Akinek szórásos temetése van, annak nincs is sírhelye? (tudásbázis kérdés)
Nem is tehetnéd, mivel nem lehet már elhurcolni a hamvakat. És nem erről írtam.
Nem is kell otthon szentélyt állítani senkinek. Egy gyertya bőven megteszi. Sőt! Elég, ha gondolsz rá.
De csinálj szentélyt a temetőben.
A koporsó egy láda. Csak díszes, amit a készítők jól megfizettetnek.
Nem is a kertben szórja el az ember.
De lehet hivatalosan is elszóratni, a temető erre kialakított helyén.
Ha már ennyire aprólékosan nézzük, a szél is elvisz abból valamit. Ki tudja, hova.
Nálunk nem szokás a házi szentély, más országokban igen. Ez is szokás és hagyomány kérdése.
A koporsó is egyfajta láda, nem?
Lehet velem van a baj,hogy nem szórom szét itthon és utána nem küldöm ki a gyerekeim játszani a fűbe ahol az öreganyjukat szórtam vagy épp nem grillezünk és eszünk ott jóízűen vagy épp nem rakosgatjuk és portalanítjuk itthon a mamát a polcon.
Nem fogok itthon gyertyát gyújtani és szentélyt létesíteni,mert mindennek megvan a helye! Nem tudom hol temetnek ládába,de mindenképp jelezd a hatóságok felé ha tudsz ilyet.:)
Attól, hogy vannak emberek, akik a szeretteiket faládába, mélyen a föld alá ássák el, nem biztos, hogy jobban tisztelik az emberi életet, mint azok, akik elhamvasztják, majd szétszórják a hamvakat.
Ez is van olyan régi temetkezési forma, sőt! mint az elásás.
Most így belegondolva, gyerekkoromban nem voltam temetőben.
Arad és Tolna megye közötti temetőkben vannak a felmenők.
Végül is nem határozhatom meg, hogyan döntenek majd a gyerekeim, de ha itt ásnak el, én is kísérteni fogok, az tuti. Kő ide vagy kő oda.
Gyertyát otthon is gyújthatsz érte. Nem csak halottaknapján, hanem bármikor, amikor csak eszedbe jut.
Az pedig szerintem, hogy a faluban három napig hír, ha "Piroska hazajött az anyjáék sírjához és milyen szépen megcsinálta. Nagyon okosan négy csokor művirágot is ráaggatott. Az bírja az időjárást". Na ez képmutatás.
Minden azon múlik ki milyen emberileg és érzelmileg. Persze nagyban függ attól is milyen a családi háttér.
Egyébként mélyen elítélem azt is mikor közúti balesetben elhunyt személyeknek az út mellett csinálnak kegyeleti helyet és ég a mécses plusz agyon van pakolva virággal.
Azért mert valaki ott halt meg meg ezt nem kellene csinálni. Erre való a temető ahová lehet járni emlékezni. Engem kifejezetten felzaklatott mikor hazafelé az forgalmas út szélén parkoltak a rokonok ezzel is balesetveszélyes környezetet teremtve és ott emlékeztek. Ez nem oda való.
Ezzel csak azt akarom mondani az a normalis ha valaki megtalálja az arany középutat. Manapság mindent lehet túlzásba vinni és nem a megfelelő módon kezelni.
Nekem nincs Nagyapáról csak néhány emlékem.
Elég messze van a sírja, gyerekkorom óta nem is jártam abban a faluban.
Az a pár emlék azért megvan. Semmihez nem tudom kötni, csak néhány kép.
Azt hiszem, ez az adott család szokásain és életvitelén is múlik. Ahol évente többször összejönnek, ott biztosan van igény a meglátogatható sírhelyre is.
Ahol nincs látogatás oda-vissza, ott nics ilyen igény.
Polcon nálunk nincs urna. Szatyorban sincs.
Ha emlékeztek, Kaszás Attila hamvait hajóról szórták el egy adott Duna-szakaszon, így kötve össze felvidéki hazáját a budapesti életével.
