fagyöngy. Pont ilyen beszámolókra gondoltam.

Én nem éltem át, de sokat olvastam róla, hogy mi van fennt.

Ezért vagyok kiváncsi arra, aki megélte.

Pici gyereknél nem egyszerű persze. Azt lehet megpróbálni, hogy találjon ki a kisgyerek magának egy varázspálcát, amivel el tudja tüntetni az ilyen gonosz farkasokat.

Én ilyesmit próbálnék. Gondolom a saját szintjükön kell kezelni.

Igen, de aki nem így gondolja az akár pánikba is hajszolhatja magát...

Az előbbi kérdésemnél arra a kislányra gondoltam, akiről a másik, a szellemes fórum szól. Ha ő retteg azoktól a lényektől, akkor vajon megnyugtatja-e őt az, ha anyukája bátorítja,nyugtatgatja, hogy nem akarnak ők bántani téged! Közben pedig a kislány látja, hogy vicsorogva közelít hozzá a farkaslény...

Persze. A félelem és a rettegés egy öngerjesztő folyamattá válhat könnyen.

Pl.

Ha bádzsi-dzsámpingon akarok leugrani, akkor nem vetítem magam elé, hogy milyen szörnyű dolgok történhetnek és hogyan visz el a mentő (mert akkor tuti nem ugrok), hanem arra gondolok, hogy bár be vagyok rezelve, de hány ember ugrott már le és mekkora élmény tud lenni és szerintem nem érdemlem meg a büntit.

Szóval generalizálni lehet mind a két oldalt.

Persze néha nem könnyű, de az életünk nem a borzalmakról szól, csak ha borzalmasan élünk.

Félni valóban nem szabad, különösen a szellemektől!

Kérdés csak az: lehet-e uralni/kontrollálni a rettegést?

Igazad van. Valószínűleg még nem voltál felkészülve rá. (ezt tippelem). De az is lehet, hogy még picit gyáva voltál. Ez így volt velem is éveken keresztül. Most már nem bánom, de persze már régebb óta boldogabb lehetnék. Nem gond, a lényeg, hogy mot már rendben van.

Szóval valószínűleg az húzott vissza akkoriban, ami az egyik hibád (bátorság hiánya. Nekem ez volt, szerintem neked is).

Ameddig nem lépted meg, addig boldogtalanabb voltál. Ezért van az, hogy az élet ösztökél minekt a helyes irányba.

Amúgy gratulálok. Kevés embernek sikerül!

Tegyük fel, hogy érezzük, mi a célunk, de ugyanakkor ezzel ellentétes erők/érzések is működnek bennünk, amik megakadályoznak céljaink megvalósításában.

Én például így voltam egy nagy álmommal. Tudtam, hogy ezt szeretném, ez adna értelmet az életemnek, mégis, amikor a közelébe kerültem, egy nagyon erős, megmagyarázhatatlan ellenérzés fogott el, ezért megfutamodtam. Ezért más utakat kerestem és jártam be, miközben boldogtalan voltam, mert tudtam, éreztem, hogy nem ez az, amire vágyom... Aztán eltelt 5 év, amikor egyszer csak azt éreztem, hogy elmúlt az ellenérzés belőlem. Onnantól kezdve minden simán, olajozottan ment álmom valóra váltásához :)

A tudattalan ellenállásom okát azonban máig sem sikerült kiderítenem.

Az érzéseink valóban vezetnek minket, de értelmezni őket sokszor egyáltalán nem könnyű.

Céllal vagyunk itt és ha azt teszzük, akkor boldogan élhetünk.

Ezt meg kell találni és ebben a megérzéseink vezetnek.

Ha nem használjuk a megérzéseinket, akkor nagyon el tudunk tévedni. Akkor sok szenvedés van.

Nehéz, de nagyon boldogan is meg lehet élni, csak meg kell tenni néhány szükséges lépést.

Akkor nehéz, amikor elveszítjük a fonalat és beszűkül a tudatunk.

Na de ez nem ritka, mert összetett az élet, ezért néha (sokszor) belebonyolódunk.

Azért itt sem mindig olyan rossz :D

Egyébként pedig valamiért én mindig úgy éreztem, hogy a legtöbben egy nagyszerű lehetőségnek gondolják a Földre-születést...

Pár évvel ezelőtt, amikor nagyon rossz passzban voltam és értelmetlennek láttam/éreztem az életemet tört rám hirtelen az az érzés, hogy én egyszer erre (hogy ide szülessek) nagyon vágytam....) Csak sajnos közben elfelejtettem az okot :(

:,(

Köszönöm a választ! Igen, érzem h lát, tudja minden gondolatomat!

Nem sikerült elbúcsúznom tőle, de van néhány tárgya nálam, ami az övé volt! Mikor azokat kézbe fogom, olyan mintha ő is ott lenne. Érdekes érzés!

Ige, én is úgy gondolom, nekem még van dolgom itt a földön, és majd egyszer újra találkozunk.

Mintha nem halt volna meg, csak elköltözött máshová - így érzem!

Ha elvesztesz valakit, aki sokat segített, akkor neked ez azt jelenti, hogy felkészült vagy az önálló talpraállásra és feljebb tudsz lépni azzal, hogy most már egyedül oldod meg.

Segítséget akkor kap az ember, ha szükség van rá. Ha nem kap, akkor az a feladat, hogy önállóan tegy meg a lépéseket, mert utána ez fogja büszkeséggel eltölteni.

Valószínűleg igen. Nem tudom, sikerült-e elbúcsúznod tőle (ha balesetben halt meg, akkor valószínűleg nem), de sokat segíthet mindkettőtöknek, ha ezt gondolatban megteszed. Ezt követően, pedig próbáld meg elengedni őt, még ha nehéz is.

Ha sokat kommunikálsz vele gondolatban, akkor ezzel idekötöd őt, és nehéz lesz eltávolodnia a Földtől, ez pedig rossz lehet a számára.

Ha nagyon szerettétek egymást előbb-utóbb valamilyen formában úgyis találkozni fogtok...