Ez alapján a Duna is tekinthető az emlékhelyének.
Gyerekekre, unokákra gondoltam akiknek nagy fájdalom a szülő, nagyszülő elvesztése és megnyugvással, mosollyal emlékekkel telve fognák meg azt a kézzelfogható sírhelyet.
De ismétlem nem vagyunk egyformák, mindenki tegyen úgy ahogy neki jó.
Milyen leszármazottak?
A két húgom egyáltalán nem emlékszik a nagyanyám egyik testvérére sem.
Féltestvérek vagyunk, az apjuk nemrég halt meg. Az apjuk egy szem testvére sem él már, neki egy lánya volt, sajnos fiatalon meghalt.
Az én apámnak én vagyok az egy szem gyereke. Apunak egy testvére volt, valahogy kitagadódott a családból, amikor futólag találkoztam vele, nőtlen volt. ha van is gyereke, nem tudok róla.
Maradtam én. és mondhatok bármit, a gyerekeim majd tesznek, amit akarnak, de nem hinném, hogy egy sírkő kellene nekik az emlékezéshez.
Mondjuk egyetértek a férjemmel, engem se ássanak el egy csomó idegen közé. Az egyetlen temető, ahol hajlandó lennék nyugodni, az egy lezárt temető Egerben.
Te nem igényled az egy dolog. És a leszármazottak?
Ismerek olyat - azért írtam - akit rossz érzéssel tölt el, hogy nincs a felmenőjének egy név egy semmi. Tényleg semmi nem maradt utána. Attól még, hogy egy évben 2x-3x vagy csak halottak napján kimegy a temetőbe és elöntik az érzések, még ott van az emlékeiben.
A falu szája meg, pont nem érdekelne ki mit mond.
Ezek érzelmi dolgok.
Nem tudnám elképzelni hogy egy számomra közel álló személy jelen esetben legyen akár az édesanyám vagy bárki más akit szeretünk és sokat köszönhetünk neki mint emberileg mint érzelmileg egy olyan helyen legyen ami mondjuk úgy hogy nem is létezik..
Vannak az életben olyan nehéz pillanatok mikor az ember elveszettnek és világtalannak érzi magát a fájdalmaival. Olyankor is jó elmenni és fejet hajtani,megemlékezni egy olyan helyen ahol ő nyugszik és abból is erőt meríteni.
Nem bírnám elviselni a fájdalmat ha nem tudnék hova menni miután elveszítettem.
Lehet,hogy vannak emberek akiknek elég az ha ülnek a szobába és csak simán néznek maguk elé az üres semmibe és így emlékeznek de én nem ilyen vagyok.
Amúgy meg az,hogy kinek milyen a sírja vagy ki milyen értékben visz oda virágot senkinek semmi köze hozzá. Akik ilyen gondolkodás alapján élnek,hogy a faluba mit beszélnek vagy a másik ember mit gondol róla az inkább ne járjon temetőbe.
Mindenféle személyes érzelmektől elvonatkoztatva pedig épp nemrég olvastam, hogy pszichológusok a megmondhatói, mennyire a gyászmunka szerves része az "utolsó útra kísérés", mennyire fontos az ősidők óta zsigerekben élő kívánság, hogy lássuk, hogy igen, ott van eltemetve, az az a hely, a "végső nyughelye" annak, akit szerettem, oda tudok visszamenni majd hozzá ...így megkönnyítve a dolgot az elengedésnek, megnyugvásnak.
Nem tartják kizártnak a szakemberek, hogy annak a ténynek, hogy egyre többen nem tudják jól végig csinálni a gyászmunkát, hogy még sok év múlva is ott tartanak lélekben, mint temetés után 2-3 hónappal, annak részben az új szokások az okai
A szatyorban hazavitt vagy szélnek eresztett hamvak talán humánusabbak, talán hely- és pénztárcakímélőek, de nagy lelki terhet róhatnak később az ittmaradottakra.
Én is elfogadok bármit, ahogy írtam is. De legkevésbé azt fogadnám el, hogy érdekeljen, mások megszólnak e a családom vagy a magam döntése miatt, akár temetkezési szokásainkat illetően is.
Az emlékeink és a szívünk pici zuga nélkül bizony se múltunk, se jövőnk nem lenne, de nekem és nekik ahhoz a kőtáblához legalább egyszer egy évben nagyon fontos odaállni, meg ha többhöz nincs is erő, energia. Nekünk így jó.
Az "egyekeke" természtesen gyerekek akart volna lenni.
Arról nem is szólva, hogy a milliós temetés nem is vicc ám.és az még nem is hivalkodó. Már a szertartás sem olcsó, de a sírhelyet is meg kell váltani. A kis kőlap is nagy pénz, a nagyobb síremlék még nagyobb pénz.
egy ember addig nem hal meg, amíg a szerettei, kedves ismerősei, barátai, volt munkatársai jó szívvel emlékeznek rá...
akkor hal meg igazán, ha az utolsó emlékező is meghal(t)
a márványba vésett szép szavak ezután már semmit sem érnek, mert nincs aki emlékezne az elhunytra.
szerintem
(az én szüleim, nagyszüleim, dédike még itt élnek az emlékeimben, a gyerekeimében...ők bizony még élnek, hiába teszünk úgy a sírjuk mellett, mintha nem.)
Én ezt úgy látom, hogy a család külön hely nélkül is emlékezik.
Ha pedig a közvetlen emléke már nem él, akkor hiába is van az a név felírva valahol.
Anyai rokonságom távol él, a nagyanyám testvérei Arad környéki falvakbvan éltek és valószínűleg ott is vannak eltemetve. Nem tudom mindegyikük nevét sem. Nem is találkoztam mindükkel.
Anyámnak egy húga van, ha él még, nem tudom. Még az egy szem unokatestvérem is azt kérte, ne keressem. Anyut meglátogatták még egészséges idejében, azóta nem volt kapcsolat.
Ha majd eltávozom, a két húgom aligha látogatná meg a síromat. Élek majd a egyekeke, unokák, talán dédunokák emlékeiben, de főhajtást nem igénylek. Ha halványulnak a közvetlen találkozások emlékei, akkor elfelejtenek. Az élet mulandó, az emlékek is.
Apámat is hamvasztották, a Farkasréti egyik kolumbáriumában van befalazva. Nem csak amiatt, mert nehezen találnám meg, de az biztos, hogy az én apám nem ott van! Az emléke itt van velem, és ha életében nem vittem virágot neki, holtában sem igényli szerintem.
Természetesen elfogadom, ha valakit megnyugtat egy sírhely, egy emlékhely.
Lovelyly, szép a gondolat egy kis kőlapról, de itt a faluban erősen megszólnák. Ráadásul a sírhelyet is a legtöbben körülbetonozzák, belül márványlapot helyeznek el vagy virágokat ültetnek, mert gondozatlannak számít, ha csak a füves hant van a síron.
Én is így gondolom, nagyon szépen megfogalmaztad.
Önmagamnak mindegy lenne, mi lesz velem, de a szeretteimtől nem vehetem el a lehetőséget, hogy legyen egy hely, ahol fejet hajthatnak. És számomra is fontos, hogy ezt megtehessem.
Nem kell olasz gránit, nem kell folyton ott kapálni, elég egy kis kőlap is egy névvel, egy ember tiszteletére.
Érdekes, hogy a Farkasréti temetőbe ellátogatnak érző (?) szívű turisták hosszú sorokban kandelábereket és vésett neveket csodálni, de a családjukban nem annyira fontos a "legyen egy hely". Mindenki maga dönt, mindenki döntését tiszteletben tartom, de ez valóban érdekes.
És azzal én se tudok mit kezdeni, mikor az egy szál virággal temetőbe induló láttán valakiben az fogalmazódik meg, hogy "na, megint gazdagodnak a virágosok". Szomorú